A költő – bodvavolgy-cserehat.blog 

„Ringass emlékkel teli föld. (...)
Emelj fel emlék! / Lélek vagyok. / Élni szeretnék!”
(Radnóti Miklós: Előhang egy „monodrámához”)

Kalász László 90 évvel ezelőtt, 1933. február 3-án született az észak-borsodi Perkupán – Bódva völgyében. Emlékezésem célja: költői örökségének, ránk hagyományozott emberi, irodalmi értékeinek számbavétele, költői arculatának felmutatása. Küzdelem ez a felejtés ellen, a költő emlékét fakító, homályosító idő hatalmával szemben. Babitscsal együtt vallom: „Az emlék: mi vagyunk.” Vázlatos és hiányos írásom egy kis számvetés is, melynek szándéka szervesen illeszkedik a méltatás tervéhez. Alapja az Antigonétól eredeztethető kegyelet, mely a római jogban mindent felülírt, és a kereszténység paranccsá tett.
A Hetek költői közül, Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon – mára hárman maradtak: Ágh, Buda és Serfőző. Főképpen József Attila és Nagy László szellemi öröksége, etikai, művészeti értékrendje, „sorsköltészete” állt közel hozzájuk. Jellemzőjük a hit a szóban, a humánumban, a szép, a jó, az igaz eszményekben. 1957 után a rendszerváltásig a kultúrpolitika hármas elve a tilt, tűr, támogat, a Hetek pedig „A művészet az emberért van” ars poeticát vallották.

A névadás Kabdebó Lóránthoz kötődik, aki sokat tett értük. A Hetek pályára segítője főképpen Váci Mihály, Farkas László, műhelyszervezője Kabdebó Lóránt, Serfőző Simon, Ilia Mihály, a Magvető Kiadó, a Napjaink, a Tiszatáj. Kalász szerint „Spontán nekirugaszkodás hozott össze bennünket irodalomkritikai segédlettel.” Ágh István így vall erről: „Heteknek neveztettünk [...] Nem kötött bennünket érdek. Nem is törődtünk nagyon ezzel a csoportosítással, nem éltünk egy helyen, alig találkoztunk, nem leveleztünk.” A lényeg, hogy szóban és versben is vállalták és a még élők ma is vállalják egymást, bár nem belső indítékok, hanem külső szándékok szervezték őket csoporttá.

A Napjaink – a főszerkesztő Gulyás Mihály, majd pedig a maga módján Papp Lajos is – vállalta, közölte, Miskolc pedig hívta őket – találkozókra, könyvbemutatókra. Megvolt bennük a „felrepülni rajban” nemzedéktudat és közös akarat is. Babosi László a Ratkó Józsefről Zimonyival Zoltánnal készített interjúban, az Ének megmarad versantológia címadására is rákérdezett. Egyértelmű, hogy a kötetcím Ratkó József Sánta Ferencnek ajánlott, Az ének megmarad című költeményéből kölcsönözték. (Napjaink 1969. 11-es számában jelent meg, az Egy kenyéren című Ratkó-kötet záróverse lett.)
1985 decemberének karácsony előtt, a versantológia költői a miskolci bemutatón együtt léptek fel a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár Hetek-estjén. (Raffai Sarolta betegség miatt hiányzott.) Zimonyi, az antológia összeállítója és az utószó szerzője, Babits szellemében komponált: „a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet”. 1986. január 27-én pedig Budapesten, a Kossuth Klubban, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Irodalmi Szakosztálya, a Magyar Írószövetség és a Magyar Rádió közös rendezésében – neves színészek közreműködésével – nagysikerű költői estet szerveztek. (Az antológiát 1986-ban Hatvanban és Tokajban is bemutatták.)

A Hetek költő-csoportról, munkásságukról Zimonyi Zoltán írja: a Hetek „Kétkeziek gyermekei, s maguk is ismerik a munka, a szerszámok világát. Ez materiális alapja költészetüknek. A paraszti életbölcselet és a magyar irodalom közösségi hagyománya, Petőfi–Ady–József Attila–Illyés–Nagy László csillagképe, az ideák vonzása rögvalóságuk fölött. Költészetük hitelesítő pecsétje pedig eredetiségük, egyéniségük.” (Zimonyi utószava megjelent: Tiszatáj. 1985. 4. sz. 94-101)

Kalász László, a Hetek költőcsoport doyenje, szeretetre méltó, rokonszenves habitusú ember volt. Sugárzott róla: a jó Isten is jókedvében teremtette. Elemi iskolai tanulmányait Perkupán, a gimnáziumot Miskolcon és Mezőkövesden végezte. A miskolci Lévay József, későbbi nevén Mikszáth Kálmán Gimnáziumba járt. Amikor megszűntek a népi kollégiumok, elhelyezési gondok miatt Mezőkövesdre kellett mennie. Az akkor I. Lászlónak titulált, ma Szent László Gimnáziumban és kollégiumban tanult. Negyedév után visszakerült Miskolcra. Szerette Miskolcot, azért is vonzónak érezte, mert itt közelebb volt Perkupához, a szüleihez, a dimbes-dombos szülőföldhöz: kishazához.

