likebalaton

Iránymutató jelentőségű Korzenszky Richárd tanulmánya: Szeretetről-gyűlöletről Németh László Irgalom című regénye nyomán (Teológia, 1978. 2. szám, 109-113. p.). Legalább annyira emlékezetes a Miért nem „szól” Németh László? című írása (Palócföld, 2002. 1. szám 6-9. p.), amelyből máig érvényes gondolatokat idézek: „Szobámból rálátok a Balatonra. Az elnyúló Tihanyi Félsziget, ahol lakom, megszakítja ezt a látványt. Ha tovább viszem a tekintetemet, jobbra az erdő mögött Sajkod házai húzódnak. Innen nem látni őket. Vékonyka út visz be oda a félsziget peremén. Ott áll – egyre kevesebben tudják – Németh László háza. Hol vagytok, tihanyi nagy szellemek? Illyés Gyula és Borsos Miklós, hogy csak kettőt említsünk még a népes társaságból. Borsos házát még vannak, akik ismerik. De Illyés Gyuláét? S azt a szellemi épületet, az igazán emberszabásút, a lakhatót ki ismeri még? S amikor eláraszt a hírözön, reggel, délben és este, eszembe jutnak az ’őrzők’, akik tudtak vigyázni a strázsán.”

Az irodalomtanár az emlékezés múltjából lép elő, a pedagógus hite él benne: az ember többre tanítható és jobbá nevelhető: „S eszembe jutnak régi irodalom órák, amikor tanítványaimmal megpróbáltuk megközelíteni Németh László írásait. Drámákat olvastunk, regényeket elemeztünk. Más-más művet kapott az osztályban több csoport, és beszámoltak egymásnak, mit jelentett nekik ez a szellemi birkózás. A legemlékezetesebb számomra, amikor az Irgalom című regény került sorra (nem feledve az Iszony vagy a Gyász vagy az Égető Eszter mélységeit). A másik emberért élő élet példázata az Irgalomban túl minden politikán ma is sürgetően időszerű. Mert valami nagyon furcsa, kisszerű világ az, ami – ha nem vigyázunk – kiépül körülöttünk.”
Németh László Füreden, a Lóczy Lajos Gimnáziumban, 1964. január 18-án tartott avató beszédet, amely Iskolaavatás címmel a Kortárs márciusi számában látott napvilágot, életművében pedig Füredi beszéd címen szerepel. Németh nevét viseli a füredi gimnázium könyvtára. 1981. szeptember 11-én, a gimnázium bejáratánál emléktáblát avathattam. Javaslatomra Pilinszky Németh Lászlónak dedikált verse került a márványtáblára:

„Ama kései, tékozló remény; / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű, / felköltözik a halálos magasba.”

Akkor még a „Három T” tilos, megtűrt és támogat kategóriája miatt indokolt volt az emlékállítás alapos megokolása: „A Füredhez mindig ragaszkodó nagy író és nevelő emlékének, születése 80. évében állította Balatonfüred Város Tanácsa, a Hazafias Népfront Városi Bizottsága, a Lóczy Lajos Gimnázium nevelői kara és ifjúsága. 1981.”

Különösen emlékezetes számomra a balatonfüredi Németh László-emlékfa ültetés története. 2001. szeptember 28-án, Richárd atya sikeres közbenjárására, vele együtt a Tagore sétányon Németh László tiszteletére emlékfát ültettünk és emlékbeszédet is mondtunk – Németh Magda, Németh Ágnes és Németh Csilla jelenlétében. A fiam vitt kocsival Füredre. Az útjavítások, sebességkorlátozások miatt késtünk. Megszólalt a telefonom: „Hol jártok?” Még húsz kilométerre voltunk Füredtől. Ekkor jött a megnyugtató válasz: „Semmi gond, addig fogok beszélni, amíg meg nem érkeztek. Aztán majd elmondod az avató beszédet.”

Pontosan így is történt. A faültetés gesztusát Németh Magda köszönte meg a Németh család nevében. A fa előtt lévő táblán a következő szöveg olvasható: „Ezt a fát NÉMETH LÁSZLÓ tiszteletére, születésének centenáriumi évében, 2001. szeptember 28-án ültette Balatonfüred város Önkormányzata, Németh László Társaság.”

Miért nem „szól” Németh László? – Richárd atya indokoltan szólt, az etikumra minőségeszményt építő író örökségéért: „Nem Németh Lászlónak van szüksége arra, hogy odafigyeljünk őrá. Nekünk, akik itt élünk, hogy ne feledjük: »Az élet egy ügy, egy zászló, amit törik-szakad föl kell valami belső, lelki oromra ütnünk.«” (9. p.)

