Jeszenyin 1914-ben – wikipedia

Puskin az orosz literatúra XIX. századi „aranykorának” legjelentősebb és legismertebb költője, a XX. század orosz irodalmi „ezüstkorának” pedig a hányatott életű és szomorú sorsú Szergej Jeszenyin a legnépszerűbb poétája. Az idei, 2025-ös évben, kettős Jeszenyin-évfordulóra emlékezünk: születésének 130., halálának pedig a 100. évfordulójára.

A műfordítás vértelen szellemi hódítás: értékhonosítás. Ismeretes, hogy egyszer arra a kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers, Babits Mihály ezt válaszolta: „Shelley: Óda a nyugati szélhez -- Tóth Árpád fordításában.” A poétaságra kiváltképp alkalmas nyelvünknek és jeles költő-műfordítóinknak köszönhető, hogy literatúránk óriási fordításirodalommal büszkélkedhet. Műfordítás-irodalmunkat a köztudat ma sem méltányolja valódi értéke szerint, ezért az olvasók és az irodalomtudomány képviselői egyaránt felelősek.

A magyar fordításirodalom géniuszai közül csupán Vörösmartyra, Petőfire, Arany Jánosra, utalok, és a Nyugat első nemzedékének -- Rába György 1969-es „Szép hűtlenek”, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád káprázatos teljesítményére, amely elválaszthatatlan költői munkásságuktól. Bizonyított állítás: versfordítás-irodalmunk Arany János óta egyedülálló a világon. Ha a magyar versek is olyan mesterek hangján születtek volna meg angolul, németül, spanyolul vagy franciául, mint a nagyvilág költészete magyarul, akkor líránk nem nélkülözné azt a megbecsülést, amelyet érdemel. Fénylő névsort idézhetünk: Tóth Árpád, Kosztolányi, Ady vagy az ő nyomukban Szabó Lőrinc, Radnóti, József Attila, Vas István, Weöres Sándor, Rónay György, Nagy László, Somlyó György, Kormos István, Kálnoky László, Fodor András, Tornai József stb.

Nagy László a költő és műfordító az orosz irodalmat is közel érezte magához, Jeszenyin több műve is vonzotta. A parasztság történelmi szerepének radikális változásakor, a történelem színpadáról leköszönő földműves nép búcsúdalát író Jeszenyin világának szeretetén túl, a jeszenyini originális költői képalkotás, szépség, és zeneiség is megragadta. Beigazolódott, hogy a két költő nyelve között van természetes átjárás. Jeszenyin-fordításainak minőségéről, értékeiről, erejéről mogyoróhéjban szólok.

Az analógiák, inspirációk, sugallatok, motívumrokonságok és különbözőségek vizsgálata monográfiára elegendő anyagot szolgáltathat Jeszenyin és Nagy László életútjának, műveinek alapos, komparatív szemléletű elemzéséhez. Fodor András 1959-ben tanulmányában figyelmeztetésként, később pedig jóvátehetetlen mulasztásként állapította meg: kár, hogy Nagy László „nem kapott és nem kért méltó és elegendő részt Jeszenyin megszólaltatásában”.
Nagy László Czine Mihállyal együtt tartott egri találkozóján rákérdeztem, hogy miért nem vállalt több Jeszenyin-versfordítást? Például a Perzsa motívumok csupa szín, csupa dallam ciklusból? Válaszában kifejtette: ismeri és szereti a Perzsa motívumokat, de akkor már sok egyéb feladata is volt. A Perzsa motívumok versei anapesztusokban íródtak. Ezek igényes visszaadása magyar nyelven igencsak nehéz, időigényes.

Nagy László 1961-ben - fortepan/Hunyady József

Jeszenyin lírájához elemi erővel vonzódtak azok a költőink és íróink, akik a magyar parasztság nagy történelmi változásait tanúságtevő igénnyel igyekeztek megörökíteni. Nagy László a változásban is az életlehetőségeket kereste, és minden racionális világlátása és jövőképe ellenére a változással járó fájdalmakat sem tagadta meg.

