Az eltűnt baloldal nyomában
Ha a klasszikus szociáldemokrácia politikai helye továbbra is betöltetlen marad, akkor ezt az ügyet épp a globalizmus/európai föderalizmus esküdt ellenségei, a nemzeti-szuverenista erők fogják felkarolni, ezáltal a szavazóik számát sikeresen gyarapítani.
2024. július 11. 12:42

Janez Jansa, a háromszoros szlovén miniszterelnök nemrég interjút adott a The European Conservative-nak, amelyben testközelből mutatta be az Európai Néppárt (EPP) balra tolódását. Jansa hiába tett le egy 10 pontos programot az asztalra az európai választások után az EPP ülésén, amely szerinte segítette volna a koalíciókötések józan mérlegelését, ez senkit nem érdekelt. Mint ahogy az Európai Tanácsban is csak Giorgia Meloni olasz miniszterelnök állt elő konkrét programokkal és javaslatokkal, a néppárti-szocialista-liberális trojka tagjait kizárólag a hatalmi osztozkodás érdekelte.

Jansa az aktuálpolitikai fejlemények mellett általánosságban is beszél arról, hogy

a szociáldemokrácia eltűnt Európában. Ami nekünk maradt, az a radikális baloldal, mert a kulturális marxizmus átvette azt, ami a hidegháború alatt a „normális” baloldal volt. Az egész európai baloldal ilyen, talán Dánia kivételével. A probléma az, hogy húsz évig vakok voltunk – néhányan még mindig azok vagyunk.

Miről is van itt szó? A szociáldemokrácia – nagyon leegyszerűsítve – az alsóbb társadalmi osztályok, a munkások-alkalmazottak, a „bérből-fizetésből élők” politikai képviseletére jött létre a 19. században, majd alakította ki – más politikai erőkkel közösen – a jóléti társadalom modellt a 20. században. A mozgalom végül is nem annyira a világforradalmat (bár kétségtelenül sok kísérlet volt erre is), mint inkább a kapitalizmus korai, „nyers és vad” formájának megszelídítését, a tőkések és a munkások, a munkaadók és alkalmazottak érdekeinek bizonyos fokú összehangolását eredményezte (legalábbis Európában), ami mindenképp történelmi vívmány. A kulturális marxizmus, a sokat emlegetett woke ideológia (ami Amerikában és Nyugat-, illetve Észak-Európa bizonyos köreiben már szinte államvallásnak számít) ugyanakkor már nem kifejezetten a szegény, hanem a magukat kulturálisan elnyomottnak érző társadalmi csoportokat képviseli (LMBTQ, bevándorlók, afroamerikaiak, egyes fogyatékossággal élők stb.) – akik között persze vannak szép számmal szegények is, de a két halmaz nem esik feltétlenül egybe. Például sok bevándorló valóban a társadalom alsóbb, szegényebb rétegeihez tartozik, és nem feltétlen csak a kulturális előítéletek miatt (az ilyen hozzáállás ugye ma már a nyugati, érzékenyített társadalmakban kifejezetten cikinek és üldözendőnek számít), hanem mert nem beszéli elég jól a nyelvet, nincs meg a személyes-családi-kulturális háttér, illetve kapcsolatháló. Ugyanakkor jó néhány tehetséges és sikeres bevándorló is van, akiket a baloldali-liberális média és politikusok előszeretettel emelnek piedesztálra, példaként állítva őket nemcsak a többi bevándorló, hanem a „maradi” (avagy konzervatívabb értékrendű) választópolgárok elé is.

Ez a hangsúlyeltolódás (ti. a szociálpolitikáról a sérelempolitikára) ugyanakkor azt is eredményezi, hogy a hagyományos szociáldemokrácia, a szegények képviselete visszaszorulóban van – ha csak az érintettek nem tudnak felmutatni a szegénységük mellett valamilyen más – kulturálisabb természetű – elnyomatási okot is.

Könnyű belátni, hogy ez bizonyos értelemben az „ősellenség”, a kapitalizmus győzelmét jelenti, hiszen a kulturális marxizmus mentén a társadalom végső soron mégiscsak ideológiailag értékes (gazdag, tehetséges, kulturálisan divatos) kiváltságosokra és ideológiailag érdektelen (szegény, átlagos, kulturálisan „maradi”) tömegekre oszlik. Az ortodox marxisták erre alkalmasint azt mondanák, hogy a kapitalizmus ismét kicselezte a mozgalmukat.

