biznews.com

„Ha olyasmit hall, hogy valaminek a tudományos háttere tisztázódott, nyomban kezdhet gyanakodni, hogy valami nagyon nincs rendben. A tudomány ugyanis véglegesen sohasem zárul le” – mondja Richard Lindzen, az MIT légkörkutató emeritus professzora.

„Az éghajlat az eltörléskultúra (cancel culture) egyik legelső megnyilvánulása… Nem hiszem, hogy a közvélemény teljesen tisztában van azzal, mekkora nyomás fejtettek ki annak érdekében, hogy legyűrjék a velük szemben állókat” – mondja.

Richard Lindzen ízekre szedi mindazokat az alapvetően téves feltevéseket, amelyekről úgy látja, hogy táptalaját jelenti a manapság tapasztalható éghajlati szélsőségességnek. Elmagyarázza, hogy az éghajlat-politika számos eleme – a szarvasmarhaszám csökkentésére irányuló törekvéstől a szintetikus műtrágyák betiltásáig – miért kontraproduktív, és miért káros.

„És láthatjuk azt is, e klímapolitikai intézkedések nem csökkentették a CO2-koncentrációt. Tehát végül is semmit sem tettek, hogy megakadályozzák ezt az állítólagos egzisztenciális fenyegetést. Csupán annyit értek el, hogy szegényebbé tették az embereket, és hogy instabillá, kevésbé ellenállóvá tették a társadalmat. És ezt csak tudatlansággal vagy szadizmussal lehet magyarázni” – mondja Mr. Lindzen.

A kifejtett nézetek a házigazda és a vendég véleményét jelentik, és nem feltétlenül tükrözik a The Epoch Times álláspontját.

Az interjú magyar fordítása

Jan Jekielek: Richard Lindzen professzor, nagyon örülök, hogy itt van velünk az Amerikai Gondolatvezérekben (American Thought Leaders).

Richard Lindzen: Én is örülök.

Jekielek: Kezdjük az alapkérdéssel. Mindig azt halljuk, hogy az éghajlatváltozás tudományában már mindent véglegesen tisztáztak.

Lindzen: Természetesen nem így van. Ha azt halljuk, hogy a tudományos háttér véglegesen tisztázódott, ebből azonnal tudhatjuk, hogy valami nincs rendben, ugyanis a tudomány véglegesen soha nem dől el. Amikor azt állítják, hogy egy kérdés megoldódott, csupán kifogytak az érvekből, és gátat akarnak vetni az ellenvéleményeknek.

Jekielek: Ön egyszer azt mondta, hogy a tudomány azon kevés fogalmak egyike, ami elé ha határozott névelőt illesztünk, jelentése az ellenkezőjére változik.

Lindzen: Igen, így van. Tudomány alatt a megismerést értjük. Határozott névelővel ellátva viszont „a tudomány” tekintélyuralmat jelent. A természettudománytól távol álló politikai szereplők rájöttek arra, hogy a tudománynak van bizonyos tekintélye a közvélemény előtt. E tekintélyt ki akarták sajátítani, ezért vonták be hatáskörükbe a tudományt, mármint amit gondoltak róla. De a tudomány nem ez. A tudomány mindig nyitott arra, hogy megkérdőjelezzék. A tudomány a kérdésektől függ, és – a kérdésfeltevéstől függően – tévedhet is. Amikor valaki kijelenti azt, hogy a tudomány nem tévedhet, máris elfojtotta a tudományt.

Jekielek: Szeretném megismeri ezt a birodalmat. Az olyanokét, akik a tudományra hivatkoznak, de valójában fogalmuk sincs, hogyan kellene a tudománynak működnie. Szeretnék beszélni az éghajlatváltozással kapcsolatos tényleges tudományról, és arról, hogy mi a tudomány jelenlegi állása az Önök felfogása szerint.

Lindzen: Az Ön elvárása túlzó. Az éghajlat nagyon összetett téma. A sajtóban egyetlen számként kezelik, mintha ennyi lenne az éghajlat. A klímatudomány eredetileg a Föld mai éghajlatát akarta megérteni. Az okok bonyolultságát az úgynevezett Köppen-féle osztályozás is mutatja. A Földön tucatnyi éghajlati típus van, nem egyetlenegy, és mindegyik egymástól eltérően viselkedik. Abszurd az az elképzelés, hogy létezne egyetlenegy szám a Föld hőmérsékletére, amivel a tucatnyi éghajlati típus mind „együttműködik”. De még ezt a számot sem értik az emberek. Ha megkérdezném Öntől, hogy „Mi a Föld hőmérséklete?”, mit válaszolna erre?

Jekielek: A válaszom az, hogy a világ legkülönbözőbb helyein mérik a hőmérsékletet, és ebből átlagot számítanak.

Lindzen: Ha Ön átlagolná a Mount Everest és a Holt-tenger magasságát, mit kapna? Nem így járnak el, mert rájöttek, hogy ez nem fog menni. Első lépésként kitalálták az úgynevezett hőmérsékleti anomáliákat. Minden mérőállomásra meghatároznak egy 30 éves átlagot, mondjuk nagyjából 1950-től 1980-ig, majd megnézik az ettől az átlagtól való eltérést, és minden állomáson átlagolják az eltéréseket. Így jutnak el az ún. átlagos hőmérséklet változásához, és ez látható ezen a grafikonon. Ezt szokták mutogatni. 1800 óta emelkedik, 1880 óta minden bizonnyal. Egy egész valamennyi tized fokkal emelkedett, ami nem számít soknak. De valami nem stimmel ezzel az ábrával. Az a baj, hogy nem láthatók rajta az adatpontok. Amiket pedig kötelező láttatni. Ha ezeket is ábrázolnák, tehát ha megmutatnák az adatpontokat, akkor ezt az egy fokkal felfelé tartó kis emelkedést sűrű adatfelhő venné körül, amelyek -10 és +10-20 Celsius fok között ingadoznának. Az átlagos anomália vízszintes vonalnak tűnne. Az első ránézésre állandónak látszana. Itt ki kell térnem egy-két kérdésre. Eltüntetik az adatpontokat, majd felnagyítják a léptéket úgy, hogy egy vagy két fok teljesen kitölti a teljes tartományt. Így már nagynak tűnik. Az emberek nem nézik meg a számokat, és nem ismerik az adatokat. Pedig maguk az adatok azt mutatják, hogy egy adott időpontban majdnem ugyanannyi állomáson van lehűlés, mint amennyin felmelegedés. Ez azt jelenti, hogy az ábra a mérőhelyekről konkrétan nem mond semmit. Ami összhangban van azzal a ténnyel, hogy a világban sokféle éghajlat van. Majd a görbét kisimítják, mert nem akarják, hogy lássuk az évenkénti ugrándozásokat. De ha nem látható az ingadozás, akkor nem tudni, mit nevezünk szórásnak, ami körülbelül 0,4 fok. Ez azt jelenti, hogy a média 0,1 Celsius foknyi növekedésről szóló tudósításai értékelhetetlenül jelentéktelenek. A kérdéskört leszállították az igénytelen – a számok értékét nem ismerő és egy ábrát megérteni képtelen – közvélemény szintjére. Sajnos a legtöbb politikus is ilyen. Bele-belenézek egy-egy szenátusi meghallgatásba, és időnként valaki bemutat egy grafikont. (Al Gore gyakran tett így a szenátusban.) Azt gondoltam: „Talán azért próbált rámutatni valamire, mert észrevett valami hibát.” Nem, egyáltalán nem erről volt szó. Azt mutatta a kollégáinak, hogy van egy grafikonja, de mintha azt mondta volna: „Ne vicceljetek.” Amit mondott, nulla volt az információtartalma. A sajtótámogatással megerősített végtelenszer ismételt Göbbels-i meggyőzéssel szemben a legtöbb ember egyszerűen tehetetlen. Azt feltételezik, hogy biztos van benne valami. De higgyék el, nincs benne az égvilágon semmi.

