earthobservatory.nasa.gov

Van egy téma, amelyben a természettudományi érvek falra hányt borsóként látszanak leperegni mindazokról, akiknek bizony a társadalom, a jog és a gazdaság mellett a természeti realitásokat is figyelembe kellene venniük. Ha ugyanis a jelenkori éghajlatváltozást is lényegében ugyanúgy a természet okozza, mint régen, akkor az ún. zöldátállás klímaváltozási indoklása hamis, a klímacélok emlegetése félrevezető. A fősodratú nézet képviselői mindent az „antropogén CO2-kibocsátás” + „pozitív visszacsatolások” hatásaként láttatnak, a természet embertől független éghajlatváltoztató képességéről, azt ezt fehéren-feketén bizonyító paleoéghajlati tényekről hallani se akarnak. Akiknek figyelnie kellene e tényekre, „…az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mesékhez oda fordulnak” (2 Tim 4:4).

Amikor már mindent elmondtunk és leírtunk, és a Klímamozi (Climate: the movie) című dokumentumfilmet is elhallgatás övezi, érdemes megerősítésként odafordulni olyanokhoz, akiknek a gondolatai talán még meggyőzőbben tudták kifejezni a lényeget. Korábbi anyagaim rendezgetése közben előbukkant egy hét éve olvasott, felkavaró interjú. Egy olyan kutatótól, akinek a nevével a 2010-es években találkoztam először. Magyar gyökere nem csak a nevéből (Istvan Marko, sőt sokszor István Markó), hanem francia és angol nyelvű előadásvideóiból is tévedhetetlenül beazonosítható volt. Nem csak az interjú felkavaró, az élettörténet is.

Markó István (Pápa, 1956. június 18. – Woluwe-Saint-Lambert, Belgium, 2017. július 31.), a Louvaini Katolikus Egyetem néhai kémiaprofesszora, egy szerveskémiai reakció (a Markó-Lam reakció) felfedezője. Munkásságának jelentőségét jelzi, hogy a kétszeres Nobel-díjas kémikus Barry Sharpless (2001, 2022) őneki is köszönetet mondott, mint egykori posztdoktor-kutatójának. 2020-ban (halála után három évvel) egykori kínai kollégái Markó István emlékének szenteltek egy Nature Communications cikket, amelyben még társszerzőként is szerepeltetik.

Mindössze néhány hónapos volt, amikor szülei 1956 őszén vulkánfíber bőröndben vitték át a határon. Egyenesen az Ardennekbe, Belgiumba mentek. Markó István kiemelkedő szakterületi karrierje mellett soha nem hallgatta el a CO2-alapú üvegházzal kapcsolatos kételyeit. 2015-ben nyílt levélben írta meg Ferenc pápának a Laudatio si című enciklikában kifejtett nézettel kapcsolatos kételyeit. „… a tragédiák normálisnak tűnnek a környezeti mozgalmak számára, de e mozgalmak leginkább azt szeretnék, hogy az emberek egyszerű állatokként éljenek és ekként legyenek kezelve, alávetve magukat a természetnek, ahelyett, hogy a természetet tiszteletben tartva azt saját szükségleteikhez igazítanák.” - írta. 2016-ban akadt a kezembe a „Klíma: 15 kellemetlen igazság” (Climat, 15 vérités qui dérangent) című, francia nyelven megjelent könyve. Ekkor vettem fel vele a kapcsolatot. Előtte mértékadó magyar kémikusoknál érdeklődtem felőle. Mindannyian nagy tudású, szorgalmas, igazságszerető és szerény embernek ismerték, de klímakritikus tevékenységét egyikük sem ismerte.

2017 júniusában pedig, miután Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy az USA kilép a Párizsi Klímaegyezményből, Markó István vezetése alatt jelent meg egy sokszerzős tanulmány, mindenütt újra időszerű címmel: „Ha Amerikát helyezzük az első helyre, akkor elsőként bolygónk éghajlatával kell foglalkoznunk”. Nem sokkal később - mindössze 61 évesen - elhunyt. A Markó Istvánnal 2017 nyarán készült nagyinterjú is csak a halálát követően, 2017. október 28-án jelent meg. A Magyar Nemzet 2019. augusztus 13-ai számában őróla megemlékezve idéztem fel a franciául megjelent könyv 15 pontját. Attól, hogy az IPCC nem tudományos, hanem kormányközi (tehát politikai) szervezet (1. pont), egészen addig, hogy „a gazdasági és pénzügyi köröket, vállalatokat arra kényszerítették, hogy alkalmazkodjanak a klímapolitikához, pedig az negatív hatással van termelékenységükre és versenyképességükre, miközben egyeseknek sikerült versenytársaik és az adófizetők kárára óriási haszonhoz jutni” (15. pont). A 11 évvel ezelőtti markáns vélemény helyességét az azóta eltelt egy évtized szóról szóra igazolta.

Ez a tartalmas nagyinterjú került újból elő, aminek a mondanivalója nemhogy semennyit sem kopott, hanem sokkal időszerűbbé vált, mint valaha volt. Annak ellenére, hogy a klímaváltozás és a klímatudomány története tovább íródott. Markó István például nem tudhatott arról, hogy a CO2-alapú üvegház már a NASA CERES műholdas adatai szerint is hatástalan, azaz a légkör egyre kevesebb „hőt tart vissza”. A felhőborítottság viszont 2002-2022 között egy százalékkal csökkent, és körülbelül ennyivel lett melegebb.

Átnéztem tehát a Markó-Canlorbe nagyinterjúról évekkel ezelőtt készített fordításomat, és közzéteszem úgy, ahogyan az 2017. október 28-án megjelent. Markó István hét évvel ezelőtti sejtései, előrejelzései nem egyszerűen megvalósultak, hanem a friss tények által új megvilágításba kerülve alkalmasak arra, hogy segítsenek mai világunkban is eligazodni.

Sopron, 2024. április 18.

Szarka László Csaba

Háttér:
https://www.breitbart.com/politics/2017/10/28/the-istvan-marko-interview-possibly-the-best-thing-you-will-ever-read-on-global-warming-pt-1-the-science/
https://wattsupwiththat.com/2017/10/28/information-interview-with-istvan-marko/
https://www.skyfall.fr/2017/10/30/entretien-itsvan-marko/
https://www.nature.com/articles/s41467-020-14522-7
https://magyarnemzet.hu/velemeny/2019/08/korunk-feladvanya-a-klimarejtveny

Időtálló interjú Markó István klímakutatóval (1956-2017)

Az interjút szerkesztett változatban a Breitbart News Network közölte 2017. október 28-án, ez itt a teljes verzió.

Markó István (1956 – 2017) a Louvain-i Katolikus Egyetem szerves kémia professzora és kutatója volt. Markó professzor az ember által okozott („antropogén”) globális felmelegedés kérdésében nyíltan támogatta a kételkedő nézetet. Számos francia nyelvű internetes médiában jelent meg, valamint nyilvános vitákban és különböző angol nyelvű blogbejegyzésekben. Csatlakozott az angolszász klímaszkeptikusokhoz is, akikkel együtt több cikket publikált a Breitbart News-on.

Grégoire Canlorbe: A klímaaktivizmus lényegében a marxizmus trójai falójának tekinthető. Lehetővé teszi követői számára, hogy álarcban meneteljenek abban a soha véget nem érő szent háborúban, amelyről a marxizmus azt állítja, hogy elkerülhetetlen lesz a kommunista teljhatalom megalapozásához. Valójában azonban Margaret Thatcher, a konzervatív szabadpiac és az egyéni szabadság múzsája indította el az IPCC-t. Mit gondol erről?

