A magyar művelődés napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én, annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Cs. Varga István irodalomtörténészt kérdezte a Gondola.

Méltó és igazságos, hogy Himnuszunk születésnapján ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Magyarország 2012. január 1-jén életbe lépett Alaptörvényének preambuluma a Nemzeti hitvallás, amely a magyar államot Szent István király örökségének tekinti és a Himnusz első sorával kezdődik: „Isten, áldd meg a Magyart!”

A Himnusz ránk maradt kéziratában a költő nagybetűvel írta a Magyart. A szerző sajátkezű, ultima manus változatában, amint Erkel megzenésített művének első nyomtatott verziójában is nagybetűvel szerepel: költői jelképességgel, áttétellel a „magyarság” egészére vonatkozik. A szerzői példány alcímében is nagybetűs az írásmód: „Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból”. Az „a” névelőnek Erkel fenséges zenéjében is hangsúlyozott kiemelő funkciója van.

(Az angolban a the névelő kiejtése külön is jelzi az úgynevezett unic-funkciót – az egyedüli, az igazi értelmében.)

Kölcsey Himnuszának textusa és Erkel szent korálokra emlékeztető dallama kongeniális szimbiózis. Rokon szellemű tehetségek közös remekműve: nemzeti összetartozásunk, önazonosságunk ikonikus költői és zenei alkotása. Kölcsey Himnuszának textusa és Erkel szent korálokra emlékeztető dallama kongeniális szimbiózis. Rokon szellemű tehetségek közös remekműve: nemzeti összetartozásunk, önazonosságunk ikonikus költői és zenei alkotása.
Himnuszunk nemcsak „ének”, nemcsak „dal”, hanem határtalanul, egyetemesen nemzeti imádság, akár nagy, akár kisebb nyilvánosság előtt is. A magyar futballválogatott mérkőzései után, akár győztünk, akár kikaptunk, a szurkolók a csapattal együtt eléneklik a Himnuszt. Ilyen jellegű csodára sem Kölcsey Ferenc, sem Erkel Ferenc nem gondolhatott. A Himnusz közösségi élménye nyilvánul meg, győzelem esetén a hálaadás öröme telíti az együtténeklők szívét, vereség után pedig a lelkierőt, a folytatás reményét kérő fohász. Ez is annak a bizonysága, hogy a művészet örök, az akadémiai élet rövid. Az irodalom a mai akadémiai és egyetemi kánonok korában is művekben, amint a Himnusz is – az olvasók emlékezetében és szívében él.

Államiságunk, nemzeti létünk, szabadság- és függetlenségvágyunk felségjelvényei közül (Szent Korona, országzászló, országcímer) a Himnusz fejezi ki leginkább nemzetünk egységét, küzdelmes múltját, jelenét: Istenbe vetett jövőreményét. Dallama a 130. genfi zsoltárt idéző istendicséret hangján szól. Esztétikai minősége, gazdagsága a bibliai himnuszok, zsoltárok, irodalmunk inspirációiban, sugallataiban teljesedik ki. Megragadó könyörgés, a magyarságért fohászkodó modern planctus: dicséret, hálaadás, bűnbevallás, engesztelés. Tőkés László szerint: „olyanképpen érdemes olvasnunk, miként a Szentírást.”

Szakralitás: átragyogás

Kölcsey, a nemzeti himnuszok fénykorában, a vallásos költészet egyik legrégebbi, legfenségesebb műfaját újította meg. A Himnusz a magyarságot Isten kegyelmébe ajánló, szakrális mélységű és kivételes minőségű mestermű: a poézis, etikum és esztétikum harmóniájában a hithűség, a nemzeti teljesség ígérete. Az ateista egypártrendszerben a szakrális-spirituális művészet, irodalom litterae abdicatae – kiátkozott irodalom volt. A pártosság, forradalmiság, népiség obligát kritériumai, a „támogat, tűr és tilt” minősítő alapelv le- és kitagadta a szakralitást. A posztmodernitásban sem fontos a művészetek szakrális-spirituális dimenziója. (Himnuszunkat is megpróbálták lecserélni, de Kodály és Illyés nem vállalta Rákosi felkérését egy másik himnusz megírására és megzenésítésére.)

