wikipedia

Újabb Kennedy bukkant fel az amerikai belpolitikában, junior John F. Kennedy az USA-elnöki székre pályázik. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Gondola.

– Professzor úr, Kennedy elnök 1961-ben fogalmazta meg: „Az egész világon szembe kell néznünk egy masszívan egységes és könyörtelen összeesküvéssel, amely elsősorban rejtett módszerekkel növeli a befolyási övezetét: beszivárgással a megszállás helyett, felforgatással a választások helyett, megfélemlítéssel a szabad döntés lehetősége helyett, inkább éjszakai gerillákkal, mintsem katonákkal nappal." A politikust két éven belül nyilvános kivégzésben részesítették. Az Ön teóriája a háttérhatalomról feltűnően hasonlít a 62 évvel ezelőtt körvonalazotthoz. Óvatosan közlekedik-e emeletes nyomdaépületek közelében?

– J.F. Kennedy a XX. század történelmének egyik legrejtélyesebb figurája. Dúsgazdag és befolyásos család tagjaként gondtalan jólétben élhette volna életét, de végül is fiatalon egy feltehetőleg örökre feltáratlanul maradó merénylet áldozatává vált. És ha már be is lépett a nagypolitikába, nyugodtan követhette volna azt a logikát, miszerint az Amerikai Egyesült Államok elnöke valójában csak egy hajtószíj. Személyén keresztül a globális hatalmi törekvések jutnak érvényre, és az elnöknek csak az a szerepe, hogy globális megbízóinak engedelmeskedve, de azért hitelesen, mármint a választók számára „eladható” módon tegye a dolgát. Valahogy úgy, mint a magyar népi bölcsesség mondja, szabad ember vagyok, szabadon azt teszem, amit szabad. Nagyon nehéz lenne pontosan azonosítani, hogy miért hívta ki maga ellen a sorsot, és szegült szembe meggondolatlanul a világot, és benne egy amerikai elnök „feladatait” is meghatározó erőkkel. Nem hihetjük komolyan, hogy ne lett volna tisztában tetteinek lehetséges következményeivel. Látványos és kihívó lázadása azonban mintha arra utalna, hogy bízott valamiben, ami elkerülhetővé tehette volna számára a végzetet, de végül is bármiben is bízott, csalatkozni kényszerült. Ma tehát csak annyit tudunk tenni, hogy megkíséreljük összefoglalni, hogy ki vagy mi is lehet ez a titokzatos erő, aki ellen fellázadt, és aki végül is leszámolt vele. Legelőször azt szeretném rögzíteni, hogy én sohasem használtam a „háttérhatalom” kifejezést ennek az erőnek a megnevezésére, mert magát a fogalmat ebben a formában alkalmatlannak, sőt kifejezetten félrevezetőnek tartom. Ez a valami ugyanis, amelynek a pontos meghatározását eddig senki sem tudta elvégezni, nem a „háttérben” van, hanem felettünk. És ez részemről nemcsak öncélú terminológiai okvetetlenkedés, hanem egy igen lényeges szemléleti összefüggésre irányítja rá a figyelmünket. Arra, hogy ez az erő, mivel felettünk van, így nem látunk rá, minden törekvésünk és reménykedésünk ellenére folyamatosan azt csinál mindennel és mindenkivel, amit csak akar. Minden mindig pontosan úgy történik, ahogy eltervezte, vagy, ha ritka kivételként néha mégsem, akkor elégedetten csettint, hogy ja, nem így akartam, de így még jobb. És ami igazán megrendítő számunkra, az az, hogy fogalmunk sincs, hogy mindezt miként csinálja. Illetve logikailag egyetlen magyarázat, pontosabban feltevés adódik, az, hogy szellemileg olyan mértékben áll felettünk, hogy nem tudunk igazán képet alkotni sem a szándékairól, vagyis, hogy mi okból és mi célból is teszi azt, amit tesz, sem arról a mechanizmusról, amivel átviszi akaratát világunkra. Ezért én inkább „láthatatlan” globális szuperstruktúrának vagy egyszerűen „nem létező” erőnek szoktam nevezni, hisz azt hirdeti magáról, hogy ő nem létezik, így tisztesség ne essék szólván, vagy hülye vagy gazember az, aki fel meri tételezni létezését. Tudom, nagyon