Az Ószövetség olvasása közben (1954) intelmei: „Az ember az Ószövetségben ismert rá magára s világára, s az Újszövetségben az orvosságra és megváltásra.” A civilizáció, a szekularizáció „most csap végig egy világon, melyben az Ószövetség vadsága, ha fékeződött is, épp az átalakulás következtében mindenfelé újra előbukkan. A mi feladatunk ebben az átalakulásban nem lehet az, hogy erkölcsiségünk miatt önmagunkon kétségbeessünk, hanem hogy a világ nyers erőinek a szelídség s belátás zabláit szájába vessük. S ne attól féljünk, hogy túlságosan meg találjuk fékezni őket, hanem hogy még mélyebbre ne merítsenek, mint ahonnét az Ószövetség prófétái kiemeltek: – a mozgástalan vadságba, a renddé dermedt kegyetlenségbe.”

A Korzenszky-házaspár

Korzenszky Richárd 2015-ben „Mulatós asszonynak a bolondja lettem” címen a szüleiről jelentetett meg kicsi, mindössze 48 oldalnyi képes-szöveges kiadványt. Alcíme: Beszélgetések dr. Korzenszky Lászlónéval. Az ajánlásban megjelöli szerzői-kiadói célját: „Tisztelgés egy élet előtt, amiért nem csak én vagyok hálás. Sokak számára ajándék volt. Ajándék a már elköltözött Édesapámnak, a nagy családnak, ajándék ismerősöknek, régi és új barátoknak. Nem volt benne semmi rendkívüli. Mégis egészen különleges volt. Biztonságot adó. Nem csak nekem. Sugárzott belőle, hogy érdemes élni. Öregen is. Gyengülőben is. Szellemi frissességét az utolsó napig megőrizte. Nyitott volt, érdeklődő.”

Vass Erzsébet asszony erdélyi származású. Szülőhelye a Kolozsvár melletti Gyalu, ahol édesapja járási állatorvos volt. A Vass- és a Korzenszky-családban többen orvosi, állatorvosi végzettséget szereztek, hivatást teljesítettek. A Vass-családot többfelé vetették az impériumváltozások. Az apa állatorvosi karrierje is számoslakóhely-változtatást vont maga után. Közben Erzsébet Sopronba került. Szigorú, de színvonalas állami leánygimnáziumban tanult. A tanulószobában is németül beszéltek. Az ebédlőben is szigorú rend uralkodott: az egyik asztalnál csak németül, a másiknál pedig csak franciául volt szabad beszélni. A latin nyelv és irodalom a sok memoriter révén műveltségük alapjait képezte.

Vass Erzsébet leendő férjével 1938-ban a Gellért szállóban, az állatorvostan hallgatók nyitó bálján ismerkedett meg. Olyan nagyot táncoltak, hogy aztán 1939-ben házasságot kötöttek, és 68 éven át házaspárként folytatták a táncot. Hatvannyolc házas évükből hatvannégyet Kapuváron töltöttek. A kiadványban Erzsébet asszony ifjúkori fényképe és esküvői képük is mutatja: a jó kedélyű deli férj és a legendásan szép feleség milyen szép fiatal házaspár volt.

Boldog házasságban éltek kapuvári otthonukban. Szálltak az évek, megszületett és felnőtt a négy gyerek, sorjáztak a házassági évfordulók. Megérték a 25, 30, 40, 50, 60, 65, 67,5 éves jubileumukat. Az értelmező szótár szerint ezüst-, gyöngy-, rubin-, arany-, gyémánt, vas- és kőlakodalmat is ünnepeltek. Dr. Korzenszky László, magyar királyi állatorvos, részese volt a felvidéki, magyarok lakta területek és Észak-Erdély visszatérésének. A keleti fronton katonai szolgálatot teljesített, megjárta a Don-kanyart, de hazavezérelte a jó Isten.

Erzsébet asszonyt, a főállású háztartásbeli édesanyát, férjével és családjával együtt Kapuvár befogadta. Ismerték, tisztelték és szerették őket. Társaságot kedvelő, a cigányzenét nagyon szerető, jó társaságban szívesen időző, együttmulatós házaspár voltak. Amikor jól mulattak, és a férje a cigánnyal azt húzatta: „Kalapomra páros bazsarózsát tettem, / mulatós asszonynak a bolondja lettem”, ez azt jelentette: „Mama, megyünk haza, vége a bálnak.”
Otthont teremtettek, otthon érezték magukat. Szeretetben, békés egyetértésben éltek, de a világ gondokat, problémákat bőséggel adott nekik is. Erzsébet asszony a nyugati világtól határsávval, drótkerítéssel, akna- és műszaki zárral és lőparanccsal védett Kapuváron is az örökös kém-ügyek, megfigyelések, beárulások miatt óvatosságból még a gyerekei előtt is eltitkolta, hogy nemcsak németül tud, de franciául is.