Jekielek: Az általános nézet szerint a hőmérséklet emelkedett, és általánosan elfogadott az a vélemény, hogy ennek – bizonyos mértékig – az emberek is okozói. Mennyit tudunk valójában e kérdésről?

Lindzen: Annyi igaz, hogy létezik üvegházhatás. Ennek okai azonban elsősorban a vízgőz és a felhők. A CO2, a metán és a dinitrogén-oxid sokkal jelentéktelenebb tényezők. Nagyon leegyszerűsítve, ha minden egyéb állandó értékű marad, és eközben a CO2-kibocsátás megduplázódik, akkor 1 Celsius foknál kisebb felmelegedés történik. Az általános nézet szerinti állításnak a hátterében egészen más dolog áll. Ön valami olyasmit említett, hogy minden tényezőt egyenlően kezelnek. Nos, létezik egy olyan elv (Le Châtelier-elvnek hívják), amely szerint a hosszú távon a természeti rendszerek ellenállnak a változásoknak, vagyis a visszacsatolásnak negatívnak kell lenne. A legtöbb mai klímamodellben a vízgőzt és a felhőket pozitív visszacsatolásként kezelik. Az alapfeltételezésük az, hogy a természet mindig rásegít a változásokra. Elég fura feltevés, és nincs elvi alapja. 1 Celsius foknál sokkal nagyobb változást tulajdonítanak a modelleknek. 1-3 Celsius fokot, és tudni kell, hogy még a 3 Celsius fok sem nagy. A CO2-kibocsátás megduplázásának a számított hatása (1-3 Celsius fok) alig több, mint amennyi hőmérséklet-változás a reggeli és az ebéd elfogyasztása között történik. Kissé fura azt feltételezni, hogy az emberek ezzel ne tudnának mit kezdeni. Honnan jön, hogy ez egzisztenciális fenyegetés? Érdekes módon, kizárólag a propagandából. Még az ENSZ IPCC [Kormányközi Klímaváltozási Testület] tudományos jelentése sem állítja, hogy egzisztenciális fenyegetettségről lenne szó. Olyasmit írnak, hogy 2100-ra 3 százalékkal csökken a GDP, feltételezve, hogy a GDP addigra többszörösére nő. Ami a legtöbb ember számára nem hangzik egzisztenciális fenyegetésnek. Szóval, ez egy kicsit fura. A másik dolog, amire rámutatnak, hogy korábban jelentős változásokon mentünk át, a legutóbbi nagy gleccserkiterjedés idején két kilométernyi jég volt Illinois felett. 50 millió évvel ezelőtt pedig a Norvégiától északra lévő Svalbard-nál egy meleg időszakban aligátorszerű lények éltek. Mindeközben az átlagos hőmérséklet-változás mindössze öt fok volt. Most azt mondják: „A 3 fok, az már komoly." Az elmúlt 150 év felmelegedésében bekövetkezett változás azonban egyáltalán nem hasonlít az előbb említett nagy átalakulások során bekövetkezett változásokhoz. A nagyobb változások során az történt, hogy a trópusok és a pólus közötti hőmérsékletkülönbség az utolsó legnagyobb eljegesedés idején 20 Celsius fokkal megnőtt, a meleg időszakban pedig 20 fokkal lecsökkent. E különbség ma körülbelül 40 foknyi. A meleg időszakban tehát az egyenlítő és a sarkvidék közötti hőmérséklet-különbség 20 fok, a legnagyobb eljegesedés idején pedig körülbelül 60 fok. Az átlagértékben ez természetesen nagy változást hoz magával. Azokban az időszakokban a trópuson szinte semmi sem változott. Másrészt az üvegházhatás-eredetű változás és az 1800-tól vagy az 1880-tól megfigyelt változás, szinte teljes egészében a trópusokon történt, ugyanakkor a trópusi övtől a pólusokig nem történt változás, ami teljesen eltér a másik szituációtól. Nos, miért fontos ez? A trópus és a pólus közötti hőmérséklet-különbség a mozgás általi hőtranszport dinamikájától függ. Az egyenlítői helyzet bizonyos mértékig az üvegházhatástól függ. A mai, CO2-nak tulajdonítható változás körülbelül 1 foknyi, és a trópusi övtől a sarkvidékekig nincs változás. A sarkvidékeken nem erősödik 3 fokra. 3 fok, 1,5 fok, 0,5 fok értékek vannak. Ésszerűtlen azt hinni, hogy ez egzisztenciális fenyegetést és hatalmas változásokat jelentene. Ez abszurd. A CO2 mint éghajlatvezérlő: egy szabályozó elme rémálma. Ha Ön elkezdi szabályozni a CO2-t, akkor a légzést is szabályozza. Aki szabályozza légzést, az minden irányítást a kezében tart. És valakik erre mindig éreznek kísértést. A másik kísértés az energiaszektor. Bármennyire is igyekeznek tisztává tenni a fosszilis tüzelőanyagokat, azok mindig termelnek vízgőzt és CO2-t. Az energiaszektor egyike annak a néhány ágazatnak, amelyekben sok billió dollár forog. Hatalmas üzleti lehetőség rejlik a CO2 szabályozásában, holott semmi értelme. Elfelejtik, hogy a CO2 életszükséglet. És mi méregként kezeljük. A legtöbben elhiszik ezt a narratívát, és azt gondolják, hogy a CO2 veszélyes. A szánkban a CO2-koncentráció például körülbelül 40 000 ppm, szemben a külső 400 ppm-mel. Az űrállomásokon 5000 ppm engedélyezett. Nem méreg, sőt, hanem egyenesen nélkülözhetetlen. Ha megszabadulnánk a légköri CO2 60 százalékától, mindannyian elpusztulnánk. Nagyon fura ezt az anyagot szennyezőnek, „károsanyagnak” nevezni. Nélkülözhetetlen a növények életéhez, a fotoszintézis alapja. Azért támadják a CO2-t, mert a fosszilis tüzelőanyag-égetésnek, így az energiaszektornak az elkerülhetetlen terméke.