Az ars sacra szemlélet hagyománytisztelő. Hamvas Béla felfogása útmutató: „... a hagyományt életprogramnak tekintettem és tekintem, és feladatomnak érzem, hogy abból minél többet ténylegesen realizáljak.” „Minden valódi szellemi jelenség arról ismerhető fel, hogy a történet eseményeinek irányítója, nem pedig függvénye.” Ősi tudás és örök hagyomány: synthése compléte – teljes szintézis/hagyaték.

A Himnusz költője emberképében érvényesíti az eredendő/áteredő bűn következményeit. Célja az esztétikai minőségen túl az emberfelmutatás, a magyarság sorsának felmutatása. Kölcsey a „Közelebb, közelem, Uram, hozzád…” jegyében a magyarság létezésének, életének magasabb értelméért, hivatásáért küzdött. Költői-írói munkásságát, közéleti tevékenységét szent kötelességnek tekintette.

Kölcsey az apja, a jogtudós, gazdálkodó Kölcsey Péter példáját követte. Álmosdon, majd 1815-től Csekén – hatalmas tudású, jogvégzett, gazdálkodóként –, nemesi életformát élt. Megyei hivatalt töltött be. Harmincezer nemes nevében, gyöngybetűkkel készítette a főrendi táblának a feliratokat. Majd pedig reformer országgyűlési követtársaival együtt 700 ezer bocskoros-nemes és 9 millió jobbágy érdekeit képviselte. Célja: a magyar nép szabadságának kivívása lelkiismereti, jogi, politikai és gazdasági téren. A magyar nyelv jogaiért küzdött. Az országgyűlési követ, a tiszántúli megyék főjegyzője példájából és műveiből szellemi és erkölcsi erő sugárzik. Amikor becsülete védelmében rákényszerült, emelt fővel, szomorú lélekkel búcsúzott az országgyűléstől: „...bennünk csak a meggyőződés tisztaságát tekintsék (...) egyenességünket bűnnek ne tartsák; s engedjék nekünk a vigasztalást: lelkünk üdvösségét saját hitünk szerint kereshetni.” (Pozsony, 1835. febr. 9.) Az Országgyűlési Tudósításokat Kossuth gyászkeretben jelentette meg. Az ifjúság fáklyászenét adott Kölcsey tiszteletére. A Naphoz címzett pozsonyi vendéglőben, a tőle búcsúzó barátai között, ott volt Széchenyi is. A jurátusok gyászszalagot tűztek kalapjukra. A távozót több barátja és az ifjúság Köpcsényig kísérte. Emlékiratot nyújtottak át „a haza első követének”. Megígérték: a „haza és haladás” eszméit követni fogják.

Kulin Ferenc A kétszáz éves Himnusz költője c. könyvében kifejti: Kölcsey múltunknak azok közé a kiemelkedően nagy alakjai közé tartozik, akik nemcsak műveikkel, hanem magán- és közéleti magatartásukkal is mély hatást gyakoroltak kortársaikra és az utókorra is. A magyar államférfiak közül Szent Istvántól Zrínyin, Rákóczin, Széchenyin, Kossuthon át íróként többen is jeleskedtek. De csak két írónk, költőnk van, aki igazán értett a politikához: Zrínyi Miklós és Kölcsey. Zrínyi és Kölcsey politikusi, államférfiúi kvalitását senki meg sem közelítheti. Kölcsey egyik kiemelkedő vezéregyénisége volt a Pro salute Patriae – A Haza biztonságáért/boldogulásáért – küzdő reformkori országgyűléseknek. Himnuszának világ-és történelemszemlélete, nemzetképe, sors- és létértelmezése a létformálás relevanciája, valóság- és önismeretünk forrása.

Himnusz

Kölcsey tisztaszívű, igaz ember, eszményeit életével, tetteivel hitelesítette. Kortársai és az utókor számára is lélekerősítő példakép volt. Lelkisége, gyémántjelleme révén az Isten- és emberszeretet magaslataira jutott. Mélységesen kötődött hithez, valláshoz, hazához, emberiséghez. Alma matere, a legendás Debreceni Református Kollégium: „Egész Magyarországnak és Erdélységnek... világosító lámpása”. Elismerte az eredendő/áteredő bűnt és emberképében érvényesítette annak következményeit. Életére, munkásságára, közszereplésére is igaz Németh László megállapítása: „...minden nagy alkotóban sorskutatót kell látnunk...”