Markó István: Pontosítsunk. Margaret Thatcher képzett kémikusként tisztában volt a szén-dioxidnak tulajdonított szerep hazug voltával (CO2), mégis ő lett a legelső híve annak, hogy a CO2 állítólagos éghajlati következményei felhasználhatók politikai célok elérésére. Abban az időben, vagyis az 1980-as évek közepén, Thatcher háborúban állt a mindenható Szénunióval. Azokban az időkben az Egyesült Királyság szénszakszervezetei hatalmas közpénzekkel jutalmazták magukat, és a Munkáspárton keresztül lobbizva rengeteg törvényt és támogatást sikerült keresztülvinniük annak érdekében, hogy fenntartsanak egy veszteségessé vált iparágat.

Markó István – wikipedia

Miközben szembesült a brit bányászok Arthur Scargill (becenevén "Vörös Artúr", a Szocialista Munkáspárt későbbi alapítója) által vezetett sztrájkjával, Thatcher úgy gondolta, hogy érdemes szentté avatni a CO2-kibocsátáson alapuló felmelegedés tézisét, annak érdekében, hogy felszámolja az országát túszul ejtő szakszervezetiseket. De valójában nem ő kezdeményezte az IPCC-t (a Kormányközi Éghajlatváltozási Testületet). Az ún. kezdőlökés inkább a kemény ökológiát művelő olyan személyiségektől jött [1], mint például a norvég Gro Harlem Brundtland, aki a világon mindenütt ismert 1987-es „Közös jövőnk” című jelentést készítő ENSZ-bizottság elnöke volt, vagy az IPCC alapító személyiségei közé sorolható kanadai Maurice Strong.

A CO2-kibocsátás által okozott katasztrofális üvegházhatásba vetett hit újabb eszközt biztosított Thatcher számára, miközben az Unióval birkózott, hogy felkészítse az Egyesült Királyságot a szénről való leválásra és az atomenergiára való áttérésre. Tatcher tisztában volt azzal, hogy a CO2-hipotézis megalapozatlan, mégis nagyban hozzájárult a hipotézis megszilárdításához és népszerűsítéséhez. El kell ismerni, hogy elítélendő a tudomány elferdítésén alapuló Thatcher-féle stratégia. Tény azonban, hogy abban az időben a villamosenergia-termelő iparág, különösen a szénipar, igencsak tisztázatlan körülmények között működött. Annak ellenére, hogy a CO2 egyáltalán nem méreg, a szén elégetése akkoriban – a modern kibocsátás-csökkentő technológia hiánya miatt – igenis valódi környezetszennyezést jelentett.

A szén elégetéskor ugyanis nemcsak az ártalmatlan CO2 került ki a levegőbe. A CO2-t kén- és nitrogéntartalmú hulladék-, SO2-, SO3-, NOx-, finomrészecske-kibocsátás kíséri, és az égés végterméke radioaktív hamu (noha a súlyos egészségügyi károkra vonatkozó epidemiológiai bizonyítékok és adatok még mindig nagyon ellentmondásosak és nehezen hozzáférhetők). Az 1980-as évek óta azonban az ipari szennyezés kezelése sokat fejlődött. Ma egy villamos közüzemi erőmű, amely szenet használ nyersanyagként, alig szennyezi a környezetet.

Grégoire Canlorbe: Ön, aki lelkiségekre érzékeny személy, zöldövezettel és tarka fűágyakkal körülvéve, örül a légköri szén-dioxid-koncentráció növekedésének. A kémia objektív adatai tükrében mit tudna elmondani annak a szükségességéről, hogy hagyjuk abba a CO2 „sátáni gázként” való démonizálását?

Markó István: Még egyszer, CO2 nem méreg, és soha nem is volt az. Minden kilégzésünk, minden lélegzetvételünk csillagászati mennyiségű CO2-t bocsát ki a légköri szinthez képest (kb. 40 000 > ppm-et). És teljesen világos, hogy a levegő, amit kilehelünk, senkit sem öl meg a közelünkben. Emellett meg kell értenünk, hogy a CO2 a növények elemi tápláléka. CO2 nélkül nem lennének növények, és növények nélkül nem lenne oxigén, és így ember sem. A képlet ilyen egyszerű.

A növényeknek CO2-ra van szükségük, valamint vízre és napfényre. A fotoszintézis mechanizmusai révén keletkeznek azok a cukrok, amelyek a növények számára a legfőbb tápanyagokat és építőelemeket biztosítják. A botanikának ez az alapvető ténye adja az egyik elsődleges magyarázatát annak, hogy mindenki, aki őszintén elkötelezett a „természeti világ” megőrzése mellett, tartózkodik a CO2 démonizálásától. Az elmúlt 30 évben fokozatosan nőtt a CO2-szint. De azt is megfigyelték, hogy az erdőirtás ellenére a bolygó növényzete körülbelül 20%-kal növekedett. A növényzet terjeszkedését a bolygón a természet szerelmesei nagyrészt a légköri CO2 koncentráció-növekedésének köszönhetik.

issuu

Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy mi történik geológiai szinten több millió éve, rájövünk, hogy a jelenlegi időszakot rendkívül alacsony CO2-szint jellemzi. A jura, a triász stb. alatt a CO2-szint néha 7000, 8000, 9000 ppm nagyságrendűre emelkedett, jelentősen meghaladva a mai csekély 400 ppm-et. Azokban a régmúlt időkben, amikor CO2 nagy koncentrációban volt jelen a légkörben, az élet nemcsak létezett, hanem egyenesen burjánzott: egy olyan növény, mint a páfrány, általában 25 méteres magasságot ért el. Ugyanakkor a jelenlegi növényzet számára messze nem lenne előnyös a CO2 légköri jelenlétének csökkenése, mert valószínűleg veszélyeztetné számos növény egészségét, sőt túlélését is. A 280 vagy 240 ppm-nyi küszöb alá esés nyilvánvalóan növényfajok széles körének kihalásához vezetne.

Könyörtelen keresztes hadjáratunk a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése érdekében még ennél is károsabb lehet a természetre, mivel nem a növények az egyetlenek, amelyek táplálkozásukat CO2-ra alapozzák. A fitoplankton fajokat is a CO2 táplálja, CO2-ből származó szénből építkeznek, miközben oxigént szabadítanak fel. Egyébként érdemes megjegyezni, hogy a légkörben ma jelenlévő oxigén ~70%-a fitoplanktonból származik, és nem fákból: a közhiedelemmel ellentétben nem az erdők, hanem az óceánok jelentik a Föld „tüdejét”.

A globális felmelegedés és a CO2-kibocsátás között feltételezett kapcsolatról szólva, egyszerűen nem igaz, hogy a CO2-nek jelentős üvegházhatása lenne. Itt is érdemes megjegyezni, hogy a CO2: nyomgáz. Ma a levegő összetételének mindössze 0,04% -át teszi ki; de az üvegházhatás egészét neki tulajdonítják. A légkör fő üvegházhatású gáza a vízgőz, amely az üvegházhatást tekintve tízszer erősebb, mint a CO2. A vízgőz 2%-ban van jelen a légkörben. E tényeket elvileg tanítják az iskolában és az egyetemeken, de valahogy mindig a CO2-kibocsátást sikerül a tanítás során vád alá helyezni egy olyan piszkos trükk segítségével, amely a CO2 melegítő hatásáról elismeri, hogy csekély, de azt állítják, hogy különféle visszacsatolási hurkokon keresztül mégiscsak fokozója az üvegházhatásnak.

