Frenyó Zoltán - mandiner.hu

A keresztény üzenet létjogosultsága és dialógusképessége a posztmodern társadalomban - erről a témáról zajlott tanácskozás Budapesten egy könyvbemutatón. Kifejtette véleményét Frenyó Zoltán, filozófus, a Szent István Akadémia tagja, őt kérdezte a Gondola.

- Professzor úr, Szent István törvényekkel, Szent László lélekkel evangelizált. A posztmodern korban mi lehet a fő közvetítő?

Nehéz a formát és a műfajt megtalálni, mert valóban koronként eltérő lehetőségek adódhatnak, az egyéniségek is különbözőek lehetnek. Azt hiszem, bármivel próbálkozunk, mindenek mögött a legfontosabb maga a jelenlét, a megmutatkozás. Jacques Maritain, a jeles katolikus filozófus azt mondta, a történelemben való létezést tekintve nem az a lényeges, hogy sikerrel járjunk, mert ez nem tart örökké, hanem az, hogy jelen legyünk, mert ez kitörölhetetlen. Azt hiszem, ezt az elvet érdemes szem előtt tartani.

libri

Az azután, hogy milyen hatást váltunk ki, már nagyon sok tekintetben nem rajtunk múlik. Sokszor lehet hallani, hogy olyan hatást indított el valaki akár egy szavával is, amely később és nem várt módon ért célba. S ha jelen vagyok, s tudni lehet, hogy képviselek valamit, az önmagában tényező, s önmagában erővonalakat alakít.
Vallom azt is, hogy három irányban tartozunk számadással: Isten irányában, önmagunk lelkiismeretével, és a közösség számára. Utóbbi igényli, hogy megmutassuk magunkat, hogy tudjanak arról, mit tartok helyesnek. Ez következik abból, hogy mindenki személy, aki egyéni mivolta mellett közösségi vonatkozással, hivatással és kötelezettséggel bír, ami pedig életének értelmet ad.
Nagyon megszívelendő ezzel kapcsolatban Szent Ágoston intelme, amelyet többször – egy beszédében és egy könyvében is - megfogalmaz, mondván: Kezdj el helyesen élni, s meglátod, mennyien fognak körülvenni!

Botticelli: Szent Ágoston - nemzetikonyvtar.blog.hu

Ez egy velejéig ható meglátás és tanítás, mert rámutat, hogy az ember természettől az igazság híve, csak olykor embertársi segítségre, példamutatásra és bátorításra szorul.
Mellesleg azt is időszerűnek érzem, amit egy évszázaddal ezelőtt, egyébként a maihoz hasonló helyzetben, Prohászka Ottokár püspök hangoztatott: segítsék egymást a keresztények. „Fogjunk kezet, s foglaljunk tért! Próbáljunk tenni, s embereinket előbbre vinni (…), a keresztény társadalmat s fejlődést előmozdítani. Uraim, ez egy sürgősségi indítvány, mely halasztást nem tűr.” A keresztény nemcsak jámbor ember, hanem okos is kell, hogy legyen – ez az első sarkalatos erény –, továbbá erélyes és erőteljes, ha kell, ahogyan említett nagy királyaink is ilyenek voltak. Az egyháztörténet pedig tele van hősökkel.

- A történelmünkön átfénylő keresztény ív: Szent László, III. Béla, Szent Erzsébet, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás, Balassi Bálint, Pázmány Péter, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Mindszenty József. Miért fontos, hogy a posztmodern korban is fölragyogjon egy alak?