Jekielek: Említette, hogy az IPCC előrejelzése szerint a hőmérséklet-emelkedés következményeként a globális GDP csökken. A szorgalmazott politikák azonban mind az energiaszektor lecsökkentését célozzák meg, ami természetesen sokkal nagyobb GDP-esést hozna magával. Hirtelen ez jut erről az eszembe.

Lindzen: Az Ön észrevétele nagyon fontos. Az előrejelzések nem foglalkoznak a klímapolitikával. A figyelmük mindössze arra terjed ki, hogy ha folytatjuk a „szokásos üzletmenetet”, akkor ez az előrejelzés adódik. A nagy politikai változtatásokkal azonban bevezettek egy vadonatúj elemet. Dollárbilliárdokat fordítottunk már szélmalmokra és napelemekre, és Isten tudja még mire. Minden e szempontból érdekes. Lehetőségként természetesen ezek az energiafajták is figyelembe veendők. De ha megnézzük a nap- és szélenergia következményét, akkor azt látjuk, hogy megemelkedett az energiaköltség, és nőtt a szegények aránya. Európában különösen szembeszökően. A metán ürügyén értelmetlen logikával támadják a mezőgazdaságot. A CO2 hatása már a jelenlegi koncentráció esetén is nagyon csekély, a metáné pedig sokkal kevesebb. De azon az alapon, hogy molekulánként számolva egy metánmolekulának – mivel olyan kevés van belőle – nagyobb hatása van, mint egy CO2-molekulának, kötelezővé tették a metánszint ellenőrzését, még akkor is, ha ilyen csekély metánmennyiségnek nincs semmi érdemi hatása. Lássuk, mégis mi a következmény? A szarvasmarhától való megszabadulás, ami értelmetlenség! Írországban minden tenyésztőnek sokkal rosszabbul megy. Sőt, már az is látható, hogy a háttérben rosszindulat munkál. A nitrogénhelyzetet (a dinitrogén-oxid csekély légköri koncentrációját) a műtrágya kivezetésére használják ki, ami Srí Lankán éhezéshez vezetett. Az efféle politikák már eddig is hatalmas károkat okoztak. Nos, az ilyen beavatkozások csak akkor lennének jogosnak mondhatók, ha valóban egzisztenciális fenyegetésről lenne szó. De ha megnézzük a CO2-koncentráció alakulását az idő függvényében, láthatjuk, hogy az efféle irányelveknek nincs hatásuk a CO2-kibocsátás menetére. Semmit sem tettek ennek az állítólagos egzisztenciális fenyegetés megelőzése érdekében, mindössze az emberek lettek szegényebbek, továbbá a társadalom lett instabil és kevésbé válságálló. Ilyet csak tudatlanság vagy szadizmus idézhet elő. Mindeközben az embereket arról igyekeznek meggyőzni, hogy a szadizmus: erény. Ez a múltban is gyakran megtörtént. Erényesnek akarnak látszódni úgy, hogy elhallgatják: valójában szadizmusról van szó.

Jekielek: A harmadik lehetőség az, hogy ezeknek az embereknek nagyon is határozott elképzelésük van arról, hogy hogyan nézzen ki a világ a jövőben, és nem érdekli őket az odáig vezető út.

Lindzen: Miféle nézetről beszél?

Jekielek: Arról, ami az embereket tulajdonképpen pestisnek tekinti a földön. Szerintük az emberi faj hatása a Földre negatív, és ezt a hatást bármi áron csökkenteni kell. Ez a víziójuk, és a céljuk elérése érdekében nem válogatnak az eszközökben. Már hallottam e nézetről, ami nem ugyanaz, mint a szadizmus.

Lindzen: Ez is egy nézet. Ezt vallotta John Holdren, Obama tudományos tanácsadója is. Az 1970-es években vált uralkodóvá az a szemlélet, hogy a Föld túlnépesedéstől szenved. Senki se csodálkozott rajta, de mint nézet, érdekes. Malthus is ezt vallotta, természetesen. De rendre bebizonyosodott a helytelensége. Függetlenségének elnyerésekor India lakossága 200-300 millió volt, most pedig körülbelül 1,2 milliárd. Amikor még csak 200-300 milliónyi lakosa volt Indiának, éhínség uralkodott. Most, hogy 1,2 milliárd ember él ott, India élelmiszer-exportőrré vált. Az emberiség rendelkezik bizonyos találékonysággal és képességgel, és mindezekkel ez idáig nagyon jól gazdálkodtunk. Most egy másfajta veszéllyel nézünk szembe. Egyes közgazdászok szerint úgy tűnik, hogy a Föld népességnövekedése megáll, amiből arra következtetnek, hogy a jövőben a népesség csökkenni fog. Nézzük csak a társadalombiztosítás problémáját. Még itt is gondot okoz, ha a kereslet csökkenni kezd, mert kevesebb az ember. Mi legyen a kamatokkal és a befektetésekkel? Sokat kell gondolkodnunk a népességcsökkenés kérdésén. Vitatom, hogy helyénvaló lenne manapság a népességnövekedés miatt aggódni. De fogadjuk el: vannak, akiknek ez a véleménye. E nézet azonban rosszindulatú, sőt őrült. Ellentmond az adatoknak. Semmi értelme. Hiányzik belőle a jóindulat, és nem hiszem, hogy a mai emberek többsége e szemléletet erényesnek tartaná. Mások az indítékok. Az egyik természetesen az ellenőrzés, a másik a hatalom. A 40-es és 50-es években nőttem fel, akkoriban valami csodálatos dolog ment végbe az Egyesült Államokban és Európa nagy részén. A hétköznapi emberek lakást és autót vásárolhattak maguknak. Kölcsönös tisztelet uralkodott. Amikor Chicagóból Bostonba költöztem, egy portástól vettük a házat, és az utca túloldalán asztalosmester lakott. Ma az átlagemberek nem engedhetik meg maguknak az effajta környéket. Úgy tűnik, egyre inkább neheztelnek a jól élő hétköznapi emberekre. Klímapolitikánk és iparellenességünk kinyírja ezt a társadalmi réteget.

Jekielek: Beszéljünk a háttérről. Említette, hogy Chicagóból Bostonba költözött. Kérem, meséljen karrierjének pályájáról. Mit tanult, és hogyan kapcsolódik ez az általunk tárgyalt kérdésekhez?