1952-ben lett a debreceni egyetem hallgatója. Első, kérészéletű kötői indulása is a távolról csodált, a lehetőségek ígéretével kecsegtető, de közelről egy kicsit másnak megismert cívis városhoz kötődik. Buda Ferenc beszél arról, hogy a debreceni írócsoport egyik összejövetelén „Egy alkalommal Kalász Laci barátunk – (...) zseniális költő volt, készen pattant ki az Isten homlokából, zsengéi sem voltak –, egy alkalommal felolvasta frissiben írt versét, a Harminc hattyú tojást. Az írócsoport egyik jelese – azért nem mondom meg a nevét, mert ez a história nem vet rá jó fényt – értetlenül vihogott a versen. Laci, láttam utána, hervadozva távozott az összejövetel végeztével. Kiss Tamás bácsi odalépett mellé, rátette a jobb kezét Laci két vállára, s átölelte és azt mondta: ’Ne búsulj, Lacikám, úgyis nagy költő lesz belőled.’ Ez akkor elég vigasz volt Lacinak. S valóban nagy költő vált belőle.”

A „maradandóság városában” azonban a helyét, hivatását kereső, el-elkalandozó, az órákról elcsellengő diák és költőjelölt végül – néhány publikációs kísérlet után – kimaradt az egyetemről. Debreceni diáksorsának Kiss Ferenc, Buda Ferenc, Székelyhidi Ágoston, Bata Imre, Lőkös István is tanúja volt. Kalász végül Sárospatakon szerzett tanítói oklevelet.

A Bodrog-parti iskolaváros tudatosította, erősítette benne azt is, amiről Vas István vall az 1959-es keltezésű Cambridge-i elégiában: „a faragott rózsa alatt / Négy tehetetlen magyar nagyúr / Vergődve, megromolva és bizalmatlanul / Egymással sub rosa beszélt”. Szabadságvágyuk, a nemzeti függetlenség iránti hűségük következményét Patakon „ma is hirdeti / Császárhűséggel a fekete tinta: / Decapitato in Vienna.” – ’Lefejeztetett Bécsben”.

Kalász a feleségével együtt a Rakaca-tó közeli Meszes faluban kezdte a tanítást, majd pedig végérvényesen Szalonnán telepedett le. Bódva-völgyi csöpp kis birodalmában, patak- és tóparti világában tanítóként, majd pedig könyvtárosként munkálkodott. Az irodalomért élt-halt. Ma már többet és bizonyosabbat tudunk életéről, származásáról, műveiről, utóéletéről, kibontakozó kultuszáról is. Tudjuk, milyen mértékben vált valóra célkitűzése: „úgy fogjak dalba / Úgy hogy mindenki hallja / s hogy hallja meg / végső szavát is / dalomnak e világ (…) de falum legalább.” Kétségtelen, hogy sajátos színekkel, bensőséges versekkel, képekkel gazdagította líránkat.

Kalász bölcsőhelye körül, barangoló sétákon, a trianoni csonka-ország szélén, a „zsilettszerű országhatáron”, a természeti szépségekben gazdag, de az életminőséget, a körülményeket tekintve igen nehéz emberi sorsról, léthelyzetéről is derűsen, szellemesen szokott élcelődni. Ez a csendes, szelíd természetű, szerénységében is tiszteletre méltó, derűs emberségre, megértő szeretetre vágyó, csupa szív emberből mindig jókedv sugárzott megértés derűje. Az emberek közötti árkokat, a távolságtartás övezeteket tréfával, szóviccel is igyekezett áthidalni. Eredendően lírai alkatú poéta, szemérmesen rejtőzködő egyéniség volt. Legendás humora az izoláció elleni küzdelemben önvédelmi alapértéknek bizonyult. Több szempontból is hátrányos mikrokörnyezetében nyilvánvaló volt gondűző humorának védekező szerepe. Humorából a konfirmatív önirónia sem hiányzott. Szívesen tréfálkozott lakóhelye, faluja nevével is: „Éltem kenyéren és Szalonnán.”

Nemcsak a maga örömét tudta érzékletesen kifejezni, örülni tudott mások örömének is. Különböző irodalmi fórumokon sorjáztak versei, nőtt elismertsége. 1973-ban Nagy Lászlóval együtt vehette át Győrben a Radnóti-díjat, költészetét 1975-ben József Attila-díjjal is elismerték. Tarján Tamás és Reményi József Tamás (TT–RJT) remek Kalász-paródiája rávilágít a költő léthelyzetére és legendás jókedvére: „JÓZSEF ATTILA / díjjal a zsebben / vezérnek lenni? Nem vágyok rája / Élek tovább is kenyéren / Szalonnán / Maradok a líra / sörkatonája.”