Minden nagy megújulásnak volt hitbeli alapja, forrása. A reformkor nemzedékei erős hittel teremtettek egy új, modern magyar nemzetet. A „haza és haladás”; „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”; „A HAZA MINDEN ELŐTT!”; Vörösmarty és Arany „Rendületlenül” imperatívusza; Petőfi „Tied vagyok, tied, hazám!” magyarság iránti szeretete 1848/49-ben, amint 1956 forradalmában is, függetlenségvágyból, szabadság- és igazságszeretetből fakadt, óriási lelki erőt adott, és talpra-lábra állította nemzetünket.

Mammon-hitű világunkban a korszellem, a főáramlat (mainstream) az embert dehonesztálja, deszakralizálja: megfosztja hitbeli, vallási, spirituális lételemétől. Negációs, voluntarista ideológiájával mindent saját érdekei szerint értelmez. A Bibliát tudománytalan mesebeszédnek tartja. A János vitézben, Az ember tragédiájában, sőt a Himnuszban jelenlévő Istent is csupán irodalmi jelenségnek tekinti...

A Tóra szívben hordozható haza, amelynek megtartó hite a diaszpórában is megőrizte a zsidóságot. Farkas András Az zsidó és magyar nemzetről című „kisded krónikácskájában” veti fel a két nép közötti, ószövetségi sorsanalógiákat. Azóta számos műben szerepelnek magyar és zsidó sorspárhuzamok és tapasztalatok. A Szentírás vox viva evangelica – az élő örömhír hangja; hitletétemény: Fidei depositum. Gárdonyi írja a Bibliáról: „Ez a könyv a könyvek könyve, Isten szíve dobog benne”.

Kölcsey hatalmas tudásának, bölcsességének legfőbb forrása a Biblia. Németh László szerint a Vizsolyi Biblia „nemcsak Isten magyarba ültetett igéje, de egy változatos és kimeríthetetlen költői antológia” is: Károli Gáspár „magyarul akarta hallani és hallatni Istent, s mert nagyon akarta, hallatta is.” Isten igéjének, az ember költői szavának nemcsak dolgokat jelölő funkciója van, hanem szóban rejlő dinamikus energiája is. A kérügma üzenet, igehirdetés: „Isten retorikája”, proklamációja, hirdetése.

Northrope Frye szerint a mítosz a kérügmával összenőtt, nem demitologizálható. A Himnusz az esztétikai érzéken túl az egész emberi egzisztenciát is megérinti: különösen ünnepi alkalmakkor, közösségben, elementáris erővel megragadja. A Teremtő által az emberbe oltott képesség, adottság: a sensus divinitatis, a jóra, szép, igaz és szent dolgok felismerésére irányuló képesség. Az ars sacra szellemében a regula fidei, a hit szabálya alapvető magyarázó szempont. A Himnusz a hermeneutica sacra értelmében összeköt eget és földet. A befogadónak, értelmezőnek tovább kell lépnie a sensus plenior irányában, a teljesebb interpretáció lehetőségéhez.

A Miatyánk és a Himnusz

Kölcsey a vallási imádságban szokásos módon az Istent is tegező formában, egyes szám első személyben kéri az áldást „a Magyarra”: „Az igekötős igealak (áldd meg) azt sugallja, hogy a költő a maga nevében, a saját keresztény hitének erejével és vallásbeli meggyőződésének tudatában szól Istenhez. A ‘nyújts’ és ‘hozz’ igealakot is a költő mondja…” – állapítja meg Csorba Sándor. (Csorba Sándor: Megjegyzések a Hymnus történelmi képsorának értelmezéséhez a világirodalomban. In: A Hymnus költője. Tanulmányok Kölcseyről. Szerk.: LUKÁCSY Sándor, Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács, 1974. 15-23.)