Grégoire Canlorbe: Számos tudományosnak mondott elmélet valamilyen mértékig kidolgozott, logikai szempontból többé-kevésbé szigorú, kísérleti szempontból többé-kevésbé robusztus, ugyanakkor arra hivatott, hogy igazolja az elméletben rejlő érzelmeket. De azon emberek számára, akik inkább engedik magukat az érzelmeik, mintsem az érvek által befolyásoltatni, az elmélet meggyőző ereje alapvetően az általa kifejezett érzelemből fakad, és nem az érzelmeket elrejtő logikai-kísérleti mázból. A politikai érdekeken túl milyen érzelmek inspirálják és teszik vonzóvá az antropogén globális figyelmeztetés tézisét?

Markó István: Tudósként természetesen remélem, hogy sikerül behatárolni magamat a Vilfredo Pareto által logikai-kísérleti módszernek nevezett térbe, és nem hagyom magamat akaratlanul elferdíttetni az elméleteim komolyságával és kísérleteim hitelességével kölcsönható érzelmek által. De igenis érzelmeket vált ki bennem, amikor szembesülök az antropogén felmelegedés téziséről szóló militáns szónoklatokkal, és azzal, hogy az efféle szónoklatok milyen furcsa hatást fejtenek ki a kormányokra és a közvéleményre.

Először is hiszek a tudományban: azt értem ezalatt, hogy hiszek a valóság objektív, a tudományon keresztül történő megismerésének lehetőségében. Hiszem, hogy van igazság és hamisság, hogy a tudomány lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk a kettő között, és hogy az igazságot meg kell ismerni; hogy a tudományos ismereteket el kell az emberekhez juttatni. Hiszek a szabadságban is. Hiszem, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy úgy élje életét és kezelje a javait, ahogy jónak látja, hogy önmaga fölött egyedül ő rendelkezzék, és hogy a központosított társadalmi-gazdasági irányítás erkölcsileg éppolyan elítélendő, mint amilyen káros társadalmi, gazdasági és környezeti következményei miatt.

Két dolgot látok, ami aggaszt: először is, az embereket a tudománnyal kapcsolatosan egyre inkább félretájékoztatják. Másodszor, a média és a kormányok ezt arra használják fel, hogy egy kétséges elméletet terjesszenek, nevezetesen az antropogén felmelegedés elméletét, aminek a nevében majd kényszerítő intézkedéseket támogatnak. Kevés ember szán időt arra, hogy létfontosságú értesüléseket szerezzen a tényleges CO2-lábnyomról. És általában már csak kevés embert érdekel a tudomány. Mélységesen sajnálom, hogy nyugati társadalmainknak sikerült ekkora bizalmatlanságot kialakítaniuk a tudománnyal szemben: ennyire vonakodnak bízni abban, hogy a tudomány képes a világ objektív megismerésére és pozitív formálására.

Az antropogén felmelegedés elmélete tudományosnak tartja magát; de ha az emberek elfogadják ezt az elméletet, ha igaznak tartják, akkor annak nyilvánvaló következményei lesznek a tudomány számára. Egy ennyire törékeny elméletet, mint a CO2, amint az imént érzékeltettem, olyanok, akiknek valóban fontos a tudomány, és akik e területnek az összefüggéseit mélyen értik, soha nem tudták volna azok elfogadni. Az én szememben két fő oka van annak – vagy ha úgy tetszik, az érzelmek két fő típusa –, hogy az emberek olyan könnyen elhiszik az antropogén felmelegedés elméletét. Először is, a katolikus [keresztény, ford.] vallás hanyatlóban van a nyugati világban; és amit én ökológiának nevezek, az igyekszik a helyébe lépni.

Másodszor, a nyugatiak kifejezetten kedvelik az önostorozást; és az antropogén felmelegedés elmélete megfelel e – valószínűleg a zsidó-keresztény örökségünkben gyökerező – tendenciának. Tehát egyrészt vannak vallásos érzéseink: hit egy új gondolkodási rendszerben, az ökológiában; egy új istenség tiszteletében, ami nem más, mint a jóindulatú és védelmező természet. Másrészt bűntudatot érzünk, ami abban a meggyőződésünkben fejeződik ki, hogy ha melegebb lesz, az a mi hibánk; és ha nem korlátozzuk azonnal a CO2-kibocsátást, beszennyezzük és elcsúfítjuk bolygónkat.

Grégoire Canlorbe: Felsorolok néhány tényt, amiket általában úgy tálalnak, mintha bizonyítékok lennének a bolygó felmelegedésére, függetlenül attól, hogy van-e köze a CO2 toxikusságához. Először is azt, hogy a tengerek és óceánok szintje évről-évre emelkedik, az óceán egész szigeteket nyel el, miközben a gleccserek visszahúzódnak és a sarki jégsapkák csökkennek; másodszor, a hőmérséklet fokozatosan emelkedik, miközben a szélsőséges időjárási események egyre gyakoribbak és az aszályok által érintett területek egyre nagyobbak; harmadszor, egyes betegségek, például a lépfene újjáéledése Oroszországban a permafroszt olvadásával északon felszabadult baktériumok visszatérését követi. Az általánosan elfogadott tények közül melyeket tekinti megalapozottnak?

Markó István: Az elmúlt 12 000 év folyamán meleg és hideg időszakok közötti oszcillációnak lehettünk tanúi, tehát emelkedő és csökkenő tengerszinttel járó időszakoknak. Vitathatatlan, hogy a tengerek és az óceánok szintje a 14. század elejétől a 19. század végéig tartó Kis Jégkorszak vége óta emelkedik. Ekkor kezdett emelkedni a globális hőmérséklet is. Ennek ellenére a megfigyelt hőmérséklet-emelkedés 0,8 Celsius-fok, egyáltalán nem rendkívüli. Ha a hőmérséklet emelkedik, az óceán vize nyilvánvalóan tágul, és néhány gleccser visszahúzódik. Ez az, amit a gleccserekkel mindig is történt, ez nem mai sajátosság.

A római időkben a gleccserek sokkal kisebbek voltak, mint ma. Arra kérem az olvasót, hogy nézze meg a Hannibál idejéből származó dokumentumokat. Hannibálnak sikerült elefántokkal átkelnie az Alpokon, mert a Róma felé vezető úton nem találkozott jéggel (legfeljebb egy hóvihar idején, épp, mielőtt leereszkedett az itáliai síkságra). Ma már nem tudnánk végigjárni Hannibál útvonalát. Bebizonyosodott, hogy pontosan azért volt képes ezt Hannibál a lehetőséget kihasználni, mert a római időkben melegebb volt.

A tengerszint jelenleg emelkedik; de ez túlértékelt jelenség. A megfigyelt emelkedés évi 1,5 milliméter, azaz tízévente 1,5 cm, egyáltalán nem drámai. Valóban megtörténik, hogy egész szigetek tenger alá kerülnek; de az esetek 99%-ában ennek az oka egy klasszikus eróziós jelenség [2], és nem a tengerszint-emelkedés. Ami az olaszországi Velencét illeti, az tény, hogy a város nehézségei a vízzel kapcsolatosak, de ez nem a lagúna vízszint-emelkedése miatt van; hanem csak annak a szomorú valóságnak a megnyilvánulása, hogy a dózsék mocsaras vidékre épített városa a saját súlya alatt süllyed. Még egyszer: emelkedőben van a globális tengerek és óceánok szintje; de az e jelenség által ténylegesen jelentett fenyegetés korántsem kézzelfogható. Megjegyzem, hogy a Tuvalu-szigetek, aminek elmerülését már régen azonnal bekövetkezőnek hirdették meg, nemcsak hogy nem merültek el, hanem a szigetek vízszint feletti magassága még emelkedett is.