A hivatalosan deklarált vallásszabadság ellenére, az életüket éppen vallásosságuk, gyerekeik hittanos volta miatt számos diszkrimináció is keserítette. Sokszor „behívatták” őket a tanácsra, sőt még a rendőrségre is. Gyerekeik mind csak harmadszori jelentkezésre jutottak be az egyetemre. Éva lányukat, világnézeti beállítottsága miatt, a beiskoláztatási bizottság nem javasolta továbbtanulásra. Azt mondták neki: „Szüntesse meg a kapcsolatát a szülői házzal, helyezkedjen el a termelői munkában, és úgy kísérelje meg újra a felvételit.”

Erzsébet néni eredeti, vitális egyéniség, igazi karakter volt. A határozott, jó kedélyű stramm asszonykát az egyenes beszéd jellemezte. Életében, tetteiben és beszédben is csak az egyenes, az igaz utat szerette és ismerte. A kis emlékkiadványban világosan vallott nemzettudatáról is: „Apám is öntudatos magyar volt. És ez hiányzik ma. Én hallottam már fiatalokat, akik azt mondták, miért ragaszkodjak a hazámhoz, mit kaptam én a hazámtól? – És mit adtál te a hazádnak? Én öntudatos magyar vagyok, és annak neveltem a gyerekeimet is.”

Szikora Józsefnek a Vass-család régi iratainak, okmányainak az ismeretében családja eredetéről így nyilatkozott: „Annak ellenére, hogy (...) mennyi idegen vér folyik az ereinkben, ízig-vérig színmagyarok vagyunk.” Kapuváron sosem volt kérdés, hogy nem a származás, hanem a lélek tesz bennünket magyarrá, a jellem és a munka pedig kapuvárivá. Ezért is tetszik Tamási Áron mondása: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.”

1956-ban Kapuvárnál is nyitva állt a határ, mindenki mehetett, aki akart. A Korzenszky-családnak egyszer már volt benne része. A front, az oroszok elől Ausztriába menekültek. Egy hegyi házban vészelték át a háborút. Onnan tértek vissza, megtapasztalva a honvágy, a hontalanság kegyetlenségét. A Vass-Korzenszky család nem menekült, ’56-ban is itthon maradt. Felneveltek négy gyereket, méltósággal, boldogsággal élték túl a magyar sorstragédiákat. Erzsébet asszony apja és férje is „talpig magyar ember volt, aki kitartott jóban-rosszban”, házasságuk pedig holtodiglan, holtomiglan volt érvényes.

Az Erzsébet asszonnyal való találkozás, beszélgetés számomra mindig derűs, lélekerősítő élményt jelentett. Volt benne valami tiszteletre méltó, derűs bizonyosság, figyelmesség, emberi-gondolati következetesség. Kapuváron a Magyar Kultúra Napján, ünnepségén szoktunk találkozni.

Amikor a kis emlékkönyvben azt olvastam, Erzsébet néni még kislány volt, amikor a Barcsot és Pécset is megszálló szerb csapatoknak éjfélre vissza kellett vonulni a Dráva-hídon át a kijelölt határhoz, a nép a barcsi templomhoz vonult, és amikor éjféli tizenkettőt ütött a toronyóra, mindenki letérdelt: „Valami nagyon szépet énekeltek. Nem tudtam, mi az: később megtudtam, hogy a legszentebb magyar imádság volt, a Himnusz.”

Richárd atya csornai születésének történetét megvilágító emléket kötelességem megosztani. A Perjel úr egyik kapuvári fotókiállításán, a szülei jelenlétében, a megnyitóban rákérdeztem: „Kedves Erzsébet asszony! Hogyan történt, hogy Richárd atya nem Kapuváron, hanem Csornán született? Talán azért, mert a kapuvári kórházban a szülészorvos nem állt a helyzet magaslatán?”

Erzsébet asszony egyet toppantott, előrelépett és emelt hangon, koronatanúként tudatta a jelenlévőkkel: „– A helyzet magaslatán?!? A lábán sem állt, olyan részeg volt! Ezért fordult velem a mentő, és vitt bennünket a csornai kórházba.”

