A Rákosi-korszak kezdetének vicce szerint az utcai rikkancs így kínálta a portékáját: Szabad Nép a Magyar Nemzet? Színház a Demokrácia. Ludas a Matyi. Az újságok neveiből világos politikai üzenet formálódott. Az alábbiakból kitűnik, hogy színház a brüsszeli demokrácia is, akár a Rákosi-féle.

Amióta bejelentették, hogy az európai tanács elnöke, Charles Michel európai parlamenti képviselő szeretne lenni, megbolydult a világ. Először talán a Politico verte félre a harangot: vészhelyzet van, hiszen az is lehet, hogy több hónapig Orbán Viktor vezeti az Európai Tanács üléseit. Feleslegesen aggódnak. Nem csupán azért, mert

az unió nagymestere az efféle problémák kreatív (azaz törvénytelen vagy legalábbis ízléstelen) megoldásának.

Értelmetlen a balliberálisok minden aggodalma azért is, mert az Európai Tanács ún. állandó elnöksége alig több, mint díszfunkció. Van ugyan némi befolyása az elnöknek, de valódi hatalmi jogosítványai nincsenek. Ha ez a feladat Orbán Viktorra marad, akkor több dolga lesz, de nem tudja átalakítani az unió központját.

Miért hát akkor a liberális pánik? Hogy utólag lehessen azt mondani, hogy megmentették az uniót Orbántól? Hogy a magyar ellenzéknek feladják a labdát: kovácsoljon tőkét abból, hogy Orbán „meggyengült”, mert nem tudta megkaparintani az elnöki csengőt?

Ez a lényegében teljesen jelentéktelen epizód alkalmat ad arra, hogy rámutassunk az unió néhány alapvető, mondhatni strukturális hibájára.

Az egyik épp a fent említett „kreativitás”. Nem először alkalmazzák. Jean-Marie Le Pen független képviselő, a francia Nemzeti Front elnöke és európai listájának vezetője 2009-ben is biztos lehetett abban, hogy mint 1989-óta mindig, ismét európai képviselő lesz. Ekkor 81 éves volt. A többi jelölt életkorának ismeretben a 2009-2014 közötti ciklus korelnöki posztja várt rá. Ez szintén érdemi befolyás nélküli cím, a korelnök csak addig vezeti a parlament üléseit, amíg az elnököt meg nem választják. De Jean-Marie Le Pen a baloldal által kialakított politikai kasztrendszerben a páriák közé tartozott: szélsőségesen jobboldali bélyeggel. Egy ilyen ember üljön a parlament elnöki székébe? Lehetetlen, kiáltottak fel a tolerancia felkent papjai. Megszületett a megoldás: ezentúl nem a korelnök nyitja meg az újjá alakult parlament első ülését.

A kreativitás lényege: ha egy szabályból valami olyan következik, ami a progresszíveknek nem tetszik, meg kell változtatni a szabályt. A jogállami gondolat megcsúfolásáról, ha keményebben fogalmazunk, felszámolásáról van szó.

Ezzel próbálkoztak a magyar soros elnökség kapcsán is, de ezügyben nem voltak elég kreatívok. Charles Michel képviselői törekvése miatt most az ő helyettesítésére vonatkozó szabályokat akarják átírni, nehogy a soros elnökségen kívül Orbán Viktorra még nagyobb figyelem háruljon. Mert a balliberálisok és uszályhordozó néppárti lakájaik számára ő is a kiközösítendők közé tartozik. A demokrácia nevében, harsogják, s épp a népfelséget csúfolják meg, hiszen Orbánt a magyar választók demokratikus döntése juttatta abba a helyzetbe, ahonnan el szeretnék távolítani. A kiközösítési technika gátolta meg, hogy a spanyol és a lengyel választások győztesei kormányozzák ezeket az országokat. Szlovákiában ez a módszer nem működött, és még nem tudjuk, hogy mi lesz Hollandiában.

A balliberálisok viszonylag új fegyvere, az európai politikai kasztrendszer, a modern demokrácia létét fenyegeti.

Ennek újabb fejezete zajlik Németországban. A szintén kiközösített AfD egyre erősebb. Három tartományban már vezeti a közvélemény-kutatásokat, ami a haladárok (progresszívek) számára kész katasztrófa. Ráadásul országosan feljöttek a második helyre, ami a szocialistáknak nagy szégyen. Mit kell tenni tehát? A demokrácia állítólagos elkötelezettjei szerint be kell tiltani a pártot. Ha már legyőzni nem tudják, ez is egy megoldás…

Ez lenne a demokráciának az az övezete, amelyről Vera Jourova biztos asszony kijelentette: „nem sikerült a magyar kormányt és a magyar politikai képviseletet a demokrácia övezetébe vonnom”?

Engem ez a világ sokkal inkább a hajdani népi demokráciára emlékeztet.

Lehet, hogy Jourova csak ezt ismeri?

Ha már a demokráciáról van szó, idézzük fel, hogy a demokrácia deficit az unió veleszületett hibája. Többször nekifutottak már e hiányosság felszámolásának, de valamiképp mindig visszajött. A probléma máig nincs megoldva. Mint magyar állampolgár, ha szavazok az országgyűlési választásokon, azzal a tudattal teszem, hogy – feltéve, hogy a többség is úgy gondolkodik, mint én – eldönthetem, ki vezesse négy évig az országot. Amikor mint európai polgár az európai parlamenti választásokon szavazok, elképzelésem sincs arról, ki lesz az Európai Bizottság elnöke. Amit befolyásolni tudok a szavazatommal, az a Parlament összetétele. A Bizottság elnökét nem a Parlament választja, csak rábólint az Európai Tanács által javasolt jelöltre. Legjobb tudásom szerint még nem fordult elő, hogy a javaslatra a Parlament nemet mondott volna.

Robert C. Castel nyilatkozta minap, hogy óriási veszélyt lát abban, hogy Brüsszel akarja meghozni a döntéseket, a felelősséget viszont a tagállamokra hárítja. A demokráciában a hatalmon lévő úgy gyakorolja a hatalmát, hogy akiken gyakorolja, azok abba beleegyeznek, folytatta Castel. Nos, a brüsszeli hatalomgyakorlásba nem egyeztünk bele, sőt még azt sem tudjuk, hogy ki vagy kik gyakorolják rajtunk a hatalmat. Minden vezető mögött ott egy apparátus. A köztisztviselők elvben nem politizálnak. Szakemberek, akik tudják a „hogyant” és a biztostól várják a „mit”. Igen ám, de a köztisztviselő mondhatni örök, a biztos, aki öt évente változik, szakmailag kiszolgáltatott a beosztottjainak, akiket nem tud megválogatni. Nincs saját csapata. Régi igazság, hogy egy jogszabály lényegét az szabja meg, aki „fogja a ceruzát”. Különösen nagy az apparátustól való függés, ha például egy világ életében külpolitikával foglalkozó emberből, mint volt Kovács László, adóügyi biztos lesz.

Ilyen struktúrában bizony színház a demokrácia.

Még szerencse, hogy Jourovának nem sikerült Orbán Viktort ennek a demokráciának az övezetébe vonnia.

Surján László