Kalász László családommal együtt szeretetébe, barátságába fogadott. 1970 szeptemberétől haláláig ismerhettem. 1978-tól, több mint egy évtizeden át – a Papp Lajos által főszerkesztőként jegyzett – Napjaink szerkesztőségében Kalász szerkesztőtársa lehettem, többek között Feledy Gyula, Serfőző Simon és más kiválóságok társaságában.

Utoljára 1999. január 23-án, Slezsák Imrével, az edelényi járási és városi könyvtár nagyszerű művelődésszervező igazgatójával együtt látogattam meg Kalász Lászlót. Szépen, emberül búcsúztunk. Január 25-én átköltözött az elíziumi mezőkre. Temetésén a Hetek költőinek jelenléte, megragadó búcsúbeszéde az összetartozás bizonyságát jelentette.

Az életrajzi vonatkozások közül szólok Kalász származásáról, iskoláiról, a hamisan-tévesen értelmezett kocsmázás vádjáról is. Kitérek a költő életében és művében érvényesülő lokalitás jelentőségére, valamint tér- és idő meghatározó szerepére is. Befejezésül pedig az embert és költőt idézem meg személyes emlékeimből kibontakozó élményeimmel, a vele való mindig derűs és örömteli találkozások felelevenítésével.

Kalász megélte a legtöbbet, legnagyszerűbbet: a költővé vált vidéki tanító nehéz emberi sorsát. Kozma Antóniával, hűséges társával kötött házasságából három gyerek született: László (1960), Antónia (1961), Zoltán (1968) Szüleik példáját követték: a pedagógushivatást választották. Származásáról, családjáról a tisztázás, legendaoszlatás érdekében mogyoróhéjban szólok. A tények a fontosak, nem a koholmányok.

Kalász apai nagyapja Krajcz András volt, aki a Gömör-Kishont vármegyei Nagyveszverésen született, 1856-ban. (Ez a település ma a rozsnyói járásban található.) Krajcz András első felesége Pető Borbála volt, aki Perkupán született 1864-ben. 1883. január 17-én kötöttek házasságot. 1901-ben született Julianna lányuk, és 1905-ben pedig Erzsébet és a költő édesapja: András, aki 1987-ig Perkupán élt.

Krajcz Andrásnak, a költő apjának első felesége Nagy Margit volt. 1901-ben Perkupán született, 1919. május 21-én kötött házasságot. Feleség halála után Krajcz András feleségül vette Nagy Máriát, a költő édesanyját, aki 1904-ben születetett Perkupán. Krajcz András szorgos-dolgos perkupai útőr-útkaparó volt. A 71.588/1936/III.a. számú belügyminisztériumi engedély alapján családi nevét Kalászra változtatta. (A családkutatás adataiért Laki-Lukács Lászlót illeti köszönet.)

Származását, magyarságát tekintve Kalász László a mítoszian nagy elődök, Petőfi, Gárdonyi, Sík Sándor, Mécs László, József Attila, Radnóti, és számos más kiválóság lélek szerint vállalt magyarságához kötődik. A Kárpátok alatt magyar, hungarus, közép-európai és világjelenség is a nemzeti-nemzetiségi többgyökerűség.

Síremléke a perkupai temerőben – wikipedia

Csupán néhány példát említek. Pavol Hviezdoszlav-Országh valaha Országh Pálként született, szerény körülmények között élő, többgyermekes nemesi családban – magyar apától és tót anyától. Karel Hynek Mácha, kiváló cseh romantikus költő német nyelvű poézist is művelt. Mécs László (Mártoncsik József) magyar papköltő szülőházát Hernádszentistvánban emléktábla jelöli.

A konklúzió egyértelmű: a Lélek tegyen bennünket magyarrá! Az elődök személye az utódokra nézve nem érdem, nem szégyen, hanem létállapot. (A Teremtő nem mondott le arról a jogáról, hogy meghatározza, ki, mikor, hova születik.) Senki nem tehet arról, hogy ki az apja, ki az őse. Ady A tavalyi cselédek című verses vallomásában így fogalmaz: „Kirabolt, szegény, kis magyar, / Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom.” Cs. Szabó László szellemi hazájáról vallja: „Szeretjük és tiszteljük fajtestvérként mindazokat a nagyjainkat, akik idegen névvel s néha tört magyarsággal magukat büszkén magyarnak vallották…” Hungaria lakói, polgárai segítettek a magyarságnak olyan értékeket is teremteni, amelyek az európai, vagyis az egyetemes kultúrkörbe tartoznak. A Dunánál című remekművében József Attila erről is vall: „Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős.” A Hazám fohásza örökérvényű: „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak,...”

