Bedő Imre – mkdsz.hu

Az emberiség történelmének nagy részében nem volt kérdés, hogy van férfi és nő, akik különböző – egymást kiegészítő – szerepeket töltenek be. Ma minden kérdésessé vált. Ezért indult a Férfiak Klubja? – kérdeztük Bedő Imrétól, a klub alapítójától.

A hagyományos életmódi keretek megszűnése

A városiasodással megszűnt az az életmódi keret, ami megtartotta korábban a férfit és a nőt. Ez azt jelenti, hogy régen ugyanúgy éltek nemzedékről nemzedékre, pont ugyanazt csinálták egész évben. És az egész közösség ugyanazt csinálta. Ugye javarészt falvakban, földművelésből éltek, a saját ételük, ruházkodásuk és a melegük előállítását végezték