A Miatyánk első szava: „Atya” (Pater). Istent megszólító első sorára a Himnusz invokációja és felszólító módú igealakja emlékeztet. Az Újszövetség Istene gondviselő, jóságos Atya: a Mindenség, a történelem ura, irányítója. Az Új Testamentum az Isten-képet az Atya végtelen jóságával, irgalmával, könyörületességével teszi teljessé. Kölcsey kérése az áldás: Isten végtelen szeretetének szentsége, mindannak az összefoglaló neve, ami egyéni, közösségi életünket, nemzeti létünket teljesebbé teszi.

A Miatyánk mintaadó kompozíciójának analógiái, inspirációi a Himnuszban rendkívül erőteljesek, ökumenikusak. A „szenteltessék meg a te neved” invokáció tipológiai párhuzama: „áldd meg a Magyart”. A „Jó kedvvel, bőséggel” kulcsszavak többet jelentettek a régi magyarságban, mint a mai köztudatban. Ma a jókedv jelentése: örömteli, megelégedett kedélyállapot, vidám hangulat, de régen a kegyelmet is kifejezte. A „bőséggel” nemcsak az anyagi jólét, gazdagság kifejezése, hanem a szellemi-lelki bőségé is.

A „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel” sorpár az ellenségtől való védettség kérő, nemzetféltő fohásza. A védő kar motívuma az Ószövetségben gyakori. Átvitt értelemben az erő, a hatalom kifejezése: „kinyújtott karral” – „nagy erővel, hatalommal”. Számunkra főképpen a törvényhozó Szent István Jobbját, Szent László lovagkirály és Hunyadi törökverő karját és kardját asszociálja.

Kölcsey ökumenikus szemlélettel énekli meg Hunyadi győzelmeit, Mátyás dicsőségét. (Katolikus hitük megkérdőjelezhetetlen. Fontos a vallási türelem, az ökumenikus szemlélet. (Azokban a századokban nemcsak a török volt az ellenség, hanem a magyar is, ha más hitet vallott.)

Kölcsey művészi, költői, jelképi világába hatásosan integrálta a magyarság sorsának történelmi, szakrális-spirituális értelmezését is. A keretversszakokban elhangzó „Bal sors akit régen tép” a vers egészében nyeri el teljes körű értelmét. A „Bal sors” a penitencia, a szenvedéstörténet: bűnhődés, vezeklés, engesztelés. (Vö: Ady: „Az Isten van valamiként: / Minden gondolatnak alján. / Mindig neki harangozunk / S óh, jaj, én ott ülök a balján.”)

Az isteni gondviselésben bízva, amelyre mindig számíthatunk, a „Hozz rá víg esztendőt…” a mindenkori jövőre vonatkozik: „Hirdetem az Úrnak kedves esztendejét”. (Iz 61,1–2) A kegyelmi esztendő a búcsúnyerés éve, amikor a nép megújul, Isten Igéjét, erejét befogadja a győzedelmes szív.

A két hálaadó, országcímeres strófa bizonyítja: hazánk nem „Siralom völgye” nem „Vallis lachrymarum” – nem Könnyek völgye.) A zsidó nép kánaáni honszerzésének analógiája a hálaadás a Kárpát-hazáért: „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére / S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.”

Felsorolja Isten ajándékait, népe nevében áldja az Urat irgalmáért, jóságáért, a magyarságnak adott szép, termékeny hazáért. Neki köszönhetjük dicső múltunkat, nemzeti nagyságot, függetlenséget, szabadságot. Fenséges, lenyűgözően nagyszabású, láttató erejű, romantikus képekkel érzékelteti: Isten a magyarságot is választott népeként szereti, Bendegúz, Árpád örököseinek biztosítja földi boldogulását: „Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél.”

A török időkben Magyarország defensor fidei, propugnaculum christianitatis, Vormauer, Bollwerk des Christentums: a hit, az egész kereszténység és nem csak a Habsburg birodalmi érdekek védelmezője, védfala, védőbástyája volt. A fertilitas és propugnaculum toposzát a ruina Hungariae/luctus Hungariae, querela Hungariae (Croatiae ac Slavoniae) képei követik. (Jászay Magda: A kereszténység védőbástyája olasz szemmel. Olasz kortárs írók a XV–XVIII. századi Magyarországról. Bp. 1996, 105.; Csernus Sándor: Lancelot király és Magyarország, mint a kereszténység védőbástyája. In: A magyar művelődés és a kereszténység. Szerk. I. Monok, J. Nyerges, J. Jankovics, Bp.–Szeged, 1998, 580–596.)
Isten a jóság, kegyelem, irgalom forrása. A hálaadás a legszebb és egyetlen értelmes szemlélet: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézsaiás 43, 1) Ennek értelmében a konklúzió: „Mi pedig a te néped (...) mindörökké áldunk, nemzedékről nemzedékre dicsérünk téged.” (Zsolt 78,13) A „Zászlónk gyakran plántálád / Vad Török sáncára, / S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára” hálaadást költői sorsértelmezés követi.