A Bódva-völgyben szellemi-irodalmi tájhazát teremtő Kalász Lászlóra is érvényesek Nyírő József A Megfeszített című drámájának az előszavában található szavai: „Mint az Isten, a haza sem eszme csupán. Mindkettő valóság. (...) A hazának is lelke van, mint neked, és – te is a lelke vagy. Ehhez tartsd magadat! A haza is te vagy.” Németh László is hangsúlyozza: a hazafiság mértéke az érte vállalt és végzett munka.

Kalász László a Bódva-völgy közelmúltjának valóságos irodalmi legendája: emléke ma is elevenen él a Bódva-völgyi, csereháti emberek emlékezetében. Emléke éppúgy hozzátartozik ehhez a nehéz sorsú vidékhez, mint a hegyek, a Bódva patak, a Rakaca-tó, a borsodi földvár, vagy a szalonnai Árpád-kori templom. Nem a személyisége volt az oka, hogy gyakran elfogta az idegenség-érzet, a nyugtalanító közérzet, hanem a súlyos perem-provinciális létállapot, amelyben arról tett tanúságot, amit látott, hallott, átélt. Ezen a tájon ma is szentencia: „Tűrd, amit tűrni kell, és örülj, midőn lehet!” (Kazinczy Ferenc)
Az emberi-költői sorsképlet része, hogy a „Ne dűts ki szél” – kötet címadása számos kortársában a ne dűts ki pálinka veszélyét asszociálta. A költő ser, bor és kocsma iránti vonzalmára vonatkozóan találó Kaló Béla jellemzése, amely a költő életviteléről is hiteles pillanatfelvétel: „Egy szemlélődő, kissé kócos, öreg kölyök, aki néhány percre megáll elmélázni, de többnyire presszókban látni sörözni vagy borozni. Falusi emberek között. Hrabál Kerskóban=Kalász Szalonnán.”

Az ivást illetően emlékezzünk arra is, mielőtt sietve ítélkeznénk, hogy a bormámor ihlető erejét a magyar és a világirodalom számtalan verse dicsőíti. Ismeretes a mondás: „Ki bort iszik, imádkozik, aki vedel, elkárhozik.” A mondat második része Kalászra nem jellemző. Ne feledjük: Szent Domonkos a rendjét egy kocsmában alapította, amikor a kocsmárossal vitatkozott az igazságról. (Ezért lett jelmondata: a Veritas.) Kalász „emelek érted bikavértet” jellegű üdvözletei, dedikációi legalább annyira szeretetről és barátságról szólnak, mint a borivásról. Élete során költészete megérlelődött, mint a jó borok. (Szomorú, ha az ember nem nemes borrá érik, hanem megsavanyodik, mint a rossz bor!)

A hatvanas-hetvenes években Szalonnán, Perkupán, a Bódva-völgy aprófalvaiban még számos nótás-dalos generáció élt. Képviselői a bor, sör, pálinka, kávé és üdítő fogyasztásával együtt örömszerző közösségi élményre, társaságra és társalgásra is vágytak. Kocsmába azért is jártak, hogy ott találkozzanak egymással, hogy jeles alkalmakkor, koccintgatás közben megbeszéljék a híreket, ügyes-bajos dolgaikat, jókedvükben és bánatukban együtt énekeljenek-daloljanak barátaikkal, rokonaikkal. Számukra a kocsma közkedvelt demokratikus intézménynek számított, amely a személyes találkozások, a szótértés esélyét, a megbeszélésen alapuló döntések és egyességek lehetőségét is adta. Mi lenne, ha a sör és a bor, a kocsma stb. irodalmi mérce lenne a dehonesztálásra? (Kaiser László arra figyelmeztet: a költő értéke aligha mérhető gigával és ágyékkal.)

A költő és szülőföld kapcsolatában az időbeliség és a térbeliség fogalma összefonódik. Kalász költészete és Bódva-völgyi létdimenziója egymást feltételezi.

Ebben a könnyen behatárolható patak- és tóparti mikrovilágban tárult fel a világ térbeli és időbeli összefüggésrendszere, nyílik meg a távlata is. (Ennek lényegét Bertrand Westphal a francia „spatiotemporalité” fogalomba sűríti, hogy még világosabbá váljon a két szegmens együttes jelentősége.) Nincs idő tér nélkül és fordítva sem. A földrajz térbeli történelem, a történelem időbeli földrajz. Mindezt Kalász művei is szemléletesen bizonyítják.

