A munkásmozgalomba 1931-ben bekapcsolódó Kádár János a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban kezdte karrierjét – lévén az nem volt betiltott párt, nem úgy, mint a Kommunisták Magyarországi Pártja –, majd a Békepártban és Magyar Kommunista Pártban politizált. A Magyar Dolgozók Pártja létrejöttét követően – 1948 augusztusában – belügyminiszternek nevezték ki. 1951-re azonban az ő esetében is bekövetkezett, ami számos elvtársánál korábban, „a forradalom felfalta gyermekeit”: letartóztatták, egészen 1954-ig börtönben ült. Érdekesség, hogy lefogásáig tökéletesen lojális volt Rákosi Mátyáshoz, rendszerét mindenben kiszolgálta.

Szabadulását követően nem tért vissza azonnal a párt élvonalába, tényleges vezetői szerepe 1956. október 25-én került előtérbe a Politikai Bizottság ülésén, amikor Gerő Ernőt leváltották, és őt választották a Központi Vezetőség titkárává. Kiválasztása a szovjetek beleegyezése nélkül elképzelhetetlen lett volna. Korlátlan politikai hatalma ekkortól datálható, azonban 1988-ra elfogyott körülötte a levegő, még úgy is, hogy a szocialista tábor legrégebben hatalomban lévő vezetője volt.

Az idős politikus megbuktatásában nagy szerep jutott Grósz Károlynak, aki nemes egyszerűséggel megpuccsolta a főtitkár bizalmasait, őket még a párt „parlamentjébe”, a Központi Bizottságba sem választottak be, így Kádár teljesen elszigetelődött. Ahogy egy életrajzával foglalkozó tanulmány írja:„ Ezután teljesen magára maradt, pártelnökként nagyritkán még be-bejárt a pártközpontba, otthona magányában pedig folyton csak emlékezett, legtöbbet bizonyára az országos politikában eltöltött csaknem fél évszázadra, politikusi élete meghatározó pillanataira, Rajkra, börtönéveire, 1956-ra és Nagy Imrére. Viaskodott a múlt árnyaival. Talán felmerült benne a „helyesen cselekedtem-e” kérdése, és bizonyára megadta önmaga számára a feloldozást: ő mindig a személyiségét szinte teljesen uraló felettes én, az Eszme és a Párt nevében cselekedett, akkor is, amikor leszámolt azok ellenségeivel. Jól ismerte ugyanakkor a kommunizmus gyakorlatát és a koncepciós perek mechanizmusait, s azt hihette, ha mégsem neki volt igaza, most ő következik…”

az „Öreg” napjai meg vannak számlálva, Grósz lesz az utóda. 1989. április 12-én, leváltását követően közel egy évvel, Kádár ugyan még váratlanul megjelent a párt Központi Bizottságának zárt ülésén, és elmondott egy összefüggéstelen beszédet – amit a hallgatóság zavartan, megdöbbenve, és talán részvéttel meghallgatott –, de többé a politikai élet alakításába beleszólni már nem tudott. A gyakorlatilag megbomlott elméjű Kádár Jánost 1989. május 8-án megmaradt kirakatfunkcióiból is felmentette a párt vezetése.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében, valamint az azt követő brutális megtorlásokban oroszlánrésze volt Kádárnak, akárcsak abban, hogy a magyar parasztság gerincét eltörve, a földből élők több mint 90 százalékát belekényszerítették a termelőszövetkezetekbe, végérvényesen szétverve ezzel a vidék birtokszerkezetét. Szerepe volt a százezrek emigrációba kényszerítésében – Puskás Ferenc, Faludy György, Zsigmond Vilmos, Cziffra György – távozásában, és abban, hogy az „ellenforradalmárok” tömegeit a hatalom egzisztenciálisan ellehetetlenítette, megfosztva ezzel őket, gyermekeiket, és unokáikat az anyagi biztonságtól.

Kádár János 1989. július 6-án halt meg, aznap, amikor a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa Nagy Imrét és mártírtársait posztumusz felmentette az ellenük felhozott vádak alól, igazságot szolgáltatva a meggyilkoltaknak.