A „bocsásd meg vétkeinket...” analógiája a Himnuszban egy bűnbánó, de profundis fel- és odakiáltás, fájdalmas akklamáció: „Haj, de bűneink miatt…” Bertha Zoltán empatikusan fogalmaz: „halljuk a katartikus önbírálat (sóhajos keserűségében is lélektisztító) igazságát felhangzani nemzeti imádságunk igei vétetésű és mélységű szentenciájában. A személyes bűnvallás és bűnbánat költői kifejezésének (Balassitól Adyig – amiként azt Makkai Sándor ékesen bizonyította) és a kollektív önostorozásnak (a tatárjárás kori siralmas énektől Adyn át Szilágyi Domokosig és tovább) egészen kolosszális (és világkulturális kontextusokban is unikális) hagyománya tornyosult fel a magyar irodalomban egy ezredév alatt.” (Bertha Zoltán: A misztikus szentség lelki csúcsai – Gárdonyi és az Isten rabjai. Kortárs, 2023. 12. 92-101)

Babits értelmezése szerint Kölcsey „Nem a szerencsében bízik, nem az erőben; inkább az igazságban, a szenvedés jogában. «Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt.»” Ezek a sokszor vitatott szavak igazában ugyanazt jelentik, mint a Szózat hatalmas kiáltása: „Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!” (Vö: Babits Mihály: Kölcsey. 1938 augusztus 24. In: B. M.: Keresztül-kasul az életemen. Nyugat Kiadó és Irodalmi R. T. Kiadás. Bp., 1939.)
A bűnhődés, az egyéni és a nemzeti nyomorúság történelmi képsora jelen idejűvé válik, eljut a költő saját koráig. Erősen megváltozott a magyar önszemlélet és korkép. Isten ránk mért büntetése miatt eltűnt a régi virtus, a bellica és fama bona – a harci virtus és a jó hírnév. Zrínyi és Kölcsey bűn- és bűnhődés-szemlélete szerint a bűnök következménye: „Most rabló Mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd Töröktől rabigát / Vállainkra vettünk. // Hányszor zengett ajkain / Ozmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” A tragikus mélypont: „Nem lelé / Honját a hazában…” „Hányszor zengett ajkain / Ozmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” (Bitskey István: A nemzetsors toposzai a 17. századi magyar irodalomban. Akadémiai székfoglaló. 2004. október 11. Könyvben megjelent: In: B. I.: A nemzetsors toposzai a 17. századi magyar irodalomban. Magyar Tudományos Akadémia. Bp., 2013. Szerk.: Bertók Krisztina, Laczkó Krisztina, Kindert Judit.)

A négy versszakos bűnbánati vallomásban Kölcsey egyetlen vétket, a legádázabbat emeli ki: a nemzetárulást. (Vö: Nemeskürty István: „Önfia vágta sebét”.)

A bajok fő oka égbe kiált, az ország romlását okozta. A nemzeti egység hiánya miatt szűnt meg a Magyar Királyság az állami szuverenitás, önrendelkezés joga és képessége: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!” Vétkeink következményei tragikus, romantikus képözönben vetülnek elénk: „Bú s kétség mellette, / Vérözön lábainál, / S lángtenger felette...” Legfájdalmasabb a következtetés: „s ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből.”

A magyarságnak Kárpát-medencei történelmében sok külső és belső fenyegetéssel kellett szembenéznie: a 907-es pozsonyi csata, trón- és pártviszályok, belháborúk, a tatárjárás, kiskirályok stb. Az Oszmán Birodalom elleni honvédő küzdelmünk legalább 200 éven át tartott, tragikus nyomot hagyott történelmünkben. A Habsburgok elleni szabadságharcaink, ellenállásunk pedig 400 éven át folytatódtak. Hitünk, kultúránk, nyelvünk őrizte meg a magyarság maradékainak maradékait.