A magyar világlátás tengelye: az Alföldről, a Duna-Tisza közéről nézve Trianon előtt: Dél-Magyarország, Dunántúl, Észak-Magyarország, Partium és Erdély. Trianon óta pedig: Alföld, (Duna-Tisza köze, Tiszántúl) Dunántúl, Felvidék, Erdély, Délvidék. Kalász szülőfaluja és lakóhelye ahhoz a felsőmagyarországi tájegységhez tartozik, amelyről Gál Sándor a Ratkó Józsefnek ajánlott, Homok című versében megrajzolja a török hódoltság idején és Trianon után is meglévő felvidéki aranyhidat: „csodaként nyílik ki dobóruszka / oltármélye borsi szülőszobája, hibbe balassi-csúcsa / a kassai dóm kőkriptája s feltörik a valóság vastitka / sztregovától szklabonyán át / komáromig felfénylenek a tájak / szenc szép hívespatak-íze / sztósz fenyőmagánya…”

Kalász szívós munkával, alsótagozatos pedagógusként egy országzugban vált József Attila-díjas költővé. Kiss Ferenc és Jánosi Zoltán is joggal hangsúlyozza: az embert próbáló nehéz, sőt mostoha körülményeket megszenvedve, tehetségével jól sáfárkodva nőtt naggyá. Életének ünnepi és mindennapi eseményeit is a költészet fényébe tudta vonni, érdekfeszítővé, esztétikai érdekűvé tudta tenni. Lírájában élete végéig bőségesen áradtak a szülőföld élményforrásai. Versei poétai és emberi dokumentumok.

Emléktáblájaa a róla elnevezett perkupai művelődési ház falán – wikipedia

Az irodalmi szöveg és az emberi terek kapcsolatát Bertrand Westphal a deterritorizációnak nevezi. Kalász László költészetének behatárolt emberi terei a Bódva-völgy lokalitásának sokrétű összefüggéseit mutatják. (A Bódva Stósznál ered, az 1186 méter magas Csürkész alatt.) A perkupai-szalonnai helybeliség (deterritorizáció) és az időbeliség nézőpontjából is szemlélhetjük verseit. (Az idő és tér összefüggéseinek, újszerű szemléletének gyakorlati irodalmi alkalmazása már sikeresen megtörtént a mediterrán országokban, főleg Olaszországban, de Skandináviában (különösen Svédországban), amint a Fekete-tenger környékén és a Balkánon is. Témakör lett a tér- és időbeliség. (Nálunk is ébredezik iránta az érdeklődés például az irodalom és a turizmus kapcsán.)

Értelmezésünk középpontjában az emberi terek irodalmi reprezentációja áll. Ennek jegyében hangsúlyozzuk: nemcsak a táj, a város (vagy más emberi tér) határozza meg azt, hogyan írnak róla, hanem az irodalom is visszahat és meghatározza az adott teret. Ha Joyce-t olvastunk, már eleve él bennünk egy joyce-i Dublin-kép. Pessoa Lisszabon-, Kafka Prága-, Dosztojevszkij Szentpétervár-képe is meghatározó. Gondoljunk Aranyra és Nagyszalontára, Madáchra és Sztregovára, Adyra és Érmindszentre, Kosztolányira és Szabadkára, Babitsra és Szekszárdra, Nagy Lászlóra és Iszkázra, Kálnokyra és Egerre, Sztószra és Fábry Zoltánra, Szalonnára és Kalász Lászlóra...

Szalonna tüneményes szépségű Árpád-kori kis temploma, a költő lakóhelyének legnevezetesebb látnivalója. Ez a parányi „Mindenség modell”, a falu központjában álló kisebb dombra épített kicsi kis istenháza és a harangláb. Erről az időtanúról, építészeti gyöngyszemről is elmondhatjuk, Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék ... c., apokrif imádságokat tartalmazó könyve nyomán: „...Kívül kegyelmes; belől irgalmas...” Legrégebbi része a körtemplom, a XI. századból való. A kis körtemplomot bővítették tovább román stílusban a XIII. században nyugat felé négyszög alakú hajóval...

Kalász László a magyar líra „templomépítő” költői közé tartozik. Versben és festményen is megörökítette ezt a csodálatos szalonnai műemléket: „Német tatár török felett / őrizgettél magyar eget. (...) / csöpp példája kicsiny hazámnak / mindig mosolygok mikor látlak / folyton újulsz miként országom / –’Erős várunk’ – fakad a számon.” Kalász kiválóan rajzolt és festett is. Önarckép templommal című festményén együtt látható a falu két nevezetessége: erős fényben, pompás szépségében a kis szentegyház, előtte pedig a költő elmosódó, tűnődő/áttűnő képe.

Kalász versvilága térben és időben nyitott, lírájának ideje a múltról szólva is mindig a jelen. Szülőtájának történelmi múltját, szabadságszerető örökségét példázza az Én Igaz Fejedelmem. A fejedelem legendás emlékét mondák, utak, fák, források nevei, legendái őrzik. Kalásznál a kuruc kor keserű tanulsága a jelenre üt: „túlon-túl biztos lelkünk / – feltörni vagy letörni”. De megszólaltatja jövőhitét is: „bár dolgunkban elvérzünk / hullámán a reménynek / feljő gyönyörűbb népünk”.