nehéz ezzel szembesülnünk, mert elég lehangoló, hogy ennyire tehetetlenek vagyunk valamivel szemben, amit egyáltalán nem értünk, azt viszont újra és újra megtapasztalhatjuk, hogy ő azt tesz velünk, amit csak akar. És ha erre az lenne az ellenvetés, hogy de azért mégis csak jutottunk előre, hisz egyre többször leleplezzük, egyre sikeresebben küzdünk ellene, és egyébként is, nem szabad ilyen „defetista” módon megítélni a helyzetünket, akkor sajnos rossz hírem van. Ugyanis mindig csak a közvetítőit, Kennedy esetére utalva, csak a bérgyilkosait, esetleg e bérgyilkosok közvetlen megbízóit, és persze azokat is csak utólag tudjuk leleplezni, de ráadásul azt is csak úgy, hogy ennek nyomán az uralkodó véleményhatalom azonnal összeesküvéselmélet gyártással és/vagy gyűlöletbeszéddel vádol meg minket. Sokszor elmondtam már, és óvatosan itt is megkockáztatnám, ez a bizonyos erő egy olyan baromfiudvar gazdája, ahol mi legfeljebb a kiscsibe és kis kacsa szellemi státusát vagyunk képesek elérni. És ahogy a gazda sem fogja megvitatni, a baromfiudvar lakóival, hogy valójában mi okból és mi célból tarja őket, úgy velünk sem fog diskurzusba bocsátkozni. A demográfiai folyamatok azt is jelzik, hogy ő határozza meg azt is, hogy mennyi embernek „kell” élnie a Földön. Ha azt látja helyesnek, akkor százmillióból csinál nyolcmilliárdot, de ha már nem kell, akkor majd lesz rövid időn belül újra százmillió. Ahogy nem tudtuk megakadályozni abban, hogy megtegye ezt az utat „odafelé”, úgy biztosak lehetünk abban is, hogy a „visszautat” sem fogja velünk megvitatni. Azzal is szembesülnünk kell, hogy a különböző titkos társaságok, rejtett hálózatok, korlátlan hatalmúnak látszó személyek, mint például Soros György éppen azért vannak „kitéve a láthatóságba”, hogy ezzel is fenntartsák azt az illúziót, hogy ők testesítik meg ezt a világerőt, azt sugallva, hogy „ide lőjetek”. Ám ezzel szemben ők csak azt a vezetékhálózatot jelenítik meg, ami ennek a világerőnek az akaratát közvetíti a világ számára, szerepük nem több és nem kevesebb ennél. Ami pedig az én testi épségemet illeti, semmi ok az aggodalomra, mind én, mind a magamfajták tökéletesen érdektelenek e titokzatos erő számára. A globális média technologizálásával ma már olyan Valóságipari Műveket hozott létre, amelynek segítségével a hamis valóságok tetszés szerinti ketreceiben tudja tárolni az emberiség nagy részét, így minden lázadás veszélytelen számára. Ma már semmi szüksége arra, hogy bárkinek a fizikai testét elpusztítsa, elég, ha megfosztja attól, hogy a globális beszédtérbe bekapcsolódhasson, mert aki nem tud belépni a globális beszédtérbe, az „nincs”, következésképp teljesen veszélytelen. Sőt, mint estemben észlelem, előzékenyen segíti is gondolataim terjedését, hisz számára is szolgálhat tanulságokkal, és e tanulságok segíthetik abban, hogy pusztító cselekedeteit még finomabban kalibrálhassa, vagyis hasznos vagyok neki. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem alkalmaz erőszakot, de az alapértelmezett módon erre csupán kivételes esetben kerül sor. Szóval egyelőre sakk-matt, de mondhatni, innen szép győzni. Ez a győzelem egyelőre a csodák birodalmába tartozik, de mint tudjuk, a csoda az egyetlen realitás, szóval hajrá!

– Noha Paul Johnson angol történész a Kairosz által háromszor is kiadott A modern kor című sikerkönyvében is megírja, hogy Kennedynek rendszeres kapcsolata volt egy prostituálttal – nővel! –, ennek ellenére a karaktergyilkosságot érdemben meg sem kísérelték ellene – amiként ezt később Nixonnal, nem nőügy ürügyén megtették –, hanem rögtön a fizikai semlegesítéssel éltek. Külön a brutális jellegnek mi lehetett akkor az üzenete?