Vétkeink következménye: „Szánd meg Isten a Magyart...” (Kyrie eleison. Christe eleison – Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz!) Barsi Balázs szerint: a „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!” nem annyira időbeli tagolásról, múltról, jelenről és jövőről szól, inkább a „múltat s jövendőt” költői nyomatékosítására szolgál. Reményt esdeklő lírai hőse – valójában Kölcsey – Isten színe elé áll. Azt vallja: a büntetést megérdemeltük, de már megszenvedtük, levezekeltük: megbűnhődtük.

Jánosi Zoltán felismerése, Bornemissza kérdése reveláció a magyar létdilemmára: „Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!” Kölcsey a Himnuszban lényegében ezt a sorsállapotot tárja elénk. Ez a létkérdés irodalmunk alapállása, amelyre Tamási szállóigéje válaszol. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

A Himnusz nemzeti kultúránk könnycseppel megszentelt, legmaradandóbb, a nemzetismeretbe és nemzettudatba leginkább beépült, hitet és reményt erősítő költeményünk. Az örömben fürdik, tisztul lélek és test a lélek. A szenvedő szív megtanul ráhagyatkozni a Teremtőre. A Bencés Regula intelme: „Múltad bűneit könnyek és fohászkodások közt minden nap valld meg imádságaidban Istennek.” (4.57) A bűnbánat, a bűnhődés/vezeklés jutalma: a szenvedés legyőzi a poklok kapuját is. A Tisztítótűzből a Mennybe vezet az emberi lélek útja. Isten a vigasztaló. Isten a vigasztaló, gyógyító, békítő, a Gondviselő, aki „... letöröl szemükből minden könnyet és halál nem lesz többé, sem gyász, se jajkiáltás.” (Jelenések könyve, Mennyei Jeruzsálem, Új ég és új föld, 4.)
Kölcsey próféciáját Ézsaiás és Jézus Krisztus ígérete szerinti vigasztaló, lélekgyógyító igére építi. A babiloni fogság prófétája reményt hirdet: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.” (Iz 40. 2) Ez a bűnbevallás megmaradásunkért, erkölcsi, bűnbánati mintaadás is. Radnóti 1944-ben írta: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép...” A mártírköltő végül Istenhez fohászkodik: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

Parainesis

Kölcsey az anyanyelvén kívül magas szinten tudott latinul, franciául, németül és görögül is. (A Himnuszban azonban csak a cím görög.) Ifjú éveiben legnagyobb gyönyörűsége a műveltség és annak megszerzése volt. Legnagyobb hatású pedagógiai írása a Parainesis (etikai intelem, tanács, buzdítás) már régóta kötelező tananyag. Kölcsey ezt a művét Kölcsey Kálmánnak, unokaöccsének dedikálta, aki életáldozatával hitelesítette nagybátyja eszméit. A műfaj szellemében nemes erkölcsnevelő szándék, ragyogó tudás jellemzi. Benne a gondolkodó író, költő, felelősségteljes és igazságköteles költő és nevelő kivételes bölcsessége is megnyilvánul. Az élre kerül: „Imádd az istenséget!” Kiemelt intelem: „Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.” Állításának érvelése világos, meggyőző: „Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”

A nemzeti kultúra a nemzet arca. Mélységes, közösségteremtő kapcsolatban áll a nemzeti hagyomány, a nemzeti identitás és emlékezet. Kölcsey a hit, remény, Isten és a felebarát iránti szeretet erényeit, amint az okosság, igazságosság, mértékletesség és bátorság sarkalatos erényeit és a velük összefüggő erényeket is hősies fokon gyakorolta. Nyelvvédő eszménye alapműveltségünk etalonja: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is (...), de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.” Eszmei, erkölcsi következtetései, érvelései mindmáig nagy hatással vannak ember-, valóság- erkölcs- és nemzetszemléletünkre, hazaszeretetünkre. Keménység és férfiasság jellemzi végső konklúzióját is: „Nem nézünk átokkal vissza a pályára, mely ha nekünk töviset hozott is, nemünknek most vagy jövendőben virágot és gyümölcsöt teremhet.”
A Parainesis csodálatos történeti, szellemi-lelki, nevelés- és jogtörténeti vonulatba tartozik. Szent István Intelmek, (...) Széchényi Ferenc Intelmei fiához, Széchenyi Istvánhoz (1817), Széchenyi István döblingi hagyatékából intelmei Béla fiához arról, hogy fia mivel tartozik önmagának, családjának, nemzetének... (V. ö: Gárdonyi Földre néző szem Égre néző lélek. Intelmek fiaimhoz.)