Lindzen: New Yorkban nőttem fel, a Bronx High School of Science-be jártam iskolába, majd az egyetemen folytattam. A Harvardon szereztem alapdiplomát alkalmazott matematikából, majd mester- és doktori fokozatot, úgyhogy jó ideig a Harvardon maradtam. Posztdoktori kutatásaimat a Washingtoni Egyetemen végeztem, mert a Harvardon a megfigyelések terén nemigen lehetett előrehaladni, Washingtonban viszont igen. Egy évet Norvégiában töltöttem. Volt ott egy kitűnő meteorológus, Arnt Eliassen, akivel szívesen működtem együtt. Aztán elmentem dolgozni egy nemzeti laboratóriumba, a Nemzeti Légkörkutató Központba (az NCAR-ba). Kutatási területem a légkördinamika volt, de téziseimet a mozgás kémiai és sugárzási kölcsönhatásairól írtam. Meglehetősen eredményes éveket tudtam magam mögött, számos lényeges problémát megoldottam. Az egyik a sztratoszférában az Egyenlítő feletti mozgásra vonatkozott. Nagyon különös dolog. Körülbelül egy évig halad keletről nyugatra, majd megfordul, és egy évig a másik irányba megy. A ciklus átlagos időtartama 26 hónap. Magyarázatot adtunk a jelenség működésére [Kvázi Kétéves Oszcilláció, QBO]. Aztán megoldottunk egy régi árapály-problémát. Hírnevem lett, aminek alapján ajánlatot kaptam a Chicagói Egyetemtől. Odaköltöztünk. Kedveltem Chicagót, de a feleségem aggódni kezdett az ottani biztonság miatt. Néhány év múlva tanszékvezetői ajánlatot kaptam a Harvardon. Elfogadtam, és Bostonba mentünk. Körülbelül 12 évet töltöttem professzorként a Harvardon. A légkörtudomány menő tanszéke voltunk. Közeli barátom és kollégám lett az MIT-nél egy Jule Charney nevű ember. Jule-t a háború utáni időszak kiemelkedő dinamikus meteorológusának tartották. Halála után felajánlották nekem az álláshelyét, amit elfogadtam. Időközben – 1977-ben – beválasztottak a Nemzeti Akadémiába. Az MIT-re költöztem, és – amint akkoriban kezdett általánossá válni – sok diákjuk volt, és évenként valami 250 publikáció született. Számomra ez kissé fura volt. Jule Charney teljes karrierje alatt körülbelül 60 cikket publikált. A Karon dolgozott Ed Lorenz, akiről joggal mondhatjuk, hogy a káoszelmélet kiemelkedő atyja. Neki úgyszintén viszonylag kevés publikációja volt. Az én pályafutásom idején az emberek már sokkal többet kezdtek publikálni. Ennek az az oka, hogy a támogatások fontosabbá és nehezen megszerezhetővé váltak, és a folyóiratok száma megszaporodott. A tudományban ma is aggasztónak tartom ezt a helyzetet. Pályafutásom elején évente két cikk publikálása már jó teljesítménynek számított, és maguk a cikkek is jelentősek voltak. A régi publikációkhoz képest azt vettem észre, hogy az eredményeket most 10 cikkre bontva, részenként publikálják, úgyhogy nem jelentenek érdemi hozzájárulást a fejlődéshez.

Jekielek: Ön kidolgozott valami olyasmit is, ami közvetlenül kapcsolódik a globális felmelegedés kérdéséhez, az ún. írisz-hipotézist.

Lindzen: Igen, számos eredményem született. A klíma szempontjából alapvetően két tartomány létezik: az egyenlítő, valamint a trópus és a pólusok közötti hőmérséklet-különbség, ami a hidrodinamikától és a trópusi hőmérséklettől függ, utóbbi viszont az üvegházhatási folyamatok függvénye. A modellek azt feltételezik, hogy a visszacsatolások pozitívak. És hogy ezek mindig csak rontanak a helyzeten. Konzultáltam a NASA-nál két kollégával, akikkel megpróbáltuk annak utánanézni, hogy mi történik a vízgőzzel és a felhőkkel. Az üvegházhatással kapcsolatosan felfigyeltünk egy lényeges dologra. Arra, hogy a felső szinten gyakran vékony felhők, cirrusok szakadnak ki a gomolyfelhőkből, nagy áramlási (konvektív) tornyokat kialakítva. A vízgőz végül elszállítódik, és belőle vékony felhő keletkezik. Észrevettük, hogy az efféle vékony felhők rendkívül fontos üvegházhatás-összetevőt jelentenek. A hőmérsékletre érdekesen reagálnak. Amikor melegebb lesz, összehúzódnak. Amikor pedig hidegebb, akkor kitágulnak. Következetesen az üvegházhatású felmelegedés ellen lépnek fel, és negatív visszacsatolásként működnek. Érdekes volt, és nagyon is jellemző erre a tématerületre. Az erről szóló tanulmányt két társszerzőmmel együtt a Bulletin of the American Meteorological Society-ben publikáltuk. Tíz évvel azelőtt már leközöltem ott egy cikket, ami globális felmelegedéssel kapcsolatos kérdéseket tárgyalt. Bár azt a cikkemet a bírálatok után megjelentették, a szerkesztőt azonnal elbocsátották, mert átengedte kéziratot.

Jekielek: A folyóirat szerkesztőjét?

Lindzen: Igen. Az a mondás járta, hogy „Igen, támogatjuk a narratívát”, és ezzel az Amerikai Meteorológiai Társaság egyetértett, sőt, keményen dolgoztak is rajta. Úgyhogy az érdemi publikálás szinte teljesen ellehetetlenedett. Csak időnként lehetett valami olyasmit leközölni, ami átment. A szerkesztőknek ugyanis bírálókat kell alkalmazniuk, és kötelező bevonni olyasféle bírálókat, akik inkább kapuőrök, hiszen garantáltan elutasítják az efféle kéziratokat. Nekem végül azt mondták: „Elfogadjuk, nagyobb átdolgozással”. Ezzel a szerzőt akár egy éven át lefoglalhatják, hogy legvégül elutasítsák a kéziratot. Az eltörléskultúrára (cancel culture) az éghajlat szolgáltatja az egyik legkorábbi példát. Amikor ezt a 90-es évek elején megtapasztaltuk, a legtöbb média-előrejelző butaságnak tartotta. Az Amerikai Meteorológiai Társaság tulajdonképpen időjósoknak ad ki igazoló dokumentumot. Tehát nem kutatóknak, hanem időjósoknak. Az kezdett lenni a mondás, hogy nem adnak efféle igazolást senkinek sem, aki megkérdőjelezi a felmelegedést. Az ilyeneknek átképzésre kellett menniük. Ma már senkit sem hall a médiában, aki a narratívát megkérdőjelezné. Nem hiszem, hogy a közvélemény teljesen tudatában van annak a nyomásnak, amit a szakmai ellenállás megszüntetése érdekében kifejtettek. Készítettem egy listát a szakterületemen azokról a prominens emberekről, akik a 90-es évek elején ellenezték, és napjainkig ellenzik a klímanarratívát. A nagyobb laboratóriumok igazgatói, az időjárásjelző hivatalok vezetői és a meteorológiai világszervezet vezetője voltak ott közöttük. Ezek igazán prominens emberek – már mindegyikük elhalálozott. A '90-es évek elején – különösen a Clinton-Gore páros alatt, de némileg Bush idején is – az éghajlat-finanszírozás összesen körülbelül 15-szörösére nőtt. Szó szerint teremtettek egy új közösséget, ami kezdettől fogva tudatában vannak annak, hogy kizárólag e narratívának köszönheti a létét.

Jekielek: Látok párhuzamot újabb forgatókönyvekkel, különösen, ami a Covidot illeti. Önnek is van hasonló megfigyelése?

