Az utóbbi napokban a Facebook-hírfolyamomat – teljesen érthető módon – elárasztották az Izraellel szimpatizáló posztok. (Ez a tény, illetve a magyar médiapiac közelítő áttekintése is jól mutatja, hogy Magyarországon ma nem jellemző az antiszemitizmus, ahogy azt a baloldal folyamatosan sugallja). A számos hasonló vélemény közül hadd idézzem a Bencsik Gáborét, akit széles látókörű és hiteles véleményvezérnek tartok: „[A világos állásfoglalás Izraellel kapcsolatban] nem lehet más, mint a Hamasz által kirobbantott barbár terrorháború fenntartás nélküli elítélése. Ebben az ügyben az egyetlen tisztességes álláspont a zsidó állam melletti kiállás. Minden egyéb mérlegelés csak ez után következhet.”

Én is úgy gondolom, hogy Izrael állam, annak erkölcse és műveltsége, illetőleg a zsidó vallás mint a kereszténység „felmenője” annyival közelebb áll hozzánk, mint az iszlám világ (ez utóbbiról akár a régi mondás is eszünkbe juthat Makóról és Jeruzsálemről), hogy egy pillanatig sem lehet kérdés, kinek az oldalán állunk ebben a régi és véres konfliktusban.

Mégis, ahogy a háború egyre véresebb és tragikusabb lesz, fel kell tennünk bizonyos alapvető kérdéseket. Előbb-utóbb eljön az a pont, ami Bencsik Gábornál az „ez utáni mérlegelés” területére tartozik. És ez a mérlegelés, tetszik vagy sem, azzal indul (és talán azzal is végződik), hogy az izraeliek és a palesztinok, a zsidók és az iszlám világ párhuzamos történelemben élnek.

Izrael történelme szerint (amely tehát hozzánk, nyugati emberekhez és keresztényekhez jóval közelebb áll) az ősei földjére visszatelepült zsidóság a 20-21. században valósággal felvirágoztatta az egyik legszegényebb arab területet, nemcsak közel-keleti, hanem világviszonylatban is kiemelkedően fejlett és jól működő államot hozva létre. A cionizmus (ami az arab világban szitokszó, Izraelre is csak mint „cionista entitás” hivatkoznak) teljesen magától értetődő dolog: természetes, hogy a zsidó nép egy történelmi lehetőséget kihasználva visszatért arra a földre, amelyből az egész vallása, kultúrája ered, és amire mindig is irányult. A zsidóság tehát egy plurális, demokratikus, a szó klasszikus értelmében vett nyugatias államot teremtett – csaknem a semmiből – a teljesen más szabályok szerint élő arab (vagy tágabb iszlám) tenger közepén, ami páratlan teljesítmény. Az izraeliek keményen megharcoltak ezért a Dunántúlnál is kisebb földterületért az első arab–izraeli háborútól a hatnapos és jom kippuri háborún át a mai hadműveletkig.

S bár Izrael katonai fölénye vitathatatlan, minden külpolitikai döntését annak tudatában kell meghoznia, hogy mégiscsak egy apró, sérülékeny sziget egy ellenséges, háborgó arab-iszlám tengerben.

Izrael ilyetén felfogását tökéletesen alátámasztják nemcsak a korábbi tapasztalatai, hanem ellenségeinek régi és új nyilatkozatai is. Az egyik Hamasz-alapító szerint „a mi törvényeink lesznek érvényben az egész bolygón, nem lesznek többé zsidók vagy keresztény árulók.” (De idézhetnénk az iszlamista szálakat a háttérből mindig ravaszul mozgató Irán bármelyik külpolitikai megnyilvánulását is). Izrael jól tudja, hogy az iszlám radikálisok a gyengeség legkisebb jelét is kihasználják, ezért nem engedheti meg magának ezt a luxust. Ebbe a már eleve gyúlékony elegybe robbantottak most bele a Hamasz rakétái és az ISIS kegyetlenségét idéző-felülmúló terrorakciói (nők és gyerekek, fesztiválozók lemészárlása, komplett családok kiirtása, tömeges nemi erőszak, stb.) Ilyesmit egyetlen állam sem hagyhat kemény válaszlépések nélkül, nemhogy egy olyan büszke és harcedzett, ugyanakkor a holokauszt kollektív traumáját elszenvedő nép, mint a zsidóság.

Izrael alapvető nemzetbiztonsági érdeke, hogy – kerül, amibe kerül – visszanyerje az ellenőrzést a gázai enklávé felett, ahonnét 2005-ben önkéntesen vonult ki. Ők tehát több esélyt is adtak „Hamaszisztánnak”, az ottani palesztin lakosság azonban csak kegyetlenebbnél kegyetlenebb (és persze egyre hatékonyabb) terroristákat „termelt ki” magából…

Most próbáljunk meg belehelyezkedni a palesztinok nézőpontjába is (ami kulturálisan, illetve az elmúlt napok történései fényében jóval nehezebb lesz). Az arabok – más iszlám vallású népekkel együtt – több mint másfél évezrede élnek az általuk Palesztinának nevezett földön. Izrael Állam 1948-as kikiáltása voltaképp a fejük fölött történt erőteljes nyugati- és ENSZ-támogatással, ráadásul úgy, hogy az akkor megígért saját önálló államuk azóta sem jött de facto létre (amihez persze ők maguk is aktívan hozzájárultak megrögzött Izrael-ellenességükkel). Azóta több palesztin generáció felnőtt, akik a zsidókra elnyomókként tekintenek, miután azok megvásárolták vagy kisajátították felmenőik földjeit, a korábbi lakókat a Debrecennél kisebb méretű gázai enklávéba és a dimbes-dombos Ciszjordániába szorítva (a zsidók minden győztes háború után egyre több területet foglaltak el, túllépve az eredeti ENSZ-mandátumon, Ciszjordániában ma is a föld alól nőnek ki újabb és újabb illegális telepek). Egy átlag palesztin az Izrael-ellenes propagandát lélegezve nő fel, ő maga a zsidókat legfeljebb megszálló katonaként, terjeszkedő telepesként vagy egyéb hatósági személyként ismeri meg.