Amit másoknak ajánlott, azt Kölcsey maga is betartotta. Ennek bizonyítéka a Magyar Akadémián 1836. szeptember 11-én elmondott emlékbeszéde Berzsenyi Dániel felett. Bevallja, elmulasztott békejobbot nyújtani pályatársának. A megkövetés lélekből fakad: „Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harczainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? Az élet útai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”

Kölcsey munkássága kimeríthetetlen gazdagságú: minden kor emberének képes újat, létfontosságúan érvényeset mondani. Herder nyomán Csokonai távlatos próféciája: „Írok a XX. vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmisem.”
Herder hírhedt jóslata egy nagy ívű áttekintésben olvasható. A magyarság lehetséges végpusztulásának rémképét vetítette a gondolkodó magyarok elé: „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (a finnugornak), amely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, vallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán már a nyelvükkel is alig találkozunk.” (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit – Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához.)

A nemzethalál réme mégsem ejtette kétségbe, inkább mozgósította, tettre sarkallta a kor magyar értelmiségét: Kölcseyt, Vörösmartyt, Széchenyit, Wesselényit, Kossuthot, Deákot és társaikat éberségre intette, és erőst inspirálta a „reformkort”, történelmünk egyik legeredményesebb korszakát. Irodalmunk a reformkorban lett igazán jelentős tényező nemzeti életünk irányításában.

Kölcsey igazi vátesz: őrszellem. Ady gondolata őrá is érvényes: „Magyar és vátesz, ez éppen elég, / Hogy honi késsel szent szívén döföljék.” „Zrínyi második éneke című, sötét víziójában a „herderi jóslat” komor üzenete visszhangzik: „Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll; (...) És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép”. Vörösmarty Szózatában: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Száz ezrek ajakán. / Vagy jőni fog, ha jőni kell / A nagyszerű halál. / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll.” Széchenyi önáltatásnak ítélte és bírálta a költői vízió folytatását: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászkönny űl.”
Széchenyi nemzeti önérzetre, öntudatra ébredésének szelleme, Vörösmarty poklokat megjáró géniusza nyilatkozik meg hitvallón, felmutatva a reményhitet: „Lesz még egyszer ünnep a világon, / Majd ha elfárad a vész haragja, /S a viszály elvérzik a csatákon (...) Szűd teljék meg az öröm borával...” Ady végzet-látomása A szétszóródás előtt: „S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

Himnuszunk és nemzettudatunk

Kölcsey egyik alapkérdése a Parainesisben: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak azon érzeményeket, melyek kebledet mint háznép tagjának, barátnak és rokonnak betöltik; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod és élted bátorságos voltát: de az önérzést is, melyet, mint szabad ország polgára, magadban hordasz; (...) Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”

Herder és Goethe óta számos filozófus, író, költő, gondolkodó, történész foglalkozott a nemzetfogalommal. Renan szerint „A nemzet: lélek, szellemi princípium.” Babits hangsúlyozza, a nemzet lelki közösség: „Egy nyelv, mely gondolkodásunkat hasonlóvá tette; ugyanazon mesék, (…) ugyanazon történet, melyet tanultunk (...) Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkbe fölgyülemlett.” Babits következtetése: „Nemzet: a kultúra”. József Attila költői meghatározása: „A nemzet: közös ihlet.” Németh a nemzet legfőbb sorskérdésének tartja a megmaradást: a nemzet: közös vállalkozás. Célja: az „emelkedő nemzet”. II. János Pál 1981-ben, a Fülöp-szigeteken mondta: „... a nemzet biztonsága és az emberi jogok konfliktusában a nemzeti biztonságnak, vagyis az általános struktúra védelmének kell adni az elsőbbséget, mert anélkül az egyén élete széthullik.”