Lindzen: Igen, és másoknak is. A Covid esete kitűnő példa, mert végül is az orvostudomány sokkal nagyobb, mint a klímatudomány. Ami történt, nagy hatással volt rám. Ugyanis a Covidról szóló narratívának ellentmondó Nagy Barrington Nyilatkozatot [Great Barrington Declaration] – amit 30 ezren írtak alá – lesöpörték az asztalról. A párhuzammal tehát tisztában voltunk. Ugyanez folyik egy jó ideje az én szakterületemen is.

Jekielek: Ön tehát azt állítja, hogy létrehoztak egy teljesen hamis – fondorlaton alapuló, de golyóálló – narratívát.

Lindzen: Igen, de pontosítanom kell. Az üvegházhatás létezik. Az elfogadtatást annak köszönhetik, hogy az emberek nem gondolnak bele abba, hogy az 1 Celsius fok mennyire kevés. Ez számomra elképesztő. Látnak egy grafikont, amely feljebb megy egy fokkal, de nem nézik meg a léptéket. Folyton azt mondják nekik, hogy ez hatalmas, aztán az emberek elhiszik, hogy „tényleg hatalmas.” Némely politikusok ennél is tovább mennek. „Ha még fél fokkal melegebb lesz, minden felforr.” Amit sokan el is hisznek. Soha nem kérdőjelezik meg, hogy egy fél foknyi melegedés tényleg felforralna-e bármit is! De ha tényleg működik, akkor szívesen szabadalmaztatnám.

Jekielek: Néhány éve megjelent Öntől egy tanulmány a Tablet című lapban. Ebben azt mutatta be, hogy a Kínai Kommunista Párt miként kezeli az éghajlat kérdését, és hogyan viszonyul a Nyugat e tekintetben Kínához. Ön e kérdésben cinizmust tárt fel. Olyan tömören fogalmazta ezt meg ebben a Tablet-cikkben, hogy jó lenne most részletesebben feltárni.

Lindzen: Oké. Ez egy nagyon rövid cikk volt. Az a lényege, hogy bármit is teszünk az EU-ban vagy az angolszász szférában, annak nyilvánvalóan nem lesz hatása a CO2-kibocsátás alakulására. Ennek egyik nyilvánvaló oka az, hogy Kínában és Indiában, továbbá az EU-n és az angolszász szférán kívül mindenhol építenek szénerőműveket. Fosszilis tüzelőanyagokat használnak, figyelmen kívül hagyva az egész kérdéskört. Ma ők a fő kibocsátók. Vannak közöttük, akik azzal érvelnek, hogy klímaváltozásnak természetes okai is vannak. Nem vagyok ebben szakértő, de antropogén források is vannak. Nekünk az EU-ban és az angolszász világban nincs hatásunk a klímára. Ma már teljesen világos, hogy ha az EU-t és az angolszász szférát hermetikusan elzárnánk, és jó mélyre eltemetnénk, azaz, ha mindannyian elpusztulnánk és nyomtalanul eltűnnénk, tehát ha semmiféle tevékenységet és hatást nem fejtenénk ki, a légköri CO2-koncentráció akkor is tovább emelkedne. Felmerül a kérdés: „Hát akkor miről szól ez az egész?” Felfigyeltem egy jó ideje arra, hogy kínai csoportok szervezgetnek amerikai végzős hallgatóknak összejöveteleket, és a legriasztóbb előrejelzésekért díjakat ajánlanak fel. Kitapintható volt ebben az egészben a cinizmus. Nyilvánvaló, hogy Kína, India és Délkelet-Ázsia óriási hasznot húz mindebből. Ugyanakkor Afrika és Dél-Ázsia nagy része pedig áldozata e klímapolitikának.

Jekielek: A nagy intézmények által rájuk kényszerített klímapolitikától szenvednek, ami megakadályozza őket a megbízható energiaforrások fejlesztésében?

Lindzen: Az áldozatok azok az emberek, akik nem férnek hozzá a modern elektromos áramhoz, akiket arról győzködnek, hogy törődjenek bele ebbe az állapotba. Afrika nagy részén az emberek, ha tüzelőanyaghoz akarnak jutni, trágyaégetésre kényszerülnek, ami sokkal környezetszennyezőbb. Megdöbbentett, hogy a Világbank csak abban az esetben volt hajlandó finanszírozni egy kongói kórházat, ha kizárólag megújuló energiát használnak. Arra gondoltam: „Az ilyen idióták közül melyik engedné, hogy csak nap- és szélenergiával működő kórházban műtsék meg?” Nehéz szavakkal kifejezni, hogy mi történik valójában. A Nyugat a magas árakon és az infláción keresztül már kezdi érezni. Remélhetőleg Angliában az emberek, amikor azt mondják nekik, hogy szabaduljanak meg a fűtőberendezéstől, és helyezzenek be egy megújuló energiaforrással működő hőszivattyút, felébrednek. Aztán ott van az elektromos autó, ami tipikus politikai termék. Az elektromos autóknak csak a helyi környezetszennyezés szempontjából van értelme: csökkentik a városi szennyezést. Egy barátom, aki Teslát vett, felragasztott a lökhárítóra egy matricát, amelyen ez áll: „Az autómat szénenergia hajtja.” Természetesen azok, akik azt hiszik, hogy a falból jön az áram, nem tudják elképzelni, hogy az elektromos autó, aminek fel kell tölteni az akkumulátorát, a villamos energiát az erőműből kapja, nem a falból. A világ nagy részén és az ország nagy részén az efféle erőmű nagyrészt fosszilis tüzelőanyagot használ. Ráadásul olyan fosszilis tüzelőanyagot, amelyet kétszer alakítottak át mechanikai energiává. Kibocsátás és egyéb szempontok tekintetében kevésbé lesz hatékony, mint a gázüzemű autó.

Jekielek: A Tesla legnagyobb gyorstöltő állomásán elrejtett dízelgenerátort találtak.

Lindzen: Hát persze, valaminek csak elő kell állítania a villamos energiát. Ahogy már rámutattam, a jövőbeni történészek a mai kort az emberi történelem egyik legostobábbik időszakának fogják minősíteni. Amikor tudatlanság és ostobaság miatt szétesett az iparosítással és tudományos fejlesztésekkel felépített, működő világ.

Jekielek: Annyi mindent elhiszünk, ami nem igaz, ráadásul azt állítják, hogy tudományosan bizonyított. Ami visszavezet a „tudomány” kontra „a tudomány” kérdéshez. Ezen valahogyan úrrá kell lennünk.