Részben talán ez lehet a magyarázata a franciaországi nemzetgyűlési választások meglepő eredményének, nevezetesen, hogy a korábban domináns „centrista” (értsd: globalista-föderalista, kulturálisan liberális) Macron-párt visszaszorult, a szavazóikat részben a baloldali népfront (a kommunisták vezetésével!), részben az új jobboldali erő (Le Penék) hódították el. A liberális, globalista, pénzhatalmi centrum felől nézve ezek a pártok, illetve pártszövetségesek persze tényleg szélsőségesek (a kommunisták egyébként valószínűleg még sokkal inkább, mint a néppártosodó Le Penék, de ez legyen Macron gondja), hiszen a fennálló hatalmi rend, a globálkapitalista status quo alapjait kérdőjelezik meg. Érdekes módon a kommunista Mélenchon és a nemzeti radikális Le Pen, bár ideológiai értelemben tűz és víz (az előbbi például korlátlan bevándorlást szeretne, az utóbbi ennek megállítását), a kívánt szociális intézkedések tekintetében közelebb állnak egymáshoz, mint a centrista-globalista Macronhoz – például mindketten eltörölnék politikájának szimbólumát, az ún. „nyugdíjreformot” – értsd: elvonásokat. (Aligha csak a véletlen műve, ha Macron, a szocialista miniszterből lett neoliberális „trükkművész” pályafutásáról sok magyar szavazónak Gyurcsány Ferenc gyors felemelkedése és bukása jut az eszébe).

Ha viszont ez a trend nemcsak a jakobinus diktatúrák óta eleve inkább balra húzó, a nagyvárosaikat a legkisebb megszorításra is lángokba borító franciákat érte utol, hanem Európa más részein is általános (amire az EP-választások eredményei, ha kisebb mértékben is, de következtetni engednek), akkor az európai föderalista elitnek („Brüsszel”) nagyon is van félnivalója.

Ha ugyanis a klasszikus szociáldemokrácia politikai helye továbbra is betöltetlen marad, akkor ezt az ügyet épp a globalizmus/európai föderalizmus esküdt ellenségei, a nemzeti-szuverenista erők fogják felkarolni, ezáltal a szavazóik számát sikeresen gyarapítani.

(A kommunizmusnak nem mindenhol van akkora ázsiója, mint az ezt egyébként soha meg nem tapasztaló Franciaországban – a német kommunista sztár Sarah Wagenknecht pártját például az EP-választáson mindössze 6,2% támogatta). Le Penék mellett például Giorgia Meloni Olaszország Fivérei vagy épp Orbán Viktor Fidesze is inkább az „egyszerű emberek” felé kommunikál (nem az elitnek, a globalistáknak), és kulturális konzervativizmusuk szociális, munkahely- és családvédelmi intézkedésekkel párosul – miközben azért a bankokkal és a transznacionális vállalatokkal is igyekeznek legalább tűrhető viszonyt ápolni.

Kérdés, hogy ez a politikai sikerrecept az új EP-frakció, a Patrióták révén el tud-e terjedni szélesebb körben is, valódi kihívást intézve a globalista-technokrata elitek ellen, mely önmagát jelenleg pótolhatatlannak és leválthatatlannak tekinti

(vö. Fukuyama „a történelem vége” koncepciójával). És persze az sem mindegy, hogy a liberális világrend viszonylagos status quójának helyébe csakugyan pusztító káosz (ahogy a globalisták vallják) vagy éppen egy igazságosabb és méltányosabb, többpólusú világ lépne-e (ahogy a globális Dél képzeli).

Akárhogyan is, a kommunista Kína (mely épp annyira idomította magához a nyugati kapitalizmust, mint fordítva), az imperialista Oroszország és főleg a globális Dél nagyobbik részének közeledésével a változás már elindult, és egyre inkább megállíthatatlannak tűnik.

A baloldal tehát nem tűnt el, csak áttevődött – leginkább az egykori „harmadik világba”, amely most Európa és Amerika kapuin/kerítésein dörömböl.

Hojdák Gergely

mkdsz.hu
Címkék:
  • Kezet foghatunk-e „lapáttal agyonverni” akaróval?
    Kapaszkodjunk meg: Európában hangzott el a förtelmes mondat. Sőt ami még fájóbb: a kontinens kellős közepén, Magyarországon harsogta ezt olyan politikus, akit korábban megválasztottak felelős pozícióba.
  • Lapáttal a demokráciában
    Az biztosra vehető, hogy Berlinben, Párizsban, Washintonban, New Yorkban politikusok szólaltak volna meg, s felpörgött volna a hisztériakeltés a világsajtóban. Most Brüsszelben kirobbant a csend.
  • A fősodor sajtó kiszolgálja az emberiségnek ártókat
    Biden elhanyagolta a migrációs probléma kezelését, és teljes mellszélességgel beleállt az ukrajnai háború elnyújtásába. Ezzel hatalmas jövedelmekhez juttatta a rendkívül befolyásos fegyvergyártó lobbit, miközben az amerikai államadósság csillagászati magasságokba emelkedett.
  • Hazánk háborúpárti hisztériával került szembe
    Összehangolt, hisztérikus, sokszor hazugságokra épülő, a valóságot sok esetben teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, megcsúfoló támadássorozatra” került sor a magyar békemisszióval, a kormány békepárti politikájával szemben.
  • A Haza védelméhez erő kell
    Sajnos egy laktanyába zárták be a kiváló magyar katonák eskütételét. Ezt a nemes alkalmat nem szabad szégyellni. Nem „csak" a Hősök tere, a Kossuth tér kinálkozik seregünk felfényezésére. A lényeg, hogy minél több ember láthassa vitézeink büszke fogadalomtételét.
MTI Hírfelhasználó