nyugat-bacska-portal.info

Magyar kisebbségi. Van ilyen? Ha van, biztos, hogy így kellene nevezni?

Mindenesetre én nem vagyok az!

Jóanyám közvetlenül a megszületésem pillanatában alig mondott valamit, de arra határazottan emlékszem, hogy kisebbségikémnek nem szólított egyetlen esetben sem. Aranyoskámnak inkább. A bábasszony sem minősített le annak. A jászolom fölött gügyögő falunép részéről sem lettem lekisebbségizve. Emlékszem, hogy a számos nagynénim és szomszédom elhalmoztak mindenféle cukifalatos, ügyibügyi és egyéb sablonos jelzőkkel, de nem volt közöttük olyan, terminus, amelyet kikérhettem volna magamnak. Beértem azzal, hogy pusztán testi méreteim okán neveztek „kis”-babának, amely állapot múlandó.

Keresztelésemkor sem történt kicsinyitési kísérlet, a pap nem mondott rám olyant, hogy ez a gyermek nem az igazi, ez bizony gyatra kisebbséginek születt az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Keresztnevem sem utalt alávetettségre, Lajos lettem keresztapámról, aki büszke volt erre a patinás névre. Azóta tudom, hogy rajtam kívül, sokkal inkább Nagy Lajosok nagy tetteit tartja számon a történelem. Nem tudok róla, hogy volt francia honban kicsike Lajoska is.

Nem hívott manjina-nak a szomszéd Radojka néni sem. Sokkal inkább jóságos szerb szavakat, nehezen kimondható, erősen tördelt, magyar kedvességeket mondott fölöttem. Halkszavú, egyenes beszédű volt, akit Tito a zord líkai hegyvidékről telepített a bácskai humuszra férjével és két kicsi, velem egyívású gyermekeivel.

Aztán cseperedvén a korban, belenövekedtem a rendszer képződményébe, ami részemről nem jelentett akadályt a nagymérvű rosszalkodásban. Ha nem akartak megbántani a falubéliek, akkor a csintalanság vagy pajkosság fogalomkörébe gyömöszölték a szégyenteljesnek tartott tetteimet. Zárójel itt bezárva.

Ekkor már, barátkozgatván, a líkai telepes családok gyerekeivel együtt fociztunk, együtt pecáztunk, egymással (is) verekedtünk és együtt loptuk sógoromék dinnyeföldjéről a kongó érett görögdinnyét. Pedig nekünk házhoz hozta a sógor és panaszkodott, hogy valakik lopják a dinnyéjét, ilyen máskor nem volt, úgy látszik, őriztetni kell a termést.

Itt kezdődhetett. Nem mentem többé a csatornán túlra, pedig hívtak a licsán haverok. De számomra a dinnyelopás innentől már kívül esett a „rosszalkodás” kategóriáin.

Többüknek nem…

Az igazi törés bennem akkor történt, amikor a focicsapat felkent vezetője Munjo, nem tett be a Terekves (Törekvés) elleni kezdőbe!!! (Itt már hullani kezdtek az ékezetek a mezekről, és vezetéknevekről!). Pedig általában hármasával rúgtam a gólokat. Tizennyolc évesen már nem kérdeztem rá, hogy miért hagyott ki a kezdőből. Csak elmentem. Mellékesen Szabadkán három osztállyal feljebb folytattam a labdának érdemleges rúgását, de már nem ízlett a játék. Elmentem, mert nem akartam „kisebbségi” focista lenni a saját falumban.

Az ékezetek makacs dolgok. Makacsabbak, mint a mindenkori jegyzők akarata. Kisebbségi akkor sem lesz az ember, ha kicsavarják a nevét az anyakönyvben. Mert a név cseng. Radírral, a billentyűzet gombjaival kitörölhető. De a név dallamát, kopogását egyetlen jegyző sem tudja torzítani. Az elhunytak fejfájára tökéletlenül felírt személynevet az idő, a szélmarás elkoptathatja, de az utódok emlékezetében megmegmarad.

Mert a gyermekeinek, unokáinak neveit az ember úgy írja, ahogy akarja. Ha máshova nem, mert nem engedik, akkor az égre magasan. Ott maradnak örök nagyságban, soha kisebbségben, soha kisbetűsen.

Jobbra, a neten, tán még a facebookon túl is!

Pusztai Lajos írása, Pusztai Virág grafikája