Lindzen: Igen. Newton-i szomszédjaim tanult emberek, egyáltalán nem ostobák. Trikójukra nyomtatott plakátokon hirdetik: „Hiszünk a tudományban”. De a tudomány nem hitszerkezet! Ez nem kultusz és nem vallás. Mégis kiteszik magukra, és egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy ez a reklámszöveg mekkora hülyeség. A természettudomány tanításáról meglehetősen egyedi nézetet vallok, mégpedig azt, hogy ellenzem az általános iskolai természettudományi oktatást. Ott ugyanis általában csak tényeket közölnek a tudományról. A gyerekeknek rossz elképzelésük alakul ki arról, hogy mi a tudomány. A tudomány befogadásához felkészültnek kell lenni. A tudományos forradalom igazi forradalom volt. Lényege az az elképzelés, hogy mindenféle alátámasztáshoz adatok kellenek, és hogy mindent ellenőrizni kell. Egy elméletnek lehet százféle helyes előrejelzése, de ha van egyetlenegy helytelen is közöttük, akkor valami nincs rendben az elmélettel. És ez a fajta megközelítés eltér az általános emberi gondolkodástól. A tudományos megismerés nagy fegyelmet igényel. Nagyon félreviheti az embert, ha valamit egyszerű és nyilvánvaló dologként kezelünk. Az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó egyik nemzetközi bizottsága rendre hosszú, több ezer oldalas jelentéseket ad ki. Ezekből általános összefoglalók születnek, majd a döntéshozók számára szóló összefoglalók, és végül létrejönnek azok az ikonikus nyilatkozatok, amelyek egy mondatnyi terjedelemben foglalják össze a háromezer oldalt. Természetesen csak a tudományos jelentések, illetve az 1. munkacsoporti jelentések tekinthetők tudományosnak. Minden egyebet kormánytisztviselők írnak, és ezek a dokumentumok már igencsak kétesek. Végül előjön egy ikonikus, egybites kijelentés. A meghatározó állítás már régóta az, hogy „szinte biztosak” abban, hogy az éghajlatváltozás nagy részét, az 1960 óta tartó felmelegedést az ember okozza. Nos, akár a legnagyobb részét, akár a teljes felmelegedést okozta az ember, akkor is csak 1 Celsius fok tört részéről beszélünk. Ha megnézzük az egyszerű klímamodelleket, a legkövetkezetesebbeknek valójában egyöntetűen az a mondanivalója, hogy nincs itt semmiféle probléma. De amikor McCain és Lieberman szenátorok meghallották ugyanezt, mit válaszoltak erre? Azt, hogy: „Ez egy füstölgő pisztoly. Tennünk kell valamit.” Szó sem volt semmi efféle következményről. De minden bizonnyal mindaddig, amíg e politikai nézet finanszírozással is párosul, az ENSZ és a tudományos közösség nem fog panaszkodni. A félreértelmezések sora mindig leírható a következő háromszöggel: 1. a kutatók ártatlan kijelentéseket tesznek, 2. a politikusok ezt – hamisan – katasztrofálisnak ítélik meg, majd 3. több finanszírozást biztosítanak a tudománynak vagy az éghajlati intézkedésekkel foglalkozó témáknak. A következmény az lesz, hogy az első csoport nem fog panaszkodni.

Jekielek: Egyáltalán nem csak tudományos kérdés, hogy a teljes társadalom átszervezése a szén-dioxid-kibocsátási korlátoknak megfelelően. Az ilyen típusú politika Afrikában megkülönböztetetten nem tudományos: jelentősen megemelkedett az elhalálozás. Emberek halnak meg e politika miatt.

Lindzen: Igen. Néhány nap múlva interjút adok egy kenyai tévéállomásnak. Az a propaganda ostromolja őket, hogy egzisztenciális fenyegetettségről van szó, és le kell mondaniuk a fejlődésről. Ez rémisztő. Amint a kongói kórházról is elmondtam, a Világbank ragaszkodott ahhoz, hogy csakis megújuló energiaforrásokkal működjenek. Aztán az akkumulátorokhoz szükséges ritkaföldfémeket gyakran gyermekek bányásszák ki rendkívül egészségtelen körülmények között. Néhány afrikai vezető felismerte, hogy ez még a gyarmatosításnál is rosszabb lehet.

Jekielek: Az a tény, hogy olyanok hozzák meg a politikai döntéseket, akik a tudomány működésének alapjait sem értik, alátámasztja az Ön különc elképzelését a természettudományi oktatásról. Nyilvánvalóan óriási probléma, hogy unos-untalan a tudományra hivatkoznak, mintha itt lenne mindennek a golyóálló magyarázata.

Lindzen: Mindegy, ki hogyan viszonyul Fauci-hoz [Biden 2020-2022 közötti egészségügyi főtanácsadójához]. De amikor kijelentette, hogy „Én vagyok a tudomány”, abban a pillanatban el kellett volna zavarni. Ismeri-e egyáltalán Ön a CP Snow nevet? Ő 50-60 évvel ezelőtt egy nagyhírű brit fizikus volt, a háború alatt Churchill tudományos tanácsadója. Radarokkal foglalkozott, de író is volt. Egyszer csak elkezdte nyomatni a Két kultúra című témát, mert felismerte, hogy a bölcsészettudományban képzett emberek szinte teljesen járatlanok a természettudomány terén. Íme, a példái közül egy-kettő. Megkérdezte az egyik természettudománytól távol álló kollégáját: „Mi a termodinamika második főtétele?” A válasz egy buta arckifejezés volt. Ez egyenértékű volt azzal, hogy: „Soha nem olvastam Shakespeare-t.” Azt is megkérdezte, hogy: „Meg tudja-e mondani a gyorsulás definícióját? Ez is kudarcba fulladt, ami egyenértékű azzal, hogy: „Nem tudok olvasni.” Megdöbbentette a legműveltebb emberek tudománytól való elszigeteltségének a foka. Ez veszélyes. Nem tudom, mi a megoldás, de szerintem ez nyitotta meg a társadalomban az ilyen típusú csalások előtt az utat.

Jekielek: És a manipuláció.

Lindzen: Igen, természetesen. A tudomány sikeres. A tudomány adta a kezünkbe az okostelefont. Bíznunk kell a tudományban. De természetesen mindenekelőtt meg kell győződnünk arról, hogy a személy, aki arra kér bennünket, hogy bízzunk az okostelefonban, tudja-e, hogy miről beszél. Még egyszer mondom, soha nem találok senkit, aki bármit is megkérdőjelezne. Pedig például az az állítás, hogy egzisztenciális fenyegetettségről van szó, és hogy minden tudós egyetért, könnyen ellenőrizhető. Mindenki megnézheti az IPCC-jelentést az interneten, és láthatja, hogy egyáltalán nem ezt állítják. De az emberek semmit sem ellenőriznek, és ez problematikus. Véleményem szerint ez egy megoldhatatlan probléma. Valamilyen szintű feddhetetlenség kellene hozzá, de abból hiány mutatkozik.

Jekielek: Kialakult egy technokrata, bürokrata réteg, ami azt képzeli magáról, hogy képes értelmezni ezeket a kérdéseket a társadalom többi része számára. Azt kérdezik: „Honnan is tudhatna a társadalom többi része ezekről a kérdésekről, ha nem szakértők?” Ez az elit réteg úgy gondolja, hogy nekik kell átvenni az irányítást. Ha a COVID-ot vesszük példának, beláthatjuk ennek a modellnek a szörnyű kudarcát. Újra meg kell dolgoznunk azért, hogy rájöjjünk az igazságra.