Ez egy szédületes névsor, tüneményes szellemek sora, a magyar történelem fényes csillagai, iránytűi, alkotói ők, akiknek leborulok nagysága előtt, akikre mint az én nagyjaimra büszke vagyok, s akik erőt adnak nemzedékeink számára. Őket és a hozzájuk hasonlókat mindig fönn kell tartanunk az emlékezetünkben, különösen a mai korban, amelynek domináns szellemisége egyenesen ellensége a személynek, a karakternek, az egyéniségnek, a fennköltnek, a nemesnek. Szó esett a posztmodernről – hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy megvilágítsam, mit kell alatta érteni, mert szerintem kevés világos szó esik róla. Először is, a kifejezés bizonyos értelemben már megnevezésében csalfa, mert amit posztmodernként emlegetünk, az éppenséggel a modernitás része, agonizálásának mintegy végső stádiuma, s nem valamiféle kimenet belőle. A posztmodern végsősoron egy dezorganizáló merénylet, méregkeverés, gyilkos szellem. Van, aki mentegeti vagy magyarázza – ezekkel tele a padlás –, de ezek vagy vakok, vagy cinkosok.
A világ érthetőségének, értékelhetőségének, közölhetőségének, ábrázolhatóságának, megfogalmazhatóságának, megformálhatóságának kérdéseivel az egész XX. század küszködött; e törekvéseket nagyrészt kudarcnak tekintve a posztmodern a vizsgálat tárgyát, a régi látásmódot és az eddig szándékot vonja kétségbe.
A posztmodern már nem keresi és nem állítja a lét, a világ lényeges vagy lényegi elemét. A posztmodern szerint a világ értelmességének, struktúráltságának, lényegiségének a modern korban bekövetkező eltűnése után a világra tekintésnek is fel kell adnia az igényét arra, hogy rendszert és megformáltságot keressen és találjon a világban. Ezzel a korszak- és szemléletváltással jutunk el állítólag a modern kor utáni helyzetbe, a „posztmodern” állapotba.
A posztmodern megnyilvánulások ezek után nem is alkotások a szó eredeti értelmében, hanem a befejezetlenség, a rendezetlenség, a struktúrálatlanság, a középpont-, lényeg- és iránynélküliség, a többértelműség, a változhatóság, a töredékesség, az esetlegesség és a hétköznapiság jegyeit hordozzák.
Az emberi világ valójában lehet összeállt vagy szétesett; lehet viszonylag teljes, valamelyest biztató vagy kínzóan hiányos; lehet rendezett vagy rend nélküli. Az emberi szellemnek mindezekre van válasza. Ha a világ (az emberi világ) maga objektíve töredékessé, áttekinthetetlenné, idegenné és nehezen megélhetővé válik, az emberi szellem (a filozófia és a művészet) dolga, hogy ezt az állapotot jelezze, tudatosítsa. Ennek a rendeltetésnek sokféleképpen lehet eleget tenni. A rossz idején fel lehet mutatni az eszményit, az álmot és a rútat, a kaotikust, a rettenetest egyaránt. Helyesen alkotva mindkettő az emberiség lelkiismerete és öntudata lesz, helytelenül cselekedve az előbbi áltatás, az utóbbi taszító és romboló tetté válik.
A posztmodern nem azzal áll elő, hogy figyeljünk föl arra: a valóságból a látszatot érzékeljük, a történet hamis, hanem azt kívánja érzékeltetni, hogy a magának a valóságnak nincs lényege, nincs történet, amely valamiről szólhatna; értelmetlent ábrázol azt sugallva, hogy a valóság is értelmetlen, így tehát nincs értelme kutatni és tisztázni.
A posztmodern ezért a globalizáció ideológiája. Ha a posztmodern mondanivalója a globalizáció ellen irányulna (s megtalálná a módját annak, hogy kritikai szándékát érzékeljük), annak jogos leleplezője lenne. A posztmodern azonban magát a valóságot nevezi megfoghatatlannak, s így nem más, mint a globalizáció apológiája (meg lehet figyelni a posztmodern képviselőinek egynemű politikai identitását). A posztmodern azt szeretné, ha a maga lényegét sem lehetne megragadni, s ezzel ugyanazt a szellemiséget képviseli, mint a globalizáció, amely érdekei szerint arra törekszik, hogy a társadalmi ellenőrzés elől önmagát kivonja, s láthatatlanná és megragadhatatlanná tegye.
Részleges értékeik mellett a posztmodern művek egészében véve destruktív, nihilista, anarchista és szofista művek, virtuális világot és pszeudolétet teremtő alkotások, összefüggéseikből kiszakított önkényes nyelvi képződmények, leleménnyel megalkotott és értelmüket vesztő szövegek, amelyek létrejöttének és alkotóik működésének nagymértékben kedveznek a nemzetek és államok fölötti érdekeltségek, a globáltőke által támogatott kultúrális intézményrendszerek.
A posztmodern nem természetes képződmény, hanem bizonyos értelemben egy korunkra vont művi burok. Az emberi természetnek van lényeglátó képessége, ami egyrészt a mindennapi tudatban, másrészt a metafizikai szemléletben érvényesül; le lehet szögezni továbbá, hogy „történet” mindig van, s e valóságot mindig föl lehet tárni, természetesen megfelelő szellemi erő és tehetség segítségével, továbbá helyes műfaj- és tárgyválasztáson keresztül.

- Az Evangéliumban vannak feszült részletek is. Jézus megátkozott egy fügefát, és a visszaúton Péter, a kőszikla is megdöbbent: a fügefa elszáradt. Ez a tétel a misékben nem szerepel, miért kell mégis a posztmodern korban a hívek elé állítanunk ezt is, és a hasonlókat?

Úgy vélem, azért – s itt még egyszer utalok az előbb bírált szellemiségre –, mert a posztmodern nem más, mint a jellegtelenség érvényesítésére, s a jó és a rossz különbségének eltüntetésére irányuló kísérlet.

A fügefa példázata - jw.org/hu

Ámbár az nagyon igaz, amit Platón mond a Timaioszban, hogy helyesebb több gondot fordítani a jóra, mint a rosszra, de azért a rossznak nagyon is a tudatában kell lennünk, s minthogy az ember elvileg képes a jó és a rossz közti különbségtevésre, másszóval az alapvetően fontos diszkriminációra, a rosszat néven is kell neveznünk. Annál is inkább, mert – miként az Írás mondja – „Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.” (1Pt 5,8) A gonosz, a hamis rendszerint – és érthetően – aktívabb, mint az igaz ember. Ez ellen fellépni fárasztó, de nélkülözhetetlen, s olykor ennek módját is nehéz megtalálni. Nem tudom, mennyire követhető, de valóban fennkölt elv az, amit Szent Ágoston hangoztatott: Irtsd a tévedést, szeresd a tévedőt!

Molnár Pál

+++