saltandlight.sg

Az olimipa kezdetén grandiózus megnyitó gálaműsort láthattunk. Nagy várakozással kapcsoltam be a televíziómat, mert az eddigi megnyitókhoz képest új ötlet volt a párizsi belváros mint olimpiai helyszín. Korábban – már évekkel ezelőtt – úgy éreztem, hogy éppen az eredeti coubertini elvek megsértése miatt a modernkori olimpiák egyfajta paradigmaváltása zajlik a szemünk előtt. Rossz érzésem támadt a megnyitó ceremónián az egyik képnek a szemtelensége miatt. Nem tudom, hogy a keresztény Európában megengedhető-e az ilyen profán utalás az utolsó vacsora (az első szentmise) jelenetére, pláne, ha az Úr Jézus helyett egy Disc Jockey van a központban. Szerintem nem volt a helyzet magaslatán a szervezőbizottság, vagy pedig kifejezetten a polgárpukkasztási célzat vezette a stábot. Mi szükség volt vajon erre a párhuzamra? 

A megnyitóünnepség valójában nem a sportról szólt. A magam részéről a több órás műsorból csak az utolsó húsz percet tartottam méltónak. A másság hangsúlyozása nem biztos, hogy az olimpiai megnyitón helyénvaló gesztus. Amiatt is állítom ezt, mert a Nemzetközi Sportjogász Társaság tudományos alelnökeként a közelmúltban tartottam egy beszámolót „Sötét fellegek gyűlnek az olympizmus jövőjének egén” címmel. Azt megelőzően egy terramoi sportjogi konferencián a világ öt legfontosabb nemzetközi jogi dokumentumának kulcsszavait (tisztaság, méltányosság, megkülönböztetés tilalma, egyenlő bánásmód) ütköztetem az atlétika sportág világméretű eseményeinek valóságával. Az idei atlétikai EB-re is kifejezetten azért látogattam el, hogy megtapasztaljam azt, hogy vajon tanult-e a világszövetség a közelmúlt botrányaiból, jelen lesznek-e a versenyeken azok a férfiak, akik nőnek érzik magukat és emiatt női számokban indulnak.

A budapesti világrendezvényen szerencsére nem volt ilyen.

Ez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy kifejezetten kizárt lenne. A hagyományos sportértékek eróziója már megkezdődött: a világba berobbant genderőrület miatt ma már nem lehetne leforgatni például Monty Pitonék „Brian élete” című filmjét, mert abban a rendező még humornak szánta azt a jelenetet, amelyben az egyik lázadó zsidó fiatalember azt a jogot követeli magának, hogy gyermeket szülhessen; azt kéri a társaitól, hogy ezentúl hívják őt Lorettának. Nos, akik látták a filmet., talán emlékeznek, hogy a társai megdöbbennek az ötleten, hogy gyermeket akar szülni: „De hiszen Te nem vagy nő, hogy fogod kihordani a gyermeket, tán szatyorban?”  Nos ezt a kis filmrészletet beillesztettem az előadásomba, mintegy cinizmusként, hogy teszteljem a mai egyetemi ifjúságot. Sajnos ugyanis ez mára a mi modern Európánkban már nem számít humorosnak, sőt az úgynevezett gender-hacking (a nemzetközi sportjogi irodalomban én neveztem el így) a női sport végét jelentheti.

Az ugyanis, hogy egy férfi a könnyebb nyerési esély végett nők között induljona versenyben, a mai élsport világában valósággá vált. 

Ennek is története van természetesen, de nem kívánok sok szót fecsérelni a gender ideológiára, de mivel a párizsi megnyitó gálán elég markánsan megjelent ez a gondolat, kénytelen vagyok szólni róla. Kezdetben volt a hagyományos nem (az Országh-Magyar szótárban még sex), ami egy biológiai férfit és nőt jelent. Véleményem szerint ez teljesen egyértelmű: XX, vagy XY kromoszómával rendelkezik a sportoló. alelnöki beszámolómban az úgynevezett „biological pass” elvet javasoltam követni, nevezetesen, hogyha egy sportoló nőként kezdi meg a sportolói pályafutását, akkor maradjon végig nő, és viszont: ne lehessen pusztán kívánság kérdése a nem-váltás. Aztán a sex szót felváltotta a „gender”.

Megjelent korunk őrülete: a társadalmi nem.

