Mindez abból az interjúból derül ki, amit Irme Stetter-Karp a Kirche + Leben című német katolikus magazinnak adott a napokban. Figyelembe véve, hogy a politikai nézetek miatti nyílt diszkriminációt eddig legfeljebb szélsőséges, a történelem színpadán leszerepelt ideológiák hívei ellen alkalmazták, demokratikus legitimációt szerzett parlamenti pártok tagságával szemben nem, a hírt olyan ismert médiumok is felkapták, mint a The European Conservative. Nálunk a Mandiner szemlézte az interjút.

De mi is lehet az AfD-tagok bűne, ami miatt kollektíve kirekesztenék őket a katolikus szervezetekből? Az Egyház tanításával ellentétes, eretnek gondolatok? A homoszexuális kapcsolatok támogatása? Annak tagadása, hogy az Isten férfiaknak és nőknek teremtette az embert? Nem, hiszen ezek éppen a Német Katolikusok Központi Bizottságának a nézetei.

Az AfD-vel szembeni kifogások sora két szóban elmondható: antiszemitizmus és rasszizmus. Hogy éppen az AfD szokott rámutatni a muszlim bevándorlás és a növekvő antiszemitizmus összefüggéseire?

Ne is firtassuk az ellentmondás okát! Mi, magyarok pontosan tudjuk, hogy a vádak és tények összhangja egyáltalán nem logikai előfeltétele egy jobboldali párt baloldali bírálatának, legyen szó Antall József MDF-jéről vagy Orbán Viktor Fideszéről.

De milyen párt is valójában az AfD, ez a már nevében (Alternative für Deutschland) is beszédes, hivatalosan rendszerkritikusnak minősülő formáció? Magyarországon legfeljebb csak a politikai ínyencek követik napi szinten a tevékenységét, azt azonban még a felületesebb hírfogyasztók is tudják, hogy Németország egyetlen igazi jobboldali pártja lényegében teljesen banális témákkal kampányol: megállítanák az országot tönkretevő bevándorlást, véget vetnének a lakosság elszegényedéséhez vezető klímapolitikának, ellenzik az Oroszországgal szembeni szankciós politikát, valamint elutasítják a genderizmust és a politikai korrektségnek hívott cenzúrát.

Vagyis egy hétköznapi jobbközép pártról van szó, amely valójában a mára teljesen hiteltelenné vált CDU–CSU-tandem helyett végzi el a munkát.

Ha pedig megnézzük az AfD jelenlegi elnök asszonyának az életrajzát, egyenesen olyan érzésünk támad, hogy a jövőben sokkal inkább a karakteres jobboldali politikára kiéhezett tízmillióknak, mintsem a különféle etnikai, szexuális és ideológiai kisebbségeknek van okuk az aggodalomra. Alice Weidel ugyanis színrelépése előtt ugyanolyan nemzetközi bankárkarriert futott be, mint bármelyik globalista politikus Europában, magánemberként pedig boldog leszbikus párkapcsolatban él egy filmproducerrel, akivel két kisgyermeket is örökbe fogadtak. (A filmproducer hölgy egyébként Sri Lanka-i származású; ezt azok megnyugtatására mondom, akik esetleg a Sri Lanka-i kisebbség kitoloncolása miatt szoronganak Weidelék győzelmétől.)

Ennyit tehát az AfD-ről. De kiket takar a másik, sokkal tekintélyesebb név, a Német Katolikusok Központi Bizottsága, amelynek nevében Irme Stetter-Karp kimondta a fatvát a két és fél betűs pártra? Gyanútlanabbak első hallásra egy olyan egyházi csúcsszervezetre gondolhatnak, mint például nálunk a Magyar Katolikus Püspöki Kar – a német nyelvben járatosak viszont tudják, hogy az Irme arrafelé nem az Imre, hanem az Irma megfelelője, vagyis a szóban forgó elnök nem lehet püspök. Igen, a Német Katolikusok Központi Bizottsága egy civil csúcsszervezet. 1868-ban alapították Bambergben, jelenlegi székhelye Bad Godesbergben található, feladata pedig a német katolikusok laikus szervezeteinek a képviselete, munkájuk összehangolása.

Ahogy azonban manapság a patinás civil NGO-k jelentős hányadától már megszokhattuk, a német katolikusok laikus csúcsszervezete is azok közé tartozik, amelyek szívesebben foglalkoznak a különféle balliberális dogmák és őrületek saját hatáskörű terjesztésével (röviden: felforgatással), mint eredeti küldetésükkel. A szóban forgó társaság például olyan tevékenységekkel múlatja az időt, mint az egyház „duális antropológiájának” (vagyis az emberek férfiakra és nőkre való felosztásának) a kárhoztatása, a nők pappá szentelésének szorgalmazása (a duális antropológia jegyében), vagy éppen a tradicionalista katolikusok térnyerése miatti harangzúgatás. Mondhatnánk úgy is, hogy az lett volna az AfD szégyene, ha ez a brancs végül nem találja meg őket.

Boldogok lehetnénk, ha csak ennyi lenne a történet. Sajnos azonban a német katolicizmus galaxisában a különféle központi bizottságok randalírozása csupán a legkisebb probléma. A legújabb fejlemények – a homoszexuális párok papi megáldása (fő szószólója a „konzervatív” limburgi püspök), a szivárványos zászlók kitűzése a templomokra, vagy az a petíció, amelyben kétszáz teológus követeli az egykori TSZ-elnökök stílusában, hogy a Vatikán vizsgálja felül a nemekről és a szexualitásról szóló „elavult nézeteit” – mind azt mutatják, hogy

Németországban ténylegesen is megindult, sőt már javában zajlik a katolikus egyház LMBTQ-szektává züllesztése.

Számukra, s egyúttal Irme asszony számára ezért okulásként csupán két mondatot küldenék:

„A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét.”

Az idézett véleménybűn elkövetője egy bizonyos Szent Pál. Nem lenne egyszerűbb a német katolikus egyház megtisztítását – az idő- és energiaigényes politikai listázás helyett – rögtön az ő kitiltásával kezdeni?

Kovács Erik