– Kennedy fizikai megsemmisítése feltehetőleg azért vált elkerülhetetlenné a „nem létező” világerő számára, mert számos kényes ponton olyan kihívóan vette semmibe a „felsőbb akaratot”, és hagyta teljesen figyelmen kívül az egyre határozottabb fegyelmező jelzéseket, hogy példát kellett statuálni. Sorsa nem hasonlítható Nixonéhoz, mert Nixon engedelmes eszköze volt ennek a világerőnek, nem a világerő „karakter-gyilkolta” le, hanem csupán hagyta, hogy egy uralmi szintű csetepatéban elbukjon. Vagyis Nixon csak egy ügyetlen pancser volt, aki saját magát hozta lehetetlen helyzetbe, és a világerő nem látott okot arra, hogy kimentse őt szorult helyzetéből. Kennedy viszont fékezhetetlen volt, sőt minél érhetőbb figyelmeztetéseket kapott, annál elszántabb lett, így a fizikai likvidáláson kívül nem maradt más eszköz a világerő számára. Ráadásul testvérével, Robert Kennedy igazságügyminiszterrel olyan tandemet alkottak, ahol ez a már-már ámokfutásszerű elszántság láncreakcióként tette megállíthatatlanná őket. Ezért amikor Robert öt évvel később szintén elindult az elnökválasztáson, vele szemben is a „preventív” likvidálást tartották az egyetlen lehetőségnek. Elismeréssel adózva a testvérpár bátorságának, azért csak feljön az emberben a régi vicc poénja, miszerint „nem vak az, csak vakmerő”. A Kennedy testvéreket valóban elvakította vakmerőségük, nem látták, vagy inkább nem akarták látni azt, hogy minden addigi normát semmibe vevő provokatív lendületük ebben a formában csak a semmibe vezethet. Nem világos, hogy miben bíztak, miért nem látták, hogy a nemzetállami uralmi szint jogilag legitim akaratképző eszközeivel való fenyegetődzésük teljesen súlytalan ezzel a világerővel szemben, hogy nincs és nem is lehet olyan „fegyverük”, ami hatékony lehetne ebben az egyenlőtlen közdelemben. Túlfeszült lényeglátók voltak, de nem volt világos elképzelésük arról, hogy mit is jelentene számukra a „győzelem”, vagyis tragikus haláluk a „lényeglátó realizmus” hiányának drámai megjelenítése volt. Fájdalmas, de így van!

– A mai ifjú Kennedynek eleve lehetetlenné teszik, hogy eséllyel induljon, az igazi esélyesre pedig jogi terrort zúdítanak, Putyin ellen egy önmagát bíróságnak nevező, a kozmopolita struktúra által pénzelt NGO ad ki elfogatóparancsot, hazánkat pedig azok vádolják jogállami deficittel, akik súlyos jogsértéseket követnek el, ráadásul leleplezetten korruptak is. Ez már nem a Paul Johnson által megénekelt modern kor, ez már a jogsértők jogi terrorja. Miért feltűnően időszerű mégis a Kennedy által 62 éve megfogalmazott tétel: „„Az egész világon szembe kell néznünk egy masszívan egységes és könyörtelen összeesküvéssel"?

– Minden tiszteletre méltó igyekezete ellenére az ifjú Robert Kennedy inkább egy szívszorító paródiája apja és nagybátyja tragikus sorsának. Narratívái és e narratívák naiv előadásmódja súlytalan kihívóvá teszik, úgy, hogy igazából nem kell intézményesen akadályozni, mert a családi nosztalgia szellemi tőkeként való felhasználásán kívül nincs más erőforrása, és ez sem az uralmi tér, sem a választók számára nem elégséges az induló lendülethez sem, a folytatásról már nem is beszélve. Ami a felsorolt példákat illeti, ezek is azt jelzik, hogy nem látszik semmi jele annak, hogy ez a „nem létező” világerő bármilyen formában „moderálná” magát, sőt. Most egyébként közvetlenül a világbirodalomváltással van leginkább elfoglalva. És mert ilyenkor általában egy újabb világháború káoszának kiprovokálásával próbálja látványtechnikailag „takarásban” tartani valóságos céljait, most is éppen ezt éljük át. Amit tehetünk, az most is legfeljebb annyi, hogy megpróbáljuk mérsékelni a veszteségeinket, szóval a „kármentés” az egyetlen cselekvési mintázat. És persze az, hogy szellemi energiáinkat mozgósítva azért mégis csak közeledjünk e világerő lényegének a megértéséhez. Annak a megértéséhez, hogy évezredek óta miként képes az egész emberiséget saját tehetetlen eszközeként kezelni. Gyors, könnyű és olcsó megoldásokban reménykedni persze lehet, csak nem érdemes. Dolgozzunk!

Molnár Pál