A terrorakciókat megtorló bombázások, a gyanús elemekre és családjaikra kiterjedő razziák és letartóztatások, illetve a közlekedést és az árucserét igencsak megnehezítő korlátozások, kerítések és ellenőrző pontok számukra a mindennapi élet részét képezik – valószínűleg alig van olyan palesztin család, amelynek tagjait ezek ne érintenék negatívan.

(Az izraeliek viszont ugyanerre alapvető nemzetbiztonsági érdekként tekintenek, mivel nincs más eszközük a terroristák és fegyvercsempészek kiszűrésére, a palesztinok pedig gyakorlatilag bármiből képesek fegyvert készíteni, a saját civileiket pedig „élő pajzsként” felhasználni).

Az iszlám vallásnak ráadásul alaptanítása a dzsihád, a hitetlenek ellen folytatott „szent háború” leigázási és térítési szándékkal.

(Ne felejtsük, hogy az iszlám világot alig érintette a Nyugat történelmének nagy eszmeáramlata, a zsidó-keresztény vallási hagyományt újabb és újabb kihívások elé állító „felvilágosodás”). A Hamasz a mostani terrortámadásokat is részben vallási okokkal, a jeruzsálemi Templom-hegy körüli feszültségekkel indokolta (ezt persze az ott elsősorban rendfenntartóként működő izraeli hatóság szintén másként látja).

Nyugati vagy zsidó szemmel nézve persze még ez sem indokolja a több mint ezer izraeli (köztük számos nő és gyermek) bestiális lemészárlását, megkínzását, meggyalázást vagy elrablását, ez egyértelműen a zsigeri zsidógyűlölet egy újabb kristálytiszta megnyilvánulása volt.

A fentiekkel elsősorban azt szerettem volna szemléltetni, hogy itt valóban két párhuzamos történelem fut egymás mellett, amelyeket még elméletileg sem lehetséges közös nevezőre hozni. Az ENSZ égisze alatt kidolgozott kétállami megoldás valójában senkinek sem felel meg, annál is inkább, mert a konfliktusban nemcsak Izrael és a palesztinok, de a Közel-Kelet minden országa és a világ nagyhatalmai is komolyan érintettek (érdekükben áll oldalt választani). Mindez jól illeszkedik a Közel-Kelet tragikus történelmének több ezer éves hagyományába, amit plasztikusan jellemez Jan Kott lengyel irodalomtörténész az Istenevők című könyvében: „A holtak nem akarnak végérvényesen meghalni, utolsó táplálékuk a még élő ember. A következő nemzedékek feladata, hogy teljesítsék a holtak követeléseit, hogy értelmet adjanak bukásuknak, és visszaszolgáltassák a világnak az igazságot. De ez az időn és történelmen át tartó mediáció a tragédiákban egyre újabb hullákkal végződik. A holtak megeszik az élőket.”

Ennek ellenére aligha van olyan jó érzésű ember, aki bele tudna törődni az erőszak e végeláthatatlan spiráljába, amikor csak az a kérdés, hogy az éppen aktuális terrorcselekményben/háborúban éppen hány katona és civil, nő és gyermek hal meg.

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott a történet egy olyan faluról, ahol a válni készülő párokat egy toronyba zárták, hogy legalább próbálják meg „rendezni végre közös dolgaikat” – és ez sok esetben hatásosnak bizonyult. Ha jobban belegondolunk, nem valószínű, hogy akár Izrael állam, akár az ott élő palesztinok egyszercsak eltűnnének a történelem színpadáról, hiszen mindkét népnek erős támogatói vannak (és jelenleg nagyjából azonos létszámúak is). Így, tetszik vagy sem, ez a két nép is szorosan össze van zárva egymással egy behatárolt földrajzi térben, amit az egyik Izraelnek, a másik Palesztinának nevez. Ez ugyanolyan makacs tény, mint a két nép egymás iránti gyűlölete és a kölcsönös sérelmek már-már kibogozhatatlan halmazata.

Kérdés, hogy van-e olyan külső nyomás, a gyűlölködésnél erősebb „kollektív tudat”, mint az említett faluközösség esetében…

A párhuzamos vonalak a végtelenben metszik egymást – mondják a matematikusok. Végül is mindkét nép a saját Istenét végtelen hatalmúnak tartja, még akkor is, ha ezen gyakrana saját vallásuk elsőbbségét értik, nem pedig egy magasabb integráció lehetőségét. Mi, keresztények (akik szintén nem vagyunk történelmileg bűntelenek, és mint említettem, igazán pártatlanok sem) hitünk szerint nagy együttérzéssel és a kiengesztelődés lelkületével fordulhatunk mindkét oldalon a szenvedők felé most, az újabb véres háború elején (vagy talán már a kellős közepén).

Imádkozzunk a Szentföld békéjéért!

Hojdák Gergely