Férje halála után Erzsébet asszony Kapuvárról Tihanyba költözött. Utána sohasem tért vissza Kapuvárra. Döntését így indokolta: „oda többet soha nem megyek vissza, mert olyan gyönyörűen fájdalmas volt az eljövetelemem, amit elrontani nem szabad.” Fényes emlék! Már az autóban ült, a menye már az övet is bekapcsolta, amikor a virágüzletből kifutott a tulajdonosnő, „és egy szál piros rózsát adott át neki: „Ezzel búcsúzik Öntől Kapuvár”. (Erzsébet-napra Hámori György, Kapuvár polgármestere, minden Erzsébet-napra, ha teheti, személyesen visz, vagy küld Tihanyba a piros rózsacsokrot -- dr. Korzenszky Lászlóné Vass Erzsébet sírjára.)

Dr. Korzenszky László rubindiplomás fő állatorvos, az állatorvosi szakma példaadó mestere bekerült Csiszár-Varga családunk legendáriumába. Róla egy személyes, veszélyes, de végül mégis jó kimenetelű gyerekkori történetet is őrzök.

Legeltetéskor odaengedtem kedvenc tehénkénket, Táblást egy lóherés szélébe. A friss, harmatos lóheréből habzsolva evett, és felfúvódott. Láttam a kezdődő bajt, azonnal hazahajtottam tehenünket. Édesapám azonnal hívatta Korzenszky doktor urat, aki gyorsan jött, szakszerűen intézkedett. A tehénke horpaszán kicsi lyukat vágott, és egy kis állatorvosi kanülön (kis csövön) át leengedte a bendőben felgyülemlett, már igencsak orrfacsaróan büdös és veszélyes gázt. Ezzel megmentette a családunkat bőséges tejjel, vajjal, túróval ellátó legkedvesebb tehenünket: Táblást.

Többször tanúja lehettem, amikor Laci bácsi és Erzsébet asszony szívből és méltán örült fiuk, Richárd atya kapuvári jelenlétének, vastapsos előadói sikerének. Dr. Korzenszky Lászlót akkor is köszönthettem, amikor édesapámmal együtt, a legelsők között vette át a Szent Anna-díjat a kapuvári Nagytemplomban. (...) Amikor Laci bácsi, 94. esztendejében megtért Teremtőjéhez, szerettei, tisztelői között, a kapuvári Szent Anna templomban, édesapámmal együtt vettem részt az engesztelő szentmisén.

Dr. Várszegi Asztrik, pannonhalmi püspök-főapát celebrálta a gyászmisét. Több bencés szerzetes és egyházmegyés pap is koncelebrált. Az asszisztencia Barkó Ágoston és Mihályi Jeromos akkor még bencés novíciusokkal vált teljessé. Az együttmisézés a papság és a hívők egységét méltón fejezte ki. A közös imádság, a lélekemelő hálaadás megszentelte a gyászszertartást. A lélek üdvösségének liturgikus szolgálatán Richárd atya lélekből forrásozó búcsúbeszédében megköszönte szüleit a jó Istennek, és méltatta Édesapja érdemeit. (A kapuvári Nagytemplomban akkor láttam utoljára katafalkot, fekete posztóval letakart ravatalt, jelképes emelvényt/állványt, amely valaha a gyászmisék látványos állandó kelléke volt.)

Hámori György, Kapuvár polgármestere, meghatott szavakkal, Dukai Miklós az egyházközség elnöke, nagy tisztelettel, az állatorvosi kar eminens képviselőjével együtt szépen, emberül búcsúzott. A kapuvári Szent Anna templom lélekharangja a gyászban is győzelmet hirdetett: égi újjászületésről adott hírt. Richárd atya búcsúztatójában a lényeget foglalta össze: „Bármennyire is szomorú a gyászmise az elválás miatt, mégis mindannyian úgy éreztük, hogy valami kimondhatatlan szépsége, méltósága, fölemelő ereje volt. Eucharisztia volt, a szó legigazibb értelmében.”

A tihanyi Perjel atya az Édesapjáért tihanyi szerzetestársaival az apátsági templomban is tartott engesztelő szentmisét. Toldi Éva így adott róla hírt: „Laci bácsi gyászmiséjén Pintér Ambrus atya mutatta be az örök áldozatot, ő mondta a szentbeszédet is. Mélyből, lélekből jövően. Megrázó része volt a szertartásnak az a záró mozzanat, amikor Richárd atya az édesapja hamvait tartalmazó urnát lehozta a szentély-lépcsőn és átadta az egyházközségi képviselőtestületnek, hogy ők vigyék és helyezzék el a temetőben, a már előzőleg kijelölt urnahelyre. Ezáltal lehetővé téve, hogy aki elmenőben szeretné felkeresni Laci bácsi nyughelyét, megtehesse azt. Érezni lehetett a pillanat súlyát, a fájdalom méltóságát, mikor az apa hamvait viszi a fiú. Ez a kép, s az ezt kísérő fájdalmas és mégis felemelő érzés bizonyára örökre megmarad bennem. Itt is, a végső búcsúzásban is megnyilvánult az eucharisztia igaz szeretetből fakadó őszintesége, tisztasága, lélekmeleg méltósága.”