Jánosi Zoltán, Nagy László mitologizáló költészetének monográfusa összegezően fejti ki és gondosan indokolja, hogy „Versben bujdosó” költőnk orosz műfordításai, köztük Jeszenyin-fordításai miért jelentősek. Az orosz közvetítő nyelv a szláv nyelvű népek kultúrája között, amelyek közül Nagy László többel is behatóan foglalkozott. Közismertek a bolgár és délszláv népköltészeti fordításai. A műköltészetből a bolgár, szerb, horvát, macedón költők mellett több jeles orosz költőt is fordított. Életművének háromnegyedét műfordításai teszik ki. Hét orosz népköltészeti művet és Zsukovszij, Puskin, Blok, Jeszenyin több versét is poétikus szépséggel tolmácsolta. Oroszul írtak azok a litván, grúz, manysi és udmurt költők is, akiket szintén magyarra fordított.

Nagy László nem csak bolgár nyelven beszélt, oroszul is tanult. Erről az Életem című írásában külön is szól. Már a háború idején egy „rossz kis szótárból” orosz szavakat memorizált. Az egyetemen egy rövid ideig orosz szakra is járt. Tanult egy Ludmilla nevű szép orosz asszonytól is. Arról is vall, hogy „A félévi vizsgák után átmentem orosz szakra. Jeszenyint szerettem volna fordítani.”

moly.hu

Célkitűzéséből öt Jeszenyin-vers fordítása vált valóra: Mikola, Urunk színeváltozása, Te dalold el, Kanca-hajók, Dicső kiadó. Rendkívül izgalmas már az is, ahogyan az alapvetően drámai szemléletű Nagy László nem csak az elégikus, hanem a tragikus hangoltságú Jeszenyint is tolmácsolja. Műfordítóként is a „Műveld a csodát, ne magyarázd!” ars poetica-t követte. Jeszenyinhez hasonlóan eredendően képekben gondolkodó költő: szemlélői befogadásra, esztétikai értékelésre apellál. A nyelvi pontosság, képi hűség ellenére megfigyelhető az egyénítő törekvés. Jeszenyin Súra húgának ajánlott Te dalold el kezdetű versében a dal igézőn fonódik össze az anyaképpel. Az emlékezésihletben fokozódik a tisztaságvágy, a szeretetigény, közben a múltat és jelent összekötő képzeletben ikonikus szemléletűvé, szakrális jelentőségűvé, a Nagy Lászlónál pedig verscímmé magasodik az ikonikusan jellegzetes anyakép: „...s megigézve majd fölmerül újra / a homályból a hű anyakép.”

A költészet lényegét Tornai József az imaginációban látja, amelyet képzeletnek, elképzelésnek, képzelőerőnek szokás fordítani, de leginkább megképződésnek érdemes értelmezni: „A vers verbális látás, konkrét ábrázolás e nélkül a műnek nincs teste.” A költemény képeken átragyogó értelme, mint az ikon világossága, csak annak a lelkében tud felfényleni, aki a vers szemantikai horizontja fölött a metaszemantikai dimenzió befogadására is fogékony. Pavel Florenszkij gondolata a versikon-képre is érvényes: az ikon a természetfeletti világba a transzcendens felé, és a transzcendensből világunkra is nyit ablakot. Jeszenyin 1918-ban a Mária kulcsai c. tanulmányában arról vall, hogy „az embernek olyan a szó, mint esőnek, hogy esik, s a nyelv nem más, mint a lélek kulcsa, a léleké, mely azonos a világtemplommal. Gondolatai húrok, s ennek hangjaiból kerekíti énekét az Úrnak.”

Toldi Éva, katolikus újságíró és irodalomtörténész, meggyőzően fejti ki a jeszenyini anyakép-ikonról: „ikonikus szemléletének középpontjában egy sajátos anyakép figyelhető meg, amely a test szerinti anyától, a föld-anyán, az anya-föld/szülő-föld metaforikus képén át egy egyetemes Istenanya-képpé tágul. S ez, mint az Istenanya ikonábrázolásain (hodigitria, eleusza) az Istenre, az Istenfiúra, Jézus Krisztusra mutat, illetve mint a Kisded, az Istenanyához, Máriához simul.”