Ez az inzultus sajnos a sportversenyek világába is befurakodott. Bemutattam néhány fehér és színesbőrű atléta nő fotóját, a hagyományos biológiai meghatározás szerint. Ezek tökéletesen megfelelnek Coubertin báró szépségről alkotott elképzelésének, szemben a nem túl szép férfi „nőkkel”, például Maria Mutolával, Casper Semenyával, Austin Killipssel, Laurel Hubbarddal, Glenique Frankkal stb. 

Azt láthatjuk, hogy ma az esélyegyenlőség követelménye átalakult a megengedés vagy a másság elfogadása jegyében egyenlőtlenséggé.  

Kíváncsi lennék, mit mondana Coubertin úr korunk őrületéről: az azonos neműek házasságáról, a tudatmódosító szerek használatáról, a homoszexualitásról.  

Vajon Coubertin úr előnyben részesítené-e azokat a sportolókat, akik biológiailag férfiak, mert XY kromoszómával rendelkeznek, de nőnek tartják magukat?

Nos hát a mássággal elég markánsan foglalkozott a megnyitó ünnepség, de még bántóbb volt számomra az a fajta diszkrimináció, hogy az egyik legmaghatározóbb sportnagyhatalmat, az oroszokat nem engedték felvonulni. A Szajnán végig haladó hajókon nem volt sem orosz, sem fehérorosz zászló. Vajon miért? Ehhez mit szólna Coubertin báró? Talán amiatt, hogy az óda negyedik versszakában benne van az a gondolat, hogy „A béke vagy te, Sport!/ a népeket egymáshoz fűző szép szalag:/és testvérré lesznek mind általad,/ önuralomban, rendben és erőben”.

Előállhatnánk persze azzal a sztereotípiával, hogy emiatt nem indulhattak az orosz és fehérorosz versenyzők a saját zászlaik alatt, de ehhez részint azt is el kellene akkor vállalni, hogy mindenhol, ahol fegyverek ropognak, ott általános szankció legyen ez, részint pedig le kellene mondani a kettős mérce alkalmazásáról. Ha egy kicsit visszatekintünk az ezzel kapcsolatos sporttörtneti eseményekre, azt láthatjuk ugyanis, hogy ennek a szankciónak igenis előzménye volt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság már az orosz-ukrán konfliktus elején ajánlásokat tett az orosz és fehérorosz sportolókkal kapcsolatban. Azt ajánlotta a nemzetközi szövetségeknek és a nagy nemzetközi sportszövetségeknek, hogy az orosz és fehérorosz útlevéllel rendelkező sportolók csak semleges státuszú egyéni sportolóként indulhassanak az olimpiai játékokon és más nemzetközi sporteseményeken. Az ajánlás szerint azok az orosz és fehérorosz csapattagok, akik aktívan támogatják a hadsereget és a nemzetbiztonsági szerveket, szintén nem jogosultak a részvételre (természetesen nekik is meg kell felelniük a doppingellenes előírásoknak, amelyek minden sportolóra vonatkozó általános követelménynek minősülnek). 

Már 2022 februárjában a Nemzetközi Olimpiai Bizottság határozottan fellépett az orosz és a fehérorosz kormány ellen, aminek eredményeképpen orosz és fehérorosz sportolókat kitiltották a nemzetközi sportversenyekről. Ahogyan a pekingi paralimpiáról is kitiltották az orosz és fehérorosz sportolókat.

A 2023-as évben az olimpiai mozgalom tizenegyedik csúcstalálkozóján kiadott nyilatkozat az orosz és fehérorosz egyéni sportolók semleges színtérre való visszatérését javasolta, mondván, hogy a korábbi szankciók érvényben maradnak, és a világ sportági szövetségeinek mérlegelési jogkörébe tartozik, hogy elfogadják vagy elutasítják-e a javaslatot.

Közben az Ukrán Olimpiai Bizottság bejelentette, hogy bojkottálni fogja a párizsi nyári olimpiai játékokat, ha a NOB engedélyezi az orosz és fehérorosz sportolók visszatérését. Mintegy harminc kormány bele is egyezett ebbe. Sajnos a kormányokra, vagy a sportminiszterekre politikai nyomás nehezedik. Csakhogy ez ellenkezik az Olimpiai Charta szabályaival.

Az olimpiai charta szerint elvárás a politikai semlegesség.

Mégis politikai nyomás nehezedik a nemzeti olimpiai bizottságokra. Thomas Bach hangsúlyozta, hogy sajnálatos, hogy egyes kormányokat kritizálnak, és hogy a kormányok nem akarják tiszteletben tartani az olimpiai mozgalom többségének akaratát, az összes érdekelt fél és a sport autonómiáját.