Bakonyi István Serfőző Simonról publikált kismonográfiájában (Antológia Kiadó, 2012) mutatott rá arra, hogy Kalász László és költőnemzedéke, cenzúra és öncenzúra béklyójában, amint Serfőző nevezi: „sintér időben” élt és alkotott.

Kalász a megtalált költői hanghoz. a dalformához hűséges maradt, amint a fiatalon kialakított poétikához, szívéhez nőtt témáihoz, tárgyaihoz, élményekből lett emlékeihez is. Köteteiben megfigyelhető, hogyan változott, gazdagodott a lírája, de az is, hogy milyen következetesen és finom variációkkal építette, mélyítette egyéni és karakteres költészetét.

Nagyobb ívű, hosszabb kompozíciót („hosszúverset”) viszonylag keveset találunk életművében. De mennyi változata van nála a dalnak, sóhajtásnak, játékos ritmus- és rímmondókának, nosztalgikus, fájdalmas, idilli, keserű vagy dacos, férfiasan komoly vagy szinte gyermekien felhőtlen, magánnyal küszködő, tágabb, nagyobb egységekben – táj, természet, haza, nagyvilág – lírában feloldódó megszólalásainak? (Tikkadt hegyek; Villámok; A tél jeges hatalma; Egy-vér egy-lélek; Nem születtem nagynak; Karvaly sebez; Nagy csöcs; Madarak; Megültük; Nézlek; A homlokomra; Fekete szív; Rügyeket vet; Percekkel viaskodom, Nem tudsz..., Színt vallok a szelekkel stb.)

A költő léthelyzetéből fakadó, lelkében hordott ’száműzöttsége”, ’vidékisége’ is főképpen a tájban oldódik és mélyül. Amint Juhász magyar sorsfolyója a Tisza, Kalászé a Bódva patak. Számára létmeghatározó jelentőségű az anyanyelv, a szülőföld. „Költőileg lakozik az ember ezen a földön”, mondja Hölderlin egyik versében, amelyet Heidegger kimerítően kommentált. Kalász költészetében heideggeri értelemben is a nyelven túli állomány az igazi: „A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékéban lakozik az ember. A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői.” (Bacsó Béla fordítása)

Sajátosan egyéni költészete szerves része a regionális tudatnak, emlékezete pedig a magyar irodalmi kultusznak. Kultusza már a költő életében derűs, legendás történetekben, emlékezetes könyvbemutatókon, találkozókon, születési évfordulókon megnyilvánuló osztatlan szeretetben is megmutatkozott. Saját útját konzekvensen járó, istenadta tehetség volt. Költői hivatás szabta meg életének törvényét. Szalonnán lakott és tanított. Itt vívta ki a törvény adta szabadságot, valósította meg a számára elérhető lehetőségeket. Vérbeli dalos költő, olyan értelemben is, ahogyan a dalt Kodály értelmezte: „A dal mennyei eredetű és mennyet varázsol.”

Verseit érdemes újra és újra kézbe venni: figyelmesen újraolvasni. Kitűnően érezte a magyar szellem, a népdal sugallatait. A (nép)dalforma, a letisztult képalkotás, a fiúi szeretet és a szerelmi érzés spontán kifejezése adja az Anyámnak kontya van sugárzó szépségét, erőteljes nyelvi és képi érzékletességét. A méltán közkedvelt anyaversek között méltán helyezzük Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című verse mellé. Arany Lajos joggal tartja „a természeti dal reprezentatív példájának”. Ez a miniatűr dal a magyar líra csodálatos vonulatát alkotó anyaversek egyik legszebbike.

A kedvesében édesanyját kereső férfi ősi vágyát fejezi ki: „Anyámnak kontya van / kerek (…) csak akkor leszek kedvesed / ha kerek kontyod lesz neked / ha mint anyám: első jajomra / gyógyírt találsz minden bajomra”. Ez a vers, klasszikusan szép anyakép, de nemcsak szép, hanem igaz alkotás is, mert benne a létmeghatározás szépsége a férfiszemlélet természettörvényét követi.

Az irodalom kultikus szokásrendje genetikusan kapcsolódik a kultuszhoz, végső soron: a szakralitáshoz. Kalász számos verse túlmutat a lokalitáson, az evilági, látható horizonton, a léthelyzet, az utak holtágán, túl az emberi sorsok peremén. Költészetét az élőbeszéd közvetlensége jellemzi. Szemléletét, a képi megformálást az elvont tárgyiasság, amely idővel a szürreális látásmód felé mozdult: „Tarolt ágakon / tébolyok: / gyümölcseimet hova tettem! vézna gallyakról / taszított / szégyen pereg a levelekben // a törzs még áll / s a gyökér mászik / soha-nem-sejtett rétegekbe.”