Lindzen: Igen, ez nagy probléma. Ez volt az alapérv a közszolgálat létrehozásához az Egyesült Államokban. Szükség volt ugyanis objektív szakértőkre, akik képesek eligazodni. Nem egy eleve kudarcra ítélt elgondolás, de újra és újra meggyőződhettünk arról, hogy vissza lehet élni vele. Egy néhány évvel ezelőtti cikkemben a klímaváltozási hisztériát az eugenika mozgalommal hasonlítottam össze. Jelentős hasonlóság van a kettő között. Olyan dolgokat hozott Ön fel, amelyeket nagyon nehéz felfogni. Hogyan lehet ezen változtatni? A tudomány valójában nagyon értékes. Forradalmasította a világot. Az emberek bíznak benne, de a tudomány finanszírozása döntéshozói monopólium. A döntéshozók pedig időnként ellenállhatatlan indíttatást éreznek a tudomány tekintélyének kiaknázására. Azok számára, akik nem hallottak erről, az eugenika definíció szerint az emberi szaporodás szabályozását jelenti, annak érdekében, hogy felsőbbrendű vagy jobb típusokat hozzanak létre. Az 1880-as években kezdtek bele a modern statisztika megalapítói, de soha nem sikerült. Pusztán matematikai jellegű volt. De aztán amikor megtörtént a Mendel-féle genetika újrafelfedezése, és valaki kijelenthette azt a felelőtlenséget, hogy a gyengeelméjűség egyetlenegy lappangó géntől származik, döntő fontosságú momentumnak bizonyult. Az emberek arra vágynak, hogy megértsék a dolgokat. És ha hamis, de egyszerű dolgokat tálalnak nekik, a tudományhoz nem értő laikusokat jó érzés tölti el, mert azt hiszik, hogy megértettek valamit. Ilyen volt, amikor Al Gore azt mondta: „Az üvegházhatású gázok olyanok, mint egy takaró, és felmelegedést okoznak.” Meg is született a válasz, hogy: „Most már értem. Még nekem is elegendően egyszerű.” John Kerry még egy lépéssel tovább ment. Indonéziában tartott előadásában elismerte, hogy mindannyian tudjuk, hogy a kémia és a fizika nagyon nehéz, de az éghajlattudomány olyan egyszerű, hogy minden gyerek megértheti. A recept az, hogy meg kell szólítani a tudománnyal hadilábon álló embereket, majd éreztetni velük, hogy megértettek valamit. Ilyen volt az egyetlen gén elmélete, de takaró elmélet is. Akkoriban túl sok bevándorló akart Amerikába jönni. A hadsereg angol nyelvű IQ-tesztjein alapuló statisztikákból kiindulva a kelet- és a dél-európai bevándorlók gyengeelméjűek voltak, ezért megszorításokra volt szükség, hogy megakadályozzák a gyengeelméjűség járványát az Egyesült Államokban. Bármilyen nevetségesen is hangzik, Alexander Graham Bell [a feltaláló], Margaret Sanger [születésszabályozási aktivista], Vincent Peale [a pozitív gondolkodás népszerűsítője] és George Bernard Shaw [a drámaíró] mind támogatói voltak ennek az irányzatnak. Úgyhogy éltünk már át a maihoz hasonló dolgokat. A Kongresszus az 1924-es bevándorlást korlátozó törvény meghozatalakor a tudományra hivatkozott. Kiszemeltek erre egy Laughlin nevű kutatót, ennek az irányzatnak a támogatóját, és nem törődtek a – meglehetősen csendesen ellenkező – többi kutatóval.

Jekielek: Az eugenika egész koncepciójában a mögöttes feltevés az volt, hogy egyeseknek joguk van megtervezni az emberiséget.

Lindzen: Egyetértek, ez volt a feltevés. Ráadásul a Legfelsőbb Bíróság bírái azzal az indokkal támogatták a törvénymódosítást, hogy gyengeelméjűből két generációnál többnek nem szabad lennie.

Jekielek: Abban a - Kínáról és az éghajlatváltozásról szóló - csodálatos írásban, amit néhány éve írt, arról beszél, hogy az a helyes társadalompolitika, ami ellenálló-képességet teremt a problémákkal és a katasztrófákkal szemben. Ez lenne a helyénvaló megközelítés.

Lindzen: Igen, ez az alkalmazkodás kérdése lenne. A COVID kapcsán sokan panaszkodtak a gyógykezelés elhanyagolása miatt. Szerintem jogosan. Ami ugyanis csak oltásból és lélegeztetőgépből állt. Ha racionálisak és őszinték lennének az éghajlati politika terén, láthatnák, hogy az effajta [klímapolitikai] szabályozásnak nincs hatása az éghajlati zavarok okára. Szemben azzal, amit állítanak. Természetesen a tisztességes, erkölcsös politika az lenne, ha a társadalmat úgy készítenék fel, hogy az a lehető legrugalmasabb legyen bármilyen olyan változással szemben, amely vélhetőleg közeleg. Tudjuk, hogy ez mennyire fontos. Ha hurrikán vagy földrengés éri Haitit, sok ezer ember hal meg. Szegény ország, és nincs ellenálló-képessége. Ha ugyanez a földrengés sújtja Los Angelest, akkor mindössze egy kézen megszámolható számú haláleset várható, mert a társadalom gazdagabb, képes például földrengésálló szerkezetek építésére. Tudjuk, hogy a gazdagság elősegíti a rugalmasságot és az alkalmazkodóképességet, a szegénység pedig árt neki. Ha tényleg az lenne a helyzet, hogy az éghajlatváltozás a CO2 miatt van, és egzisztenciális fenyegetettséget okoz, szabad-e a társadalom ellenálló-képességének csökkentésén dolgozni? Mégis ezt tesszük. Nagyon sok embernek bemagyarázták, hogy napelemek felhelyezése a tetőre az erény jele. Úgy tűnik, hogy a képzett középosztály elkeseredetten törekszik arra, hogy erényesnek láttassa magát. Nem tudom, mi áll ennek a hátterében. Talán a gazdagság miatti bűntudat, ami minden gazdag elővárosban tetten érhető.

Jekielek: Lehet, hogy nem igazán tanítanak meg bennünket arra, hogy mennyire fontos erényesnek lenni, és hogyan legyünk erényesnek. Ezért taníthatják arra illetéktelen helyről.

Lindzen: Ez egy nagyon komoly kérdés. Egy világméretű szervezet az Egyesült Királyságban, Szövetség a Felelős Állampolgárságért (Association of Responsible Citizenship, ARC) valójában ugyanezt feszegeti. Nyilvánvaló, hogy az általános felfogás rossz, mert az erény részben maga a felelősségvállalás, valamint annak az ellenőrzése, hogy miben vagy erényes. Ehelyett megragadunk mindent, amit valaki erényesnek kiált ki. Minden divatot felkapunk, hogy kinyilvánítsuk: erényesek vagyunk. Nagyon egyszerű dolog egy plakátszöveget kihelyezni trikónkra, hogy „hiszek a tudományban”. A tények ellenőrzése valamivel nehezebb, bár nem is olyan nehéz. Az erénynek végül is némi erőfeszítéssel is kell járnia.