Az ikon és az ikonikus költészetben is a mit kérdésre a narratív szint összpontosít, a szemantikai pedig a „hogyan” kérdésre koncentrál. A jeszenyini poézis számos alkotásában a költői textus szemantikai szintjére ráépül a metaszemantikai dimenzió. Például a születés ikonikus ábrázolása a néphit szerint szerencsét hozó Szent Iván éjjelén, az Erdőn által ment anyám kezdetű versben: „Szült világra, gyönyörűre: gyephant volt a párnám, / ékességes pendelyem hajnali szivárvány.” Analógiaként Weöres Sándor sorait említhetjük, amikor Anyámnak című versében népénekeink Boldogasszony-dicséretét idézi a szakrális népnyelv eszközeivel: „Termő ékes ág, te, / jó anya / életemnek első / asszonya, // nagy meleg virág-ágy, / párna-hely, / hajnal harmatával / telt kehely, // benned kaptam első / fészkemet…” (Az anya: az életforrás, a termőföld szimbóluma a népköltészetben.)

Az anyakép-ikonban látomássá nő a születés misztériuma, a teremtés vertikálisan kapcsolódik a transzcendensbe. az Égi Anya kegyelem-közvetítő ikonja „rámutat” a földi teremtésben az Édesanyára. A lírai születés-ikon a születés-szülés fájdalmáról, az asszonyi-anyai szeretetáldozatról, a gyermekvállalásban az Úr akaratát teljesítő szeretetről is szól. Az istenarcúság fogalmát segít megvilágítani a képmás (tüposz) terminus, hogy miképpen egészül ki ikon-képmásra. Az eikón kai tüposz az ikonképmásban érzékelteti az ikon istenemberi kettős egységét: a láthatatlan kapcsolatot a látható képmás és a láthatatlan Őskép között. Mindez azért fontos, hogy jobban megérthessük a költő emberfogalmát: az ember Isten-képiségét, Isten-arcúságát.

Szántók és sztyeppék között telt Jeszenyin gyermekkora: „Földecském, te szülőföldem, / tengődő, bajos vidék”. Lírájában a ember és táj és természet, az önfeledtségig szeretett szülőföld, a széllel és idővel versenyző trojka hazája: Oroszország a főszereplő. Szinte önfeledt csodálattal szól a végtelen búza- és rozsmezőkről, fűzesekről, nyíresekről, a hazává táguló szülőföldről. Verseiben átlényegül, emberként él, lélegzik a táj, a növény- és állatvilág, érződik ember és föld hajdani, ősi viszonya. Ezt a bensőséges egybeforrottságot emelik népi ikon-képpé népdalszerű versei, melyekben felfénylik az anyakép, a szülő-föld és elhangzik a tájhaza dicsérete, miközben a népköltészet tiszta forrásaira, ősi vitális rétegeire bukkant. Poézise a zene és kép közös bölcsőjében született. Költői szemlélete jellegadóan ikonikus. Számos verse, szó- és képalkotása, szóornamense csak ikonikusan érthető meg. Nála a népdal nemcsak a zenéhez való vonzódást, hanem az élménykifejezés teljességét is jelzi. (Vö.: Leányének, Folyóparton tűz lobog, Tánya szép volt…)

Nagy László Anyakép című költeményében a magyar líra Ómagyar Mária-siralomtól a jelenkorig kimutatható anyakép-vonulatában földi „ikont” teremt, a Láthatatlan láthatóvá tevő Írott Szó transzcendens erejével. A Szó-Ikon transzcendens lényegét megvilágító, emblematikus alkotás életutat, sorstörténetet összegező, létfilozófiai költeményében egységbe forrt a szülőföld, a haza- és magyarságszeretet: „szülőm és elhagyott földem / egy anyakép lett.” Ez alatt az ikon-kép alatt játszódik le az egyes ember élete – a születéstől a sors keresztútjain át a felfeszülésig, s a halál utáni feltámadásig: „Nagy lett a súlya e képnek, / naponként nőtt szakadatlan, / mihelyt én hozzáavattam / hazát, világot.” A „versben bujdosó” költő hordta e képet, hozzá fellebbez, fohászkodik: „Értelem, te segíts nékem, / hordhassam dúlt anyaképem, / szolgálni győzzem.” Konklúziója kozmikus távlatba helyezett etikai sorvállalás hitvallás. A sajátos művészi erőtérben, a szavak Igévé nemesednek: „Tudjam, hogy sohasem jár a / tisztesség csillaga árván / s nem vész az idő homályán, / hanem világit, / s élünk alatta a képpel, / amit én éltetek vérrel / megszakadásig.”