Egy másik jelenség, amelyet hajlamosak vagyunk eltúlozni, az a sarki jégsapkák olvadása. Az Északi-sarkvidéken a jég mennyisége 10 éve nem csökken: egyik évről a másikra szemtanúi lehetünk jégszint-ingadozásoknak, de az átlagos szint változatlan maradt. Közvetlenül a Kis Jégkorszak után, amióta a hőmérséklet megemelkedett, az Északi-sarkvidék olvadni kezdett; de végül a jégszint az Északi-sarkvidéken megállapodott. Emellett az elmúlt 30 évben az antarktiszi jég kiterjedt; ehhez hasonlóan Grönlandon is megfigyelhetjük, hogy tavaly 112 millió köbkilométerrel nőtt a jég mennyisége. Globális szinten a gleccserek tömege csekély, a jég nagy része az Antarktiszon és Grönlandon található. Nem lehet nem észrevenni, hogy a jégszint több száz éve lényegében szinte változatlan.

Számos egyéb éghajlati mítosz és legenda létezik. A viharoktól a tornádókig a szélsőséges események száma csökkenőben van az egész világon; és amikor előfordulnak, intenzitásuk alacsonyabb. Amint azt Richard Lindzen, az MIT fizikusa kifejtette, az északi félteke és bolygónk egyenlítői része közötti hőmérséklet-különbség csökkenése jelentősen csökkenti a ciklonok energiáját: a szélsőséges események jelentősége és gyakorisága nem nő, hanem csökken. Még egyszer: a hőmérséklet-emelkedés jóval kisebb mértéket mutat az előre jelzetthez képest.

Ha megnézzük a műholdadatokat és az időjárási léggömbméréseket, akkor észrevehetjük, hogy a hőmérséklet-emelkedés szerte a világon viszonylag szerény; hogy jóval alacsonyabb, mint a hatóságok által megjósolt emelkedés, amelyek erősen bizonytalan számításokon alapulnak. Ennek az az oka, hogy a modellbemenetek nem tudják figyelembe venni a múltbeli hőmérsékleteket (amelyekre nincsenek pontos adatok [3]), legfeljebb akkor, ha a nem mindig ismert x, y, z adatok értékét önkényesen állítják be. A műholdak és léggömbök által mért közelmúltbeli hőmérsékleti kiugrások egy klasszikus természeti jelenség, az El Niño részét képezik. Ez a rövid távú jelenség a nagyon meleg vizek visszatérését jelenti az egyenlítői Csendes-óceán felszínén. Az így felszabaduló hő a légkörben megemeli a globális hőmérsékletet, de a CO2 e folyamatban sem játszik szerepet.

Még egy kérdés, amit fel szeretnék vetni: messze nem igaz, hogy a jelenlegi sivatagok kiterjedőben lennének; a levegőben elérhető nagyobb mennyiségű CO2 következtében inkább csökkenőben vannak. Kiderült, hogy a kertészeti üvegházakat üze3meltetőkl saját szántukból fecskendeznek be háromszor annyi CO2-t, mint amennyi a légkörben van. Ennek eredményeként megfigyelhető, hogy a növények gyorsabban nőnek és nagyobbak, ellenállóbbak a betegségekkel és a pusztító rovarokkal szemben, és sokkal hatékonyabb a fotoszintézisük, ezért kevesebb vizet is fogyasztanak. Miután a légköri CO2-szint emelkedése következtében a növényeknek kevesebb vízre van szükségük, és így megengedhetik maguknak, hogy szárazabb területeken is megtelepedjenek.

Mindenféle betegséget és más furcsa jelenséget is sietnek a felmelegedésnek tulajdonítani. Van egy weboldal – „globalwarminghoax.com”, ha jól emlékszem [ma már nem található, ford.] -, ami összegyűjti a témával kapcsolatos különféle pletykákat és elmélkedéseket. Azt a tényt, hogy a férfiak nemzőképessége csökken; azt, hogy a madarak szárnyai zsugorodnak; azt, hogy egy cápa megjelent az Északi-tengere abszolút lehetetlen a klímaváltozáshoz kötni, ezt mindenki belátja, ha van benne valamennyi intellektuális tisztesség. Itt jönnek képbe a becsületes újságírók: az Ön szerepe az, hogy kivizsgálja a jelenségek valódi okát, és megszüntesse a késztermék-gondolkodást, amiben a pénzügyi és politikai erők a média szolgaiságát követelik.

Az éghajlattal összefüggő betegségek viszonylag ritkák; még a malária sem függ közvetlenül az éghajlattól, hanem attól, hogy milyen mértékben tesszük lehetővé a parazita és a szúnyog szaporodását ott, ahol vagyunk. Ha mocsaras területen találjuk magunkat, nagyobb az esélye annak, hogy maláriát kapunk, ha lecsapoltuk a rendszert, és már nincs vizes élőhely, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy elkapjuk a betegséget. Végső soron bizonyos betegségek újbóli felbukkanásáért automatikusan az éghajlatváltozást okolni azt jelenti, hogy megvonjuk az érintettek személyes felelősségét: például tagadjuk, hogy az oltások elutasítása vagy a higiénia hiánya is része lehet a problémának.

Grégoire Canlorbe: Alekszandr Szolzsenyicin 1993-as Lichtenstein-i beszédében riasztónak találta az ipar virágzásával és a tömegfogyasztással járó hátrányos következményeket. „Az első elhanyagolt pont, amelyet csak nemrég fedeztek fel” – erősítette meg, figyelembe véve mind a kommunista rezsimeket, mind a kapitalista gazdaságokat – „az, hogy a korlátlan haladás nem fér össze a bolygó korlátozott erőforrásaival; hogy a természetet meg kell őrizni, nem pedig túlzottan kizsákmányolni; hogy csillogó tombolást folytatunk egy olyan környezetben, amely egyben közös sorsunk is.” Szolzsenyicin azt állította, hogy az olcsó fogyasztási cikkek bősége, az ipar fejlődése, az anyagi gondtalanságra való törekvés kiszárította a nyugatiak lelkét. „A tudományos és technikai civilizáció győzelme egyfajta szellemi bizonytalanságot lehelt belénk. Ajándékai gazdagítanak minket, de rabszolgaságban is tartanak bennünket. Minden az érdekről szól, úgyhogy kénytelenek vagyunk mi is képviselni a miénket, minden harc az anyagi javakért folyik. De egy belső hang azt súgja nekünk, hogy elhagytunk valami tiszta, felsőbbrendű és törékeny dolgot.”Hogyan reagál e súlyos nézetek sokaságára?

Markó István: Szolzsenyicin elemzése azt bírálja, amit ő „tudományos és technikai civilizációnak” nevez. Úgy tűnik számomra, hogy furcsa dac hatja át őt a tudománnyal és a technológiai haladással szemben: ugyanaz a bizalmatlanság, ami a nyugati társadalmakban futótűzként terjed. Úgy képzelem, hogy Szolzsenyicin pesszimista elfogultsága a szovjet rezsim alatti sötét és fájdalmas életéből fakad. Nem tudom, hogy beszédében felismerhetők-e az ortodox-szláv gondolkodás tipikus jegyei: bárhogy is legyen, Szolzsenyicin tudományos, ipari és anyagi fejlődés miatti gyötrelme némileg Dosztojevszkij néhány passzusára emlékeztet.