Jekielek: Igen. Nyugaton ma már mindennek hihetetlenül kényelmesnek kell lennie. Ha túl nehéz, akkor lepasszoljuk. Szinte minden tudományágban, amit szemügyre veszek, folyamatosan ugyanezek a kérdések merülnek fel.

Lindzen: Igen, ezek mindenütt jelen lévő kérdések. Olyasmiről beszélünk, ami kifejezetten a tudományt érinti, de vannak egyéb kérdések is. A COVID, az éghajlatváltozás, az eugenika (vagy a Szovjetunióban a liszenkóizmus [a modern biológiát elutasító, kötelezővé tett nézet] mind olyan kérdések voltak, amelyekben a vezetők az akaratukat „a tudomány” véleményére hivatkozva kényszerítették rá a közvéleményre. Elmondom saját esetemet. A szüleim és a családom európai menekültek voltak. A család nagy része elpusztult a háború és a holokauszt idején. De Hitlernek valahogy sikerült meggyőznie a nemzet nagy részét arról, hogy őt követni: erény. Egészen idáig el lehet menni! A döntéshozónak mindig megvan a hatalma annak az erőteljes befolyásolására, hogy miként tekint a jóra. A Szovjetunióban vagy a nemzeti szocializmus idején a hatalom a hadseregé volt, amely erőszakkal tudott uralkodni. Sajnos ez a banánköztársaságokra is jellemző, úgyhogy ébernek kell lennünk. Azt hiszem, elővigyázatlanok vagyunk. Nem eléggé óvatosak, amikor meg akarnak ijeszteni. Szinte minden átverés az emberek ijesztgetésével kezdődik, hogy aztán ne legyenek képesek racionálisan reagálni. Erre újra és újra példák hosszú sorát látjuk.

Jekielek: Tökéletesen így van. Végül felteszek egy gyakorlati kérdést. Ha lenne egy fiatal lánya, aki az iskolából hazajőve azt újságolja, hogy épp azt tanították, hogy a globális felmelegedés miatt már csak néhány évünk van hátra, és most hihetetlenül kétségbe van esve, szülőként vagy a család barátjaként mit mondana neki?

Lindzen: Meg kell mondani neki, hogy ez butaság. De a gyerekeket természetesen arra tanítják, hogy higgyenek a tanáraiknak. Ha a szülők ráérnek, megpróbálhatnak panaszt tenni a tanárnál, de ez nehéz kérdés. Igen, nem én vagyok az egyetlen, aki azt állítja, hogy a gyerekeknek ezt tanítani gyermekbántalmazásnak számít. A szülőknek tudniuk kell arról, hogy ilyesmit még az ENSZ sem mond. Ezt csupán a gyerekek megijesztésére tervezték (tudatosan), a gyerekek megfélemlítése pedig gyermekbántalmazás. A gyermekektől üzletszerűen elvenni a reményt: bűncselekmény.

Jekielek: Az a felgyorsítás, ami a járvány és az éghajlatváltozás kérdéseinek kezelésében megmutatkozik, rávilágít arra, hogy valami nem stimmel. Az információk, amelyeket szinte teljes bizonyossággal kapunk, egyszerűen nem állnak össze, és az emberek egyre szkeptikusabbá válnak. A status quo még a „végezzen saját kutatásokat” kifejezést is kiforgatta.

Lindzen: Vannak kulcsjelek. Ha például valaki a tudományról hatóságként beszél, ami mindent egyértelműen tisztázott, az ordítóan árulkodó jel. Vannak bizonyos indikátorok, amelyek megbízhatóan jelzik előre a veszélyt. Ilyen a félelem- és gyűlöletkeltés, valamint a tudomány véglegesítődésének a kinyilvánítása. Soha nem tapasztaltam, hogy jóindulatból valaha is éltek volna efféle fogásokkal. Hasznos, ha vitát kezdeményezünk, és átrágjuk magunkat mindezen. Az embereknek el kell kezdeniük gondolkodni, persze sokkal könnyebb az áramlattal haladni. Az egyetemeket például – hogy is mondjam – jelenleg adminisztrátorok uralják. Néhol többen vannak, mint a diákok, és a fő szempontjuk a pénzszerzés. Ha a kormány azt mondja: „Sok pénzt adunk ilyen is ilyen témákra”, akkor annak lesznek az elkötelezettjei. Mindig is elképesztett, hogy az egyetemek a legelsők között nyalizzák be magukat az efféle kérdésekbe. E téren bizonyos tekintetben elfogult vagyok, mivel családom Németországból származik, ahol apám csizmakészítő volt. Amikor Hitler 1933-ban hatalomra került, az egyetemek, mielőtt még bárki is elvárta volna tőlük, az összes zsidó alkalmazottjuktól megszabadultak, még azoktól a zsidó születésűektől is, akik áttértek evangélikusnak. A [kémiai] Nobel-díjas Fritz Haber német hazafi volt, kikeresztelkedett, mégis kirúgták. Viszont amikor apám meghalt, belenéztem a papírjaiba. Olyan zsidó volt ő, akinek a figyelme mindenre kiterjedt. 1936-ban vették fel a céhbe, már Hitler hatalma idején. Valahogy úgy tűnt, hogy a bakancsgyártók nagyobb tisztességgel rendelkeztek, mint az egyetemi kutatók, mivel értékük kézzelfogható volt. Te csizmakészítő vagy, és jó csizmát csinálsz. E szempontból is hiányzik valami a mai tudományos életből.

Jekielek: Dr. Richard Lindzen, nagyon örülök, hogy velünk volt.

Lindzen: Jó volt találkozni Önnel, Jan. Köszönöm.

Jekielek: Köszönöm mindenkinek, hogy csatlakozott Richard Lindzen professzorhoz és hozzám, az American Thought Leaders mai epizódjában. Én voltam a vendéglátó, Jan Jekielek.

 

 

A fordító megjegyzése

Az interjú szövegét annak érdekében fordítottam magyar nyelvre, hogy a kérdező és az interjúalany (Richard Lindzen klímakutató) nézeteiről a magyar olvasóközönség minél szélesebb köre tájékozódhasson.

Szarka László Csaba

2024.február 5.

Kapcsolódó dokumentum (Richard Lindzen 2019. évi GWPF-előadása magyar nyelven):

Richard Lindzen: Globális felmelegedés a két kultúra számára. (In: Klíma- és energiapolitikai előadások Londonból, magyarul, PBK Fórum 1/2021), GWPF, Az Év Előadása, 2018

Ábrafüggelék

ábra: A földi éghajlattípusok osztályozása Köppen szerint
(Forrás: https://www.netzerowatch.com/all-news/what-is-climate)

 

ábra: A globális átlaghőmérséklet alakulása, az egyes mérőállomások adatainak feltüntetésével
(Forrás: https://www.netzerowatch.com/all-news/what-is-climate )

3. ábra: A globális átlaghőmérséklet alakulása, az egyes mérőállomások adatainak és a szórásnak a feltüntetése nélkül, a függőleges tengelyt jelentősen felnagyítva (Forrás: https://www.netzerowatch.com/all-news/what-is-climate)