Élmények és emlékképek

Richárd atyával kulturális-irodalmi ügyekben, feladatokban szoktam találkozni. A bencés rend iránti tiszteletem és szeretetem felelősséget is jelent, amelyet valló és vállaló szívvel igyekszem kifejezni. Most is tanúságot szeretnék tenni arról is, hogy a bencés szellemiséget, lelkiséget és műveltséget életre szóló, életmódot meghatározó eszményként igyekszem követni. Egyszer – még debreceni tanárságom idején – egy nyári, pannonhalmi kirándulás alkalmával beköszöntem hozzá. Megkérdeztem tőle: „Igaz-e, hogy a reverendájában menedzser-kalkulátort hord?” Mire azt válaszolta: „Igaz. Most is a reverendámban van, mert a rövidnadrágomban nem fér el.”

Amikor Miskolcon, majd pedig Kassán is Richárd atyával együtt tartottunk előadást, úgy adta át a szót, hogy hangsúlyozta: kapuvári… Meg is kérdezte: „Van-e bicskám?” –Természetesen van – feleltem. Mire újabb váratlan kérdés következett: „De hol van?” – A táskámban. Mire ő: „Nekem a zsebemben van, itt hordom.” (Azóta, ha várható a vele való találkozás, akkor bécsi bicskámat a táskámból mindig átteszem a zsebembe.)

Egyszer egy nyugdíjas győri gimnáziumi igazgatóval utaztam, aki megyei szakfelügyelők vezetőjeként egyszer Richárd atya osztályában is érettségi elnök volt. Nagy elismeréssel beszélt a bencésekről. Azonban felemlítette egyik vitájukat is. A maturandus József Attila sorait idézte: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” (Ars poetica) Az elnök bizonygatta: itt arról van szó, hogy a költő az egyén köréből kilép, és a közösség, a társadalom felé indul. Nem tudta elfogadni, amit Richárd atya vallott: itt a transzcendens dimenzióról, a földi horizontból az Istenhez vezető útról is szó van…

Richárd atyát egyszer az egri Kálvin Házi Katedrára vártam előadásra. Megkérdeztem tőle: küldjek-e interneten várostérképet, berajzolva a Kálvin Házhoz vezető útvonalat? Azt válaszolta: „Köszönöm. A GPS odavezet.” Aztán a jeles napon megszólt a telefonom: „Itt vagyunk a Kossuth utcán, az Angolkisasszonyok iskolája előtt…”. Azóta tudom: Eger belvárosában a technikába vetett hit és a GPS is csődöt mondhat…

„Kapuvár: hazavár!”

Richárd atya bencés szerzetesként képviseli a magyar bencések értelmiség hivatását is, a korszerű „publicity”-t. nemcsak egyháza, rendje és tihanyi közössége, hanem a magyar kultúra, a keresztény szellemi élet javára hathatósan kamatoztatja is. Bizonyság erre a 2009-ben megjelentetett, „Ha kérdeznek…” című interjú-kötete is. Címadása Dsida Jenő Tekintet nélkül című verséből való: „Ha kérdeznek, becsületesen / felelni kell. / A harcot becsületesen / fel kell venni, / Az úton becsületesen / végig kell menni. / a szerepet becsületesen / el kell játszani, / keményen és tekintet nélkül…”
Bencés szerzetesként és magyar értelmiségiként is ragyogóan helytállt, ezért hálaadó szívvel mondhatja: sikerült „hű maradni Hozzád / a nagy hitehagyások idejében.” (Rónay György) Salamon király gazdagság helyett azt kérte az Úrtól, hogy tanulékony szívet adjon neki. Szent János evangéliuma szerint egykor mindannyian Isten tanítványai („docibiles Dei”) leszünk (Jn 6,43) Ennek értelmében, kicsit módosítva idézem Szent Pált: nem felejtem, ami mögöttem van, de „nekilendülök annak, ami előttem van.” (Fil 3,13.)

Egy igazi szentének 1651-ben lejegyzett nyitányát idézem: „Szent Lélek Isten szállj le ránk, / Elmét derítő tiszta láng…” A gyémántmisés Richárd atyát Isten éltesse: jókedvvel, bőséggel, mindig áldásos derűvel – sok-sok éven át: ad multos annos!

Cs. Varga István