Ezen a tájon bőven terem tövis koszorúnak, tölgyfa feszületnek: „Pilátus rengeteg kerül / dögivel hóhér és poroszló / majd csak akad egy Krisztus is”. A természethez, fákhoz, virágokhoz, állatokhoz szelíd, szinte ferences szemlélettel viszonyult: „Áhítat kéne / gyermeki / csodálkozás / havakkal hulló / kék látomás.” Rónay László találóan adta címül egyik írásának, Kalász László életére, szelíd emberségére utalva: „Szent Ferenc Szalonnán”.

Az etikumot, a humánumot, a költői felelősséget az emberi létezés és művészet gyémánttengelyének tartotta. Zimonyi Zoltán szerint Kalász „az igazság pillanatát élethossznyira tágítja”: „Mintha rögtön / meghalnék / úgy kellene élnem / élesül nyakamra szél / eresztgeti vérem (…) e szerelmes szülőföld / elveszejt már engem. // mintha rögtön meghalnék / úgy kellene élnem / születéstől haláig / tartó emberségben.”

Kalásznak a szülőföldje lett életen át a lakó- és munkahelye. Felelős értelmiségiként szoros sorsközösségben élt népével. A pusztulás, kirekesztettség, szűkösség, bezártság korlátait, bilincseit megszenvedte. Léthelyzetének, sokrétű konfliktusának a jellemzésére Németh Lászlót idézem: „Vagy magadat mented s az ügy romlik meg körülötted, vagy az ügyet mented s magad pusztulsz bele.” A költői önstilizáción túlmutat, ahogyan a krisztusi szenvedéssel, a szenvedés misztériumával azonosul: „Pilátus vagyok / s Krisztus is / percekre feszít vak ítélet (…) golgoták a domboldalak / gondjaim már feszületek / mosom kezem Bódvánk vizében / utána felfeszülhetek.”

Jánosi Zoltán Kalász László „bartóki dalai” címen publikált összegező érvényű, iránymutató tanulmányában meggyőzően bizonyítja: a dalköltő Kalász Erdélyi József, Sinka István, József Attila, Nagy László örököse, Jeszenyin és Lorca Bódva-völgyi rokona. (Jánosi Zoltán: Lét és ítélet. Felsőmagyarország Kiadó, 2001. 245-261.) Helytállóan állapítja meg: kortárs líránkban „a népdalból és a magyar költészet »...bartóki vonulatából« feléje hullámzó örökséget a folklór terepeiről tovább dúsítva fejleszti ki jellegzetes »léthelyzet-sűrítő« dalait.” A térbeli végtelen helyett a benső végtelen dimenzióit pásztázza akkor is, amikor úgy érezte: „céljaimban nincs irány / csak a véges vége”. Példaképeivel, József Attilával, Nagy Lászlóval, Ratkó Józseffel és költőtársaival együtt utóéletében is vívja harcát, amikor „a csapdahelyzetet teremtő történelmi idő ezt a morált és közösségtudatot hordozó lírát légüres térbe tereli, majd megbélyegzi és kifosztja. (…) Krízisén át a történelem önmaga jövőkép-hiányáról nyilatkozik meg…”

Jánosi szerint Kalász Lászlónak a Bódva-völgyben „az oktatói pálya és a költészet kínált egymásba fénylő lehetőségeket.” Kalász a népi kultúra, az utolsó szerves paraszti kultúra, Kalevala értékeit megismerve, József Attila, Illyés, Nagy László nyomán költészetünk „bartóki” vonulatához tartozik. A magyar népi és archaikus kulturális tradíciókat követő alkotók művészete a világirodalmi párhuzamot mutat: Jeszenyin, Eino Leino, Garcia Lorca, Nicolas Guillén, Vasco Popa, Pablo Neruda, prózában pedig Asturias és mások képviselik ezt a tradíciót őrző és megújító alkotói vonulatot.

Kalász László témaköreivel a magyar líra legszebb tradícióit újította meg, sajátos líramodellt, műfajvariánsokat, daltípusokat alakított ki. Ebben a Bódva-völgyi „lábnyom-világban, amint Kaló Béla hangsúlyozza: Kalász bizonyos értelemben „szalonnai Kalevalát” teremtett. A Nőttön nőtt művészien „kalevalázó”, erősen asszociatív önportréja. A „fél-hosszú” Kalász-vers egyéni verziók sorát képviseli a kor lírájának „bartóki vonulatában”, kozmikus világképet felmutató, értékösszegezés a Végtelen rét havában című költemény.

Költészetének lokális értékeit növeli, hogy intenzív létállapotokat sűrítve képes az egyetemesbe építeni. Arany, Ady, József Attila, Weöres, Juhász Ferenc, Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Serfőző Simon, Kiss Anna lírája mutat szoros rokonságot a Kalevala-örökség magyar inspirációival. Valóban a finnugor folklór inspirációit érezzük a Harminc hattyútojást leltem és a Tetejetlen fa című versekben. A Kilenc csillag és az 56 október című vers pedig sorsállapot kifejezője.