Ugyanakkor látni kell, hogy egyáltalán nem a kormányok feladata eldönteni azt, hogy mely sportolók milyen versenyeken vegyenek részt, mivel egy ilyen beavatkozás a világsport végét jelentené. Ugyanakkor a nemzetközi sportági szakszövetségek sem játszhatják el az ENSZ szerepét. Mégis azt láthatjuk, hogy a nemzetközi szövetségek meghozták döntéseiket az orosz és fehérorosz sportolók részvételéről. A Nemzetközi Vívószövetség például jóváhagyta az orosz és fehérorosz vívók visszatérését a 2024-es párizsi olimpiai játékok kezdetéig. Még mindig az oroszoknál maradva: érdekes górcső alá venni a judo sportágat is, mert az kifejezetten Putyin sportága. A Nemzetközi Judo Szövetség az orosz és fehérorosz sportolóknak is engedélyezte, hogy egyéni semleges sportolóként induljanak, a Nemzetközi Kenuszövetség (ICF) azonban úgy döntött, hogy ezt a gesztust csak akkor teszi meg, ha a sportolók országai nem támogatják az Ukrajna elleni háborút, itt viszont már kilóg a lóláb, mert egy sportági szakszövetség nem politizálhat, emiatt ezek a korlátozások ellentétesek az olimpiai mozgalom eszméjével. 

A Nemzetközi Triatlon Szövetség világbajnokságán jóváhagyták a NOB ajánlását, hogy a nemzetközi orosz és fehérorosz sportolók visszatérhessenek egyéni sportolóként a vizes versenyekre. Anélkül, hogy az összes olimpiai sportágat sorra venném, szabad legyen csak rámutatni, hogy például teniszben az orosz és fehérorosz teniszezők csak egyéniben indulhatnak az olimpián. Minden olyan sportoló, aki katonai rendezvényeket támogatott, nem vehet részt az olimpián. A háborús felelősökkel szembeni szankciók továbbra is érvényben maradnak. A szervezőknek a NOB azt ajánlotta, hogy fejezzék ki szolidaritásukat az ukrán sportolókkal. Az ajánlás első pillantásra ésszerű, de látnunk kell, hogy ma sajnálatos módon nagyon-nagyon sok fegyveres konfliktus van a világon.

Az is köztudott, hogy az Egyesült Államok az elmúlt évtizedekben közel harminc háborút vívott.

Ezek egyike nem végződött győzelemmel, és érdekes módon az ő részvételükkel nincs semmiféle kifogás, ott senkinek sem jut eszébe a szolidaritás, az amerikai sportolókat nem tiltják el a nemzeti identitásuktól és azokat a nemzeteket sem, kik Ukrajnát támogatják.

Mi ez, ha nem kettős mérce?

Ráadásul tudni kell azt is, hogy az olimpián sportolók és nem politikai entitások vesznek részt, más szóval magánszemélyek, nem pedig országok. 

Kifejezetten rossz üzenetet közvetít az, hogy a sportolói kvalitások békés összehasonlítását célzó eszméket az alapvető politikai célok aláássák. Világunkban nincs jelen Krisztus békéje. Elég baj az nekünk, hogy a modern ember képtelen legalább az olimpia idejére fegyverszünetet kötni, mint annak idején az ókori Olimpiákon ez követelmény volt. Ha ezt újra elérnénk, akkor már csak az olimpiára kellene törekedni minden nap, hogy békében éljünk, és ne öljék egymást az emberek.

Nem nehéz megjósolni, hogy hova vezetne az, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság dönthetne abban, hogy a háborús gócpontok érintett államainak állampolgárai ne indulhassanak az olimpiákon. Ha ezkövetkezetesen így lenne, akkor bizony sokkal kevesebb zászló alatt vonulhattak volna fel a sportolók az idei olimpia játékok nyitó ünnepségén.  

Prof. Dr. Nemes András - youtube

Van a régi konzervatív professzorok, kutatók generációja, akiknek már nincs vesztenivalójuk, akik épp emiatt megengedhetik maguknak, hogy kifejezzék az aggodalmaikat, és megnevezzék a sportot fenyegető jelenségeket. Örülök, hogy leírhattam a véleményemet, mert manapság már az is nagy szó, hogy egyáltalán beszélhetünk ezekről a veszélyekről. A végső érv ugyanis általában a politikai korrektség, ami befogja a szánkat.

                                                                                                    Prof. Dr.Nemes András
                                                                                                        ny. egyetemi tanár,
                                                                          a Nemzetközi Sportjogász Társaság alelnöke