A szívünket legjobban megdobogtató Himnuszt az utókor megszentelte, kultikus közösségi, ünnepi alkotássá avatta ezt az egyszeri, egyedi, megismételhetetlen, tematikusan egyetlen szakrális Kölcsey-költeményt. Világnézetének alapja: a lélek szuverenitása az anyag fölött. Minden gyönyörködtető esztétikai élményen túlmutató, lélekemelő erőforrásunkban érezni a közösségi együvé tartozást. Sikereink, örömeink és tragédiáink idején is – hívő és nem hívő egyaránt – ezt a szemünkből kiperdülő öröm- vagy bánatkönnyel megszentelt nemzeti versimádságunkat énekli. Szakrális dimenziója, katarzisa testi-lelki megtisztulás, megszabadulás.

Kölcsey ismerte a horatiusi Exegi monumentum aere perennius – ’Emléket állítottam, ércnél maradandóbbat’, és a Non omnis moriar – ’Nem halok meg egészen...’ üzenetét. Számára az „Álmosd, 1812. szept. és Cseke, 1824. febr.” időmegjelöléssel szerzett, Génius száll című versének jövendölése beteljesült: „Istenülő földi szellemében / Gúnyol a gőg téged álnokúl. (...) S szállj királyi sasként égi pályán, / Szárnyaidnak nyíl szokatlan út, / S homlokodra, túl a föld homályán, / Nyersz jutalmul csillagkoszorút.”

A bölcs és szent rokon fogalmak. Petőfi 1847. július 17-én a Kerényi Frigyeshez írott Úti levelekben jegyezte fel: „…Badalóval csaknem szemközt fekszik innen a Tiszán Cseke, és a csekei temetőben Kölcsey Ferenc. Tavaly ősszel egypár hétig laktam itt, s meg-meglátogattam a szent sírt, melyben a legnevesebb szívek egyike hamvad. Halmánál nincs kőszobor, mégcsak fejfa sincs, melyre neve volna fölírva; de nincs is rá szükség, mert az odalépő vándornak szívdobogása megmondja, ki van ott eltemetve.”

Kossuth „túlvilági jelenés”-nek nevezte Kölcseyt, aki életével, emberségével állított hiteles példát. Kölcsey költőként és íróként tudott a lélek nyelvén tudott írni, országgyűlési követként pedig beszélni. Az emlékezet, sors és történelem jegyében roskadt magába és aztán szólalt meg Wesselényi, amikor meghallotta Kölcsey halálhírét. Reménytelen felségsértési perének védőügyvédjének emberi, erkölcsi, angyali tisztaságú jelleméről mondta: „Nem volt közénk való!” A reformátusoknál nincsenek kanonizált szentek. Kölcseyt feddhetetlen igaz emberként tisztelik. Benjámin László Nem adhatsz többet című versében a Himnusz költőjét „Kölcsey Szent Ferenc”-nek nevezte.

Hegedűs Lóránt Hymnusunk a Biblia fényében című tanulmányában így összegez: a legmagasabb szellemi-költői színvonalon találkozik a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével: „Az Ige imádsággá változik és az imádság Igét hirdet.” „Nincs az egész világirodalomban igeibb Hymnus, nincs istenibb, szentlelkesebb imádság egy nép számára, nem képzelhető, és nem létezik a Szentháromság Istenre jobban támaszkodó nép-nemzeti áhítat, mint a magyar nép zivataros századaiból származó, fohászkodó költemény.” (Hegedűs Lóránt: Levélmissziós Füzetek, 18. Fundamentum evangéliumi Alapítvány. Bp., 1996.)

Cs. Varga István – archív

Barsi Balázs értékelése: „A sokrétű, de csodálatosan egységes Himnusz az eljövendőkben is nemzetet, lelkeket összetartó erőközpont: Istentől jövő ajándék volt és marad.” Szent II. János Pál pápa, 1991. augusztus 16-án, magyar földre lépve, Ferenc pápa pedig mindkét magyarországi látogatásakor – mindannyiunk szívéhez szólóan – magyarul idézte költészetünk legszebb fohászát: „Isten, áldd meg a Magyart!”

Cs. Varga István