Nagy László legjelentősebb Jeszenyin-fordítása a Kanca-hajók. A hatalmas, korjellemző alkotást Kiss Benedek a Párizsi orgiával, Rimbaud nagy művével rokonítja. Ebből az 1919-ből származó költeményből cáfolatként idézek részleteket azok ellenében, akik azt állítják, hogy Jeszenyin „teljesen elfogadta” 1917 bolsevik forradalmát: „Ordas ha csillagra üvölt: / már az ég is fellegek konca. / Kancák kivájt hasán süvölt / feketedő holló-vitorla. / (…) Halljátok a nagy ropogást? / Erdőket gereblyéz a hajnal. / Ti új honba eveztek át / másokról lekaszabolt karral.” Költői életművének háromnegyede műfordítás.

Jánosi Zoltán joggal hangsúlyozza: „Jeszenyint a magyar költő egyik legnagyobb előképének kell tekintenünk. Kortársai közül a regényben a kirgiz Dzsingiz Ajtmatov, az orosz Valentyin Raszputyin és Vaszilij Suksin, a költészetben pedig a litván Sigitas Geda és a manysi Juvan Sesztalov mutat hasonló poétikát.”
A jeszenyini gondban is mélységesen rokon Nagy László Búcsúzik a lovacska, Zöld angyal című „hosszú énekét” és különösen a Vértanú arabs kanca című megrázó költeménye is. A műfordítás-költészet a magyar sorskérdésekkel kapcsolatban is fontos tanulságokkal szolgált. Nagy László „Búcsú Tamási Árontól” című versében a jeszenyini A kutya képanyagát egyénien adaptálja az erdélyi magyarság, a hegylakó székelység sorhelyzetének érzékeltetésére: „Sírodra, tudom, hívsz majd / csupa-dér magányos ordast, / golyó-verte szüggyel szétdúl / szivárványt, mesét, idillt, / illőn felgyöngyöz könnyel, / az anyaföld fagyát bevérzi, / s felvonítja égig a kínt, / amit nem lehet kimondani!”

A Jeszenyin-utalások át- meg átszövik a magyar költészetet, nemritkán Nagy Lászlóra vonatkoztatva bukkanunk rájuk. Nyelvoldó és bátorító példakép volt Jeszenyin számos magyar költő, köztük Nagy László számára is. A magyar utód Jeszenyinre is érvényesen vallotta, amit Kerék Imre egy műfordításkötetének címéül választott: „Poéták, csodanyelvek”. A folytatás pedig: „ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.”

A magyar költők kötetre való verset szenteltek Jeszenyin emlékének. Az orosz költő tragédiájának lényegét legjobban Simon István döbbenetes emlékverse, a Segédmunkás a körúton fejezi ki. A faluról városba szakadt „lírai hős” ezer közül is felismerhető, mert nem áll egyenesen a válla, a summástarisznya félrehúzza, a szájából hiányzó, képzeletbeli pipa vezeti, és „mellett fut, ebként üget / a jeszenyini rémület”.

Cs. Varga István - archív

Rab Zsuzsának múlhatatlan érdemei vannak Jeszenyin magyar népszerűsítésében. Nem véletlen, hogy Tímár György „Ezt sem én írtam” című paródiakönyvének legsikerültebb darabja éppen egy Jeszenyin-paródia: „A vörös hold, mint ökrök lelke vérzik, / ordas vonít a szomszéd kert alatt. / Az est, ez üres hordó fölpenészlik, / míg álmodnak a sárból vert falak. / Szinte hallani, hogy a pajta rozzan, / és ölt az éj fekete papcsuhát, / míg holt muzsikok dalolnak a rozsban, / kik soha nem ismerték Rab Zsuzsát.”

Weöres Sándor négysoros versében fejezte ki a legszebben a magyar költők Jeszenyin iránti tiszteletét: „Kik nem felejtik, mi a szerelem, / Kiknél a szerelem képekbe szőtt, / S kiknél a kép lángol szerelmesen: / Mind boruljunk le Jeszenyin előtt.”

Cs. Varga István