Kalász László éltette a Németh László-i pedagógus hit: az ember többre tanítható és jobbá nevelhető. Országzugban végzett, negyedszázados tanítói, pedagógusi, majd könyvtárosi munkájáért soha nem kapott kitűntetést, mégis fényt hagyott maga után. (Büszke volt arra, hogy szeles, hideg időben sosem felejtette el mondani tanítványainak: „Gomboljátok be kabátotokat!”)

Önálló verskötetei: Szánj meg, idő! (1967); Parttól partig (1970); Hol vagy, jövendő? (1973); Ne dűts ki, szél (1975); Színt vallok a szelekkel (válogatott versek, 1983); Mintha rögtön meghalnék (1983) Nehéz a szó (válogatott versek, 1984); Világ menj világgá (1992); Megvárlak megújulás (1995); Összegyűjtött versek 1967-1972 (1995); Nagy jövő mögöttünk (1998); A világ dallama ( 2005); Tisztább világban. 75 válogatott vers; MKKM, Edelény, 2008 (Edelényi füzetek) Antológiák: Az ének megmarad: Hetek (1985); Egyetlen idő: egy tokaji asztaltársaság antológiája (1997); Más ég, más föld. A Hetek költőinek antológiája (2001)

A vidéki pedagógusok, a humán értelmiségiek sorsáról, a megtartó erőkről, hűségről, emberségről, Jánosi Zoltán joggal hangsúlyozza: a szalonnai költő „szép emberi küldetéséről” hitelesen és maradandóan tanúskodnak költeményei. Kedves témakörei: a szerelem, a család, az anya- és apakép motívumai számos versében kapnak egyéni, eredeti kifejezést. Kalász László valami hasonlót tett a Bódva-völgyben, mint jeles költőtársai, például Buda Ferenc: „poézissé emelte a nemzeti sorsértelmezést és belső lélekanalízist”.

A kicsinyességek, méltatlanságok ellenére is szépen bontakozó – sajnos a jelenkorban már egyre ösztövérebb – Kalász-kultusz eredményei közül csupán mogyoróhéjban szólok. Kalász László nevét viseli a Múcsony-Alberttelepi Általános Iskola. Szemrevaló emlékművet állítottak Meszesen, ahol a költő a szülőföldjén, a feleségével együtt kezdte meg a tanítást. Szép domborművet avattak az edelényi gimnáziumban, amely a pedagógusköltő jelentőségét tudatosítja. Szalonnán – Magyar Irodalomtörténeti Társaság égisze alatt – főképpen Porkoláb Tibor ügyszeretetének köszönhetően – 2002. április 11-én, a költészet napján, méltó ünnepség keretében avattunk emléktáblát a Bónis-Gedeon-kastély falán. Kalász László családjával együtt ebben a falu egyik látványosságának számító, de elégé lepusztult épületben lakott és a feleségével együtt az itt működő általános iskolában tanított.

Kalászról szólva Serfőző Simon arról vall: „Élni segít a dal”. Buda Ferenc testvéri szeretettel idézte meg, siratta el kenyeres pajtását. Ágh István meditatív Havas gyászjelentésben örökítette meg a költőtárs temetésének emlékét, versben búcsúzott perkupai-szalonnai költőbarátjától. Buda Ferenc Kalász Lászlónak címen egykor ünnepi köszöntőt írt. Raffai Sarolta Kalász-falván, Fecske Csaba: Túl az Óperencián (1975), valamint Levél, Szalonnára (1984) címen dedikált verset idősebb költőbarátjának. Bella István Virágrög Kalász László sírjába című versét így zárja: „Most földbe vet, le is arat, / fénnyé őröl, zsákjába rak / a Gazda; ami vagy, az legyél, / Kalász voltál. Most már kenyér.”

Kalász sok meghitt, jó embert fogadott szeretetébe, barátságába. Ők valamennyien vallhatják Babits igazát: „Az emlék: mi vagyunk.” Akik ismerték, szerették, azóta sem tagadták meg. Költői rangja, rokonszenves személyisége őszinte felelősségtudattal párosult. Emlékezete túlélte a rendszerváltás felemás társadalmi-politikai változásait. Tisztelete emléktáblák, emlékjelek, névadások révén is elérte az irodalmi kultusz rangját. Példás összefogással díszsírhellyé építették nyughelyét a perkupai sírkertben.

Hiszem: Kalász László derűt, jókedvet árasztó egyénisége, az iróniát és öniróniát is megcsillantó, Nagy jövő mögöttünk című kötetének címadása költői telitalálat, a reményhit zseniális kifejezése. Bízom abban, hogy emlékezete, költészetének tisztelete – a Bódva-völgyben, és annak határain túl is – tovább fog élni: „ez az ég / de ez a szél / de ez a domb / meg ez az ér / megmarad”

Cs. Varga István