Először is, azok, akik azt az elképzelést erősítik, hogy az erőforrások véges jellege lehetetlenné teszi a végtelen növekedést, figyelmen kívül hagyják az emberi lény azon képességét, hogy megújítsa a technológiát, gazdagítsa a természetről való ismereteket és javítsa a kitermelési stratégiákat. Vegyük ennek a véges erőforrásnak, a kőolajnak az esetét: először is láthatjuk, hogy rendszeresen fedeznek fel új tartalékokat; másodszor, hogy a kimerült olajkészleteket (amelyeket eredetileg hagyományos fúrással csapoltak meg) később fejlettebb módszerekkel aknázzák ki, növelve a korábban megmaradó, kinyerhetetlen olaj hozamát és kitermelési arányát; harmadszor pedig, hogy az „olajcsúcsot”, amelyről a malthusiánusok állandóan azt mondogatják, hogy hamarosan elérjük, időben folyamatosan kitolják. Másrészt az emberiség olyan újrahasznosítási módszereket dolgoz ki, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy egy többé-kevésbé álomszerű jövőben a növekedést az állandóan és integráltan újrahasznosított erőforrásokra építsük.

Egyetértek azzal, hogy meg kell óvnunk környezetünket; és kerüljük a túlzott kizsákmányolást. De azt is meg kell értenünk, hogy a természet spontán módon nem ad semmit: az erőforrások önmaguktól nem állnak rendelkezésre; ezeket mindig valamilyen technológiával kell megszerezni, kinyerni. Sőt, a természet önmagában egyáltalán nem vendégszerető. A túlélés és a jólét érdekében alkalmazkodni kellett a környezetünkhöz, és a környezetnek is alkalmazkodnia kellett. A mindenben kudarcot valló vagy kudarcot vallott kommunista rezsimek környezetvédelmi teljesítménye valóban katasztrofális; és Szolzsenyicin bizalmatlansága a „tudományos és technikai civilizációval” szemben vitathatatlanul onnan ered.

Eredendően a tömegfogyasztást és az ipari fejlődést hibáztatni: zavarba ejtő. Csak annyiban tartom helyénvalónak, amennyiben a hulladék, nem pedig maga a fogyasztás jelenti a valódi problémát. Amennyire megalapozottnak és szükségesnek tartom a hulladék elleni küzdelmet, a „fogyasztói társadalom” (ami éppenséggel tényleg kiváltott egyfajta terrorizmust) elleni küzdelem számomra lényegtelennek tűnik. Emlékeztetek arra, hogy különösen a fosszilis erőforrások ipari kiaknázásából származó tömegfogyasztás szabadította fel a nyugati társadalmat a szegénység és a megalázottság alól. Az orvostudomány oly gyakran magasztalt győzelme soha nem lett volna lehetséges a fosszilis erőforrások kémiája nélkül. A peszticidek, a rovarirtók és a műtrágyák kémiai-ipari fejlődése tette lehetővé számunkra, hogy gazdái legyünk környezetünknek.

Csak olyanok hibáztathatják komolyan a tudományt, a technológiát, valamint a fogyasztást amiatt, hogy rabszolgaságban tartanak minket, akik történetesen életkörülményeink javulásának tényét gondolják megalázónak és rabszolgasorba taszítónak. Szolzsenyicin kritikája mintha kerülné a „haladás” gazdasági és egészségügyi előnyeinek tagadását. Vagyis úgy tűnik, hogy a pszichológiai következményekre összpontosít. De még ebből a szempontból is könnyen eltúlozzuk a tudományos és technológiai fejlődéssel és az ebből eredő anyagi biztonsággal és tömegfogyasztással kapcsolatos káros hatásokat. A kóros viselkedések, mint például a függőség, a fogyasztók kisebbségére jellemző csak: kivételesek és véletlenszerűek; és nem a „fogyasztói társadalmak” egyfajta veleszületett betegségét jelentik.

Ami azt az elképzelést illeti, hogy a kényelmes élet erkölcsi sivatagot teremtene bennünk, hogy kapzsivá és szívtelenné tenne minket, ez sem helytálló. Elég megjegyezni, hogy a gazdag társadalmakban élő emberek milyen mértékben adományoznak mindenféle jótékonysági szervezetnek. Ironikus módon az ázsiai társadalmak, amelyek hűek maradtak spirituális hagyományaikhoz, ma sokkal nagyobb tiszteletet tanúsítanak a tudomány és a technológia iránt, mint ami a szekularizált Nyugatra jellemző. Hamis tehát a Szolzsenyicin-féle állítás, miszerint az emberek szellemisége azért sorvad el, mert életmódjuk inkább a tudományra és a technológiára összpontosul.

Mindazonáltal valóban léteznek olyan pszichológiai hátrányok, amelyek szerintem jogosan tulajdoníthatók az anyagi kényelemnek. Generációkon keresztül fokozatosan arra készteti a kényelmet természetesnek tekintő embereket, hogy szem elől tévesszék azt a barátságtalan és veszélyes világot, amelyben élnek. Elvakítva életszínvonaluk könnyűségétől és a tudományos, ipari és technológiai fejlődésükből eredő lehetőségektől, a nyugatiak végül elfelejtettek egy alapvető törvényt: ez a világ semmit sem ad erőfeszítés nélkül. Ismétlem, azért vagyunk képesek egészségünk, higiénikus jólétünk, valamint a gazdasági és demográfiai fejlődésünk számára kedvező feltételek között élni ezen a bolygón, mert élhetővé, „vendégszeretővé” tettük környezetünket.

Nehogy azt gondoljuk, hogy Gaia majd megvéd bennünket. Ő nem az a finom és ártatlan istennő, akit megsebzett a véres küszködés, megerőszakoltak gyárak, bányák és urbánus csoportok. Pedig az ökológusok ezt a Gaia-t dicsőítik. Az imént említettem a növények térnyerését a sivatagokban. Mindez annak köszönhető, hogy nagy CO2-mennyiség érhető el számukra. A gyarmatosítás eredendően magából a természettől származik, nem az embertől. Nem annyira arról van szó, hogy az emberek „találták fel” a gyarmatosítást, az ipart, a kereskedelmet, a háborút vagy akár a csecsemőgyilkosságokat; csupán a természettől örököltük ezeket a viselkedéseket. Ha az olvasó nem vesz komolyan a csecsemőgyilkosságokkal kapcsolatban, gondoljon a jegesmedvékre, amely nem habozik megölni saját utódját, és fejét venni az esti étkezéshez.

Grégoire Canlorbe: Úgy tűnik, hogy Ön különleges gyengédséggel viseltetik Kína iránt, ahol sokfelé utazott. Úgy tűnik, hogy a kínai IV. generációs nukleáris rendszer különösen felkeltette a figyelmét. Helyszíni tapasztalatai és kutatásai alapján vajon Kína környezet- és energiapolitikája, valamint a kapitalista gazdaság félig tervezéses változata Ön szerint jobb eredményeket hoz-e, mint Oroszországé és a nyugati világé?

 

Grégoire Canlorbe – mises institute

Markó István: Két kínai egyetem vendégprofesszoraként sokat jártam Kínában; és be kell vallanom, ahogy mondja, hogy különös vonzalmat érzek Kína iránt. Oroszország nyitottsága a kapitalista gazdaságra túlságosan brutális és elhamarkodott volt: ahhoz vezetett, amit – hirtelen kísértésbe esvén – maffiatípusú kapitalizmusnak nevezek. A kínaiak ezt mélyen megértették. Ahelyett, hogy őrült módon „liberalizálnának”, ami óhatatlanul szerencsétlen következményekkel jár, a kommunista teljhatalomból inkább a félig tervezett kapitalizmusba való zökkenőmentes átmenetet választották.

A kínai kormány kulcsemberei mind képzett tudósok vagy mérnökök: olyan vezetők, akik logikusan tudnak érvelni, akik tudományosan képesek elemezni és boncolgatni bármilyen problémát. És mivel nem kell attól tartaniuk, hogy két-öt évente választási kampányt kell szervezniük, hozhatnak hosszú távú döntéseket is. Ez a fajta elittermelés a kínai kapitalizmus kétségtelen ereje; valamint a negyedik generációs atomenergia kifejlesztése, ahogy arra Ön is helyesen rámutatott, ez egyik legnagyobb sikerük.

Ennek ellenére kötelességemnek érzem kijelenteni, hogy kétségeim vannak az ottani politikai és társadalmi szabadságjogokat illetően. Megjegyzem azonban, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága rohamosan fejlődik. Szemtanúja voltam a Tienanmen téri tüntetéseknek, amelyek a legtisztább európai stílusban zajlottak, és amelyek során egyetlen résztvevőt sem lőttek le vagy fejeztek le. 1993-ban a doktoranduszokat csak akkor engedték Belgiumba jönni, ha család túszként ottmaradt kínai földön. Ma már nem okoz az sem gondot, ha a család is vele jön.

A kínai interneten a beszéd akadálytalanul szabad; és szinte minden fiatalnak van egy vagy akár két mobiltelefonja, a dolgokat fenomenális sebességgel mondják és továbbítják. Természetesen vannak korlátozások, de Kínában sem több mint máshol. Igaz, a Google-t és a Facebookot letiltották, de a hiba a tulajdonosokban van. Nem állítom, hogy Kína a szabadság paradicsoma: csak arra szeretnék rámutatni, hogy Kína a szabadság felé fejlődik, és tiszteletben tartja a tudományt, míg a Nyugat a kommunizmus, a szólásszabadság sorvadása és a tudomány megvetése felé halad. Donald Trump úgy tűnik, tisztában van ezzel. Úgy tűnik, ő az a természetes alfa-vezér, akire hallgatva Amerikának szét kell zúznia a dekadencia folyamatát, hogy megőrizhesse vezető szerepét a kínai versenytárssal szemben.

Két dolgot érdemes elmondani Kína ökológiai egyensúlyáról. Ellentétben azzal, amit egy bizonyos pesszimista előítélet sugall, a kínaiak egyre gazdagabbak. Az embernek feltűnik, hogy kialakult egy igazi középosztály, és ahogy gazdagodnak, úgy nőnek a környezeti aggodalmaik. Ám a kínaiakat, az eliteket és a „hétköznapi polgárokat” nem érdekli a globális felmelegedés. Aggodalmuk a levegő minőségére, az erdők megőrzésére, a veszélyeztetett fajok védelmére irányul, nem pedig az éghajlat feltételezett és ellensúlyozandó felmelegedésére. Sőt, a kínaiak megértették, hogy a villamosenergia-termelés jövője a nukleáris vagy fosszilis energiákban rejlik, és semmiképpen sem az időszakos „megújuló” energiákban.

A szélipar, amiről az ökológusok áradoznak, a szél intenzitásától függően rendkívül kiszámíthatatlan teljesítményt produkál. A szél még jó légköri körülmények között is túl kevés áramot szállít ahhoz, hogy önmagában nyereséges iparág legyen. Warren Buffet, aki Iowa egyik legnagyobb szélerőmű-parkjának tulajdonosa, szégyenkezés nélkül nyilatkozta: „Ha sok szélerőművet építünk, a szélenergiára adóvisszatérítést kapunk. Ez az egyedüli oka annak, hogy ilyeneket építsünk. Adóvisszatérítés nélkül nincs értelme.” Az ökológiai egyensúly ugyanolyan rossz: a szárazföldi szélturbinák évente több százezer, sőt milliónyi madarat és denevért pusztítanak el. Ami a tengeri szélturbinákat illeti, tengeri emlősök sokaságát ölik meg, ismételten az ökológusok legnagyobb közönyétől övezve.

Európában az atomenergiától való beteges félelem gyötör bennünket. A kínaiak, de az oroszok és az indiaiak is tudják, hogy ez a félelem irracionális, és a megújuló energiaforrások, amelyek csak időszakosan képesek energiát szolgáltatni, nem jelentenek járható alternatívát. Pörgős ütemben fejlesztik nukleáris iparukat, és már kísérleteznek a következő generációs, tórium-üzemű atomreaktorral. Ami a németeket és a franciákat illeti, és hamarosan a belgákat is, jaj, visszafejlődnek! Elborzadtak a Fukusima-i balesettől, az ostoba elitek meg biztatják őket, tönkreteszik tehát csodálatos energia/energiatermelő ipari parkjaikat, a feltörekvő országok nevetségének tárgyává válva. Emlékszem, hogy a 2011-es földrengés és szökőár minden bizonnyal számos áldozatot, mintegy 20 000 halálesetet okozott. De senki sem nukleáris ipari baleset miatt halt meg.

Az Egyesült Államokban jelenleg a kis moduláris egységeknek nevezett finanszírozás felfutása tapasztalható. Kína azonban kétségtelenül vezető szerepet tölt be a nukleáris iparban. Ők állnak az első helyen az oroszok és az indiaiak előtt. A kínaiak rendszeresen építenek atomerőműveket, és miután mesterei lettek területnek, egyre gyorsabbá válnak. Jelenleg két tórium-alapú új nukleáris irányzat van kidolgozás alatt. Tudják, hogy átalakulása erősen radioaktív termékekre vezet, hosszú élettartammal; de sikerült megoldaniuk ezt a problémát, és megtalálták a módját a nagyon gyengén radioaktív végső termékek előállításának.

Emellett a kínaiak azon is dolgoznak, hogy vezetőkké váljanak az űr meghódításában. Saját alapelveken működő eszközöket dolgoztak ki, és sikerült ezeket az űrbe juttatniuk. Saját hordozórakétáik is vannak, amelyek rendkívül megbízhatók, és jóval olcsóbbak például, mint az Ariane hordozórakéták. Ha a kínaiak ilyen kiváló teljesítményt nyújtanak és ilyen innovatívak, az azért van, mert az indiaiakhoz és az oroszokhoz hasonlóan ők is hisznek a tudományban: hisznek abban, hogy a tudomány képes szebbé tenni a jövőjüket és jobb világot teremteni. Európában volt idő, amikor mi is hittünk a tudományban; és volt társadalmaink tudomány-alapú evolúciójába vetett hitünk. Ma már nem csak hátat fordítottunk a tudománynak, fojtogatnak és hülyének néznek bennünket a bürokraták, akik elszívják az öreg kontinens életerejét.

Grégoire Canlorbe: Egy visszatérő állítása szerint a panda (nemrég még veszélyeztetett faj) „a természet tévedése”. Olyan lényként láttatja, amely rosszul alkalmazkodott a környezetéhez, és túl bonyolult a túlélési vagy szaporodási stratégiák szempontjából. Tudna-e nekünk többet mondani erről? Végső soron hol ér véget az emberi lény felelőssége, és hol kezdődik magának az anyatermészetnek a felelőssége gyermekei kihalásában?

Markó István: Megtörtént, hogy egyszer a pandát minősítettem a „természet tévedése” kifejezéssel. Az Ursidae családjába tartozó panda általában növényevő. Szinte kizárólag bambuszokkal táplálkozik, egy bizonyos típusú bambusszal, amely az évszaknak megfelelően változó energiakapacitással rendelkezik. Ráadásul a panda magányos állat, kerüli rokonai társaságát, ezért ritkán hagyja el saját területét. E két tény következtében a panda szaporodása nagyon valószínűtlen. Ráadásul még annál is valószínűtlenebb, mivel egy nőstény panda termékenységi ideje évente csak körülbelül három nap.

Először is: a termékenység időszakában a nősténynek el kell költöznie, hogy találkozzon egy vele párosodni hajlandó hímmel, és ezt gyorsan meg kell cselekednie. Másodszor, amikor kiköt egy hímnél, tízből kilenc elutasítja az ajánlatot, és ennek az az oka, hogy az évnek ebben a szakaszában a bambusz táplálékforrásuk nagyon rossz energiaminőségű. A hím panda ezért inkább pihen. Nem csoda, mivel a tesztoszteronszintje is nagyon alacsony az évnek abban a szakában. Ráadásul a pandák nagyon keveset törődnek utódaikkal. Mindezek miatt úgy gondolom, hogy a panda a természet által veszélyeztetett faj: a természet által elítélt és az emberi lény által megmentett faj.

Az évről évre eltűnő fajok közül néhány természetes okokból, mások az emberi tevékenység miatt halnak ki. E második forgatókönyv jelenti a valóságban a kisebbséget. A dodóhoz (kihalt madárfajhoz) hasonlóan az emberi lény hibájából eltűnőben lévő vagy eltűnt fajok általában szigetszerűek. Miután életterük lecsökkent, kevés lehetőségük van megvédeni magukat. Teljesen igaz, hogy körülbelül 800 olyan faj tűnhetett el az elmúlt 600 év során, de azokat a számok, amelyeket a környezetisták csömört okozóan hajtogatnak, hogy évente fajok tízezreiről tűnnek el, nos, azok a számok lényegében varázskalapból lettek kihúzva.

A minap e-mailt írtam a WWF-nek, amiben arra kértem őket, hogy sorolják fel – lehetőleg latinul – az adott évben eltűnt fajok nevét, valamint az utolsó példány holttestének helyét. A mai napig nem kaptam választ! És egy nagyon egyszerű oka van annak, hogy az NGO-k mindenféle alaptalan váddal akarnak ijesztgetni és bűntudatot kelteni. Ezenkívül emlékeznünk kell arra, hogy rendszeresen megtörténik: eltűntnek hitt fajok – például a coelacanth, de a guineai farkas is – ismét felbukkannak.

Grégoire Canlorbe: A világméretű kalifátus utópiája, ami az információ és az azonnal globalizált hálózatépítés korszakában éledt újjá, annál kevésbé anakronisztikus, minél jobban visszhangozza a gaianista és „felmelegista” álmot, miszerint a fenntartható fejlődés gyeplőit egy globális kormányzatra kell odaadni. Lát-e Ön konvergenciát a totalitárius ökologizmus és az iszlám között kirajzolódó harcokban?

Markó István: Sokan, főleg a volt keleti blokkból érkezők hagyják magukat elcsábítani attól a gondolattól, hogy környezeti problémáink megoldása a globális kormányzás lenne. Az ökologizmus sok tekintetben a 21. század kommunizmusa is. Ugyanúgy, mint az iszlám, a marxizmus-leninizmus hanyatlása miatt megüresedett helyet foglalja el. Nem tudom, hogy valóban kialakul-e az iszlamisták és az ökológusok küzdelmének konvergenciája; mindazonáltal megjegyzem, hogy a globális ökológiai kalifátusnak kisebb léptékben már kialakult a megfelelője. Az Európai Unióra gondolok, amely ízelítőt ad abból a bürokratikus, globális és totalitárius kormányzásból, amire az Egyesült Nemzetek Szervezete is nyilvánvalóan törekszik.

Mivel a globalizációról annak politikai vonatkozásában beszélünk, egy világkormány kilátásában, de gazdasági és mondjuk információs vonatkozásban is – az emberek, javak és eszmék néha azonnali hálózatba szervezésében –, szeretnék egy lehetséges visszás hatást megemlíteni. Ahogy a kultúrák és mentalitások keverednek, úgy tűnik, hogy a nyugatiak ökológiai (vagy gaianista) vallása, valamint a bűnbánatra való hajlamuk már az ázsiai népek egy részét is eléri. Japán, amely szellemileg férfiasodva került ki a második világháborúból, ma már inkább arra hajlik, hogy hagyja magát megszállni az önmegtagadó ökológia nyugati szentesítése által.

Grégoire Canlorbe: A 2017. júniusi ausztriai globális csúcsértekezleten Arnold Schwarzenegger a következőképpen írta le azt a sorsot, amelyet egy klímaváltozás-szkeptikusnak szánna: „Egy filmben egyszerűbb lett volna. Ha valaki azt kérdezte volna: ’Ki gondolja, hogy az üvegházgázok nem szennyezők?’ És az, aki azt válaszolta volna: »Én«, odanyomtam volna a száját egy teherautó kipufogócsövéhez, [és] beindítottam volna a motort.” Ön milyen bánásmódban részesítené az antropogén felmelegedés képernyőn látott hívét?

Markó István: Mivel fiatalkoromban magam is foglalkoztam testépítéssel, nagy csodálója vagyok Arnold Schwarzeneggernek, az embernek és operatőri munkájának. De gyanítom, hogy kémiai tudása, legalábbis amit elárult belőle, harmatgyenge, ellentétben a svéd filmsztárral, Dolph Lundgrennel, aki legalább vegyészmérnökként végzett. Ha felvilágosult politikai vagy filozófiai tanácsokról van szó, inkább Jean-Claude Van Damme-ban bízom. [4]

Arnold ezúttal teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az üvegházhatást okozó gázok nem mérgezők. Ha valakinek a száját az autó kipufogócsövéhez nyomjuk, és beindítjuk a motort, az csak az ember tüdejének felrobbantását eredményezi, aminek nincs sok köze az üvegházhatáshoz. Ami engem illet, a legrosszabb „büntetés”, amit az antropogén felmelegedés rajongónak kívánnék, akár a képernyőn, akár a valóságban, hogy őszinte információkkal, manipulálatlan adatokkal és számokkal szembesüljön, olyanokkal, amelyek arra kényszerítik, hogy felismerje dogmája ürességét.

Visszatérve Arnoldhoz, az autómotorból kilépő gázok között van néhány, ami káros szennyező anyag – például szén-monoxid, nitrogén-oxid vagy ózon –, de a szén-dioxid nem tartozik közéjük. A szennyező gázok közül egyiknek sincs üvegházhatása. Ami a tengerszint emelkedését illeti, sok helyen, különösen Európában, a Föld szintje emelkedik a vizekéhez képest. Ez egy klasszikus geológiai jelenség, amit visszapattanásnak neveznek, mivel az utolsó eljegesedési maximum végén az európai és észak-amerikai kontinenst borító hatalmas mennyiségű jég elolvadt, lehetővé téve a jég súlya által lenyomott föld lassú emelkedését.

 

Szarka László Csaba – akademikusok

 

Folyton azt magyarázzák, hogy a vízszint az egész világon emelkedni fog, és addig a pontig fog emelkedni, hogy kontinensek nagy részét el fogja borítani. Ahogy Hans von Storch, a világ egyik vezető klímamodellezője kimutatta, az efféle előrejelzést alátámasztó modellek 98%-a teljesen hamis. Azt mondják nekünk, hogy a levegő, amit a nagyvárosokban belélegzünk, még soha nem volt ennyire szennyezett. Csak át kell nézni a dokumentumokat arról a levegőről, amit az emberek az 1960-as években a londoniak lélegeztek be, hogy rájöjjünk, mennyire csökkent a városi szennyezés. Pekingről gyakran elítélően szólnak a rossz levegőminőség miatt, de ott is csak hébe-hóba fordul elő a londoni szmogra emlékeztető köd. De még ez a pekingi szennyezés sem versenyez azzal, ami röviddel ezelőtt Londonban uralkodott.

Figyelmeztetnek minket a glifozát ellen, felszólítanak bennünket, hogy száműzzük, de készen állok arra, hogy megigyak önök előtt tíz gramm glifozátot. Az igazság az, hogy a glifozát fele annyira mérgező termék, mint a só. A gyakorlatban nem szennyezi jobban a környezetünket, és nem rákkeltő a szervezetünkre. A glifozátellenes kampány mögött mindenféle olyan NGO-kat találni, amelyeket én ökoterroristának nevezek. Készek mindent megtenni, még magát a tudományos igazságot is száműzni, hogy elpusztítsák a Monsantót. Nem vagyok sem pártolója, sem ellensége ennek a cégnek, de sajnálom azt az indokolatlan ellenségeskedést, ami egy igazán zseniális terméket övez. Ezt az ellenségeskedést az Avaaz és más Greenpeace típusú csoportok szégyenletes propagandája táplálja.

Grégoire Canlorbe: Köszönjük az idejét. Szeretne-e még valamit hozzátenni?

Markó István: Köszönöm kérdéseinek aktualitását. Nemrég voltam Santa Barbarában, Kaliforniában, ahol lehetőségem nyílt kukoricából készült, biológiailag lebomló tányérokkal és evőeszközökkel étkezni. Tetszik ez a kezdeményezés, de ennek semmi köze a CO2-kibocsátás elleni hiábavaló, költséges és lelkileg halálos küzdelemhez. Ha van egy utolsó üzenet, amit szeretnék közölni, az az, hogy jócskán van aggódni valónk valódi ökológiai problémák miatt: ártalmas szennyezők, kezeletlen hulladékok, kezeletlen emberi szennyvíz. Abba kell hagynunk, hogy olyan ügyekkel manipuláljanak bennünket, amelyek állítólag jót tesznek bolygónknak, miközben ezek az ügyek egyszerű ürügyek az emberiség rabszolgasorba ejtésére és megkötözésére.

Isten tudja, mennyi förtelmes dolog történik bolygónkkal! Gondoljunk csak az óceánok és a „hetedik kontinens” szennyezettségére; gondoljunk néhány tengeri faj, például a tőkehal kihalására, amely nemcsak a túlhalászás áldozata, hanem a vadászati tilalom alá helyezett fókáké is. Környezetünket meg kell óvnunk, ez magától értetődő. Az elménk élezését is gyakorolnunk kell, és be kell azonosítanunk a valódi problémákat, különben a „bolygó megmentésével” kapcsolatos jó érzéseink nem különböznek az arrogáns, képmutató és ostoba könnyektől.

A párizsi COP 21 megállapodást nem azért írták alá, hogy megmentsék a bolygót, és megakadályozzák, hogy a képzeletbeli +2°C-os hőmérséklet-emelkedés miatt megsüljünk. A maszkabál mögött, mint mindig, a hatalom, a kapzsiság és a profit csúnya arca rejtőzik. Az összes iparos, aki támogatja ezt az Európát tönkretevő és polgárait végtelenül elszegényítő elkötelezettséget, azért teszi ezt, mert hatalmas és könnyű bevételi forrást talált benne. Ami az NGO-kat illeti, nem egyszerűen a kapzsiság motiválja őket, az indítékuk egy határozottan malthusi ideológia. Céljuk, hogy a világot visszaadják egy nagyon kicsi, néhány százmilliós nagyságrendű népességnek. Ennek érdekében elszegényítik a világot, megvonják tőle fosszilis tüzelőanyagok erejét, ezzel biztosítva a halálozások számának növekedését.

Grégoire Canlorbe politikai és tudományos újságíró számos interjút készített olyan folyóiratoknak, mint a Ronald Coase Nobel-díjas közgazdász által alapított Man and the Economy, az Arguments és az Agefi Magazine; és olyan agytrösztök, mint a Gatestone Institute és a Mises Institute. Politikai elemzőként volt néhány cikke és rádiós szereplése. Jelenleg pedig Howard Bloom szociológussal és filozófussal dolgozik együtt egy beszélgetéős könyvön, amely a világegyetem tömeges viselkedésével foglalkozik, az atomoktól az emberekig.

Kapcsolattartó: gregoire.canlorbe@wanadoo.fr — https://www.facebook.com/gregoire.canlorbe

[1] „Az ökológia egy új politikai ideológia, amely azon az állásponton alapul, hogy a nem emberi világ is érdemes erkölcsi megfontolásra, és ezt a társadalmi, gazdasági és politikai rendszerekben figyelembe kell venni.” Brian Baxter http://press.georgetown.edu/book/georgetown/ecologism

[2] A szigetek partjait erodálja az óceán hullámainak állandó lüktetése. Ezt „süllyedésnek” vagy „tengerszint-emelkedésnek” tekintik, de a vizek felfelé kúszása a sziget talajának elmosódása miatt következik be.

[3] A történelmi hőmérsékleteket proxy („közelítő”) értékekből határozzák meg – különböző geológiai, szén-14, évgyűrűs vagy más természeti mutatókból származó széles körű becslések felhasználásával. A modern hőmérőket az 1700-as évek elején találták fel. Viszonylag nagy pontosságú műszerekkel még ma sem lehet pontosan mérni az 1°C-nál kisebb változásokat. Markó a WMO 2016-os „valaha volt legforróbb évéről” így írt: „A Meteorológiai Világszervezet – az ENSZ egy másik kisugárzása, amely az IPCC-hez hasonlóan kormányközi fórum is – 2016-ot a történelem legmelegebb évének nyilvánítja. Tudva, hogy 2016 állítólag 0,02 °C-kal melegebb, mint 2015, és hogy ezen az értéken a hibahatár 0,1 °C, látjuk ennek az állításnak az abszurditását. Azok számára, akik nem értik, ez azt jelenti, hogy a hőmérséklet változása + 0,12 ° C (globális felmelegedés) vagy -0,08 ° C (globális hűtés) lehet. Röviden, nem mondhatunk semmit, és a WMO-nak egyszerűen elment az esze.”
https://public.wmo.int/en/media/press-release/wmo-confirms-2016-hottest-year-record-about-11°c-above-pre-industrial-era

[4] A belga harcművészeti szakértő és filmsztár Trump támogatásáról és a természetes fajok védelme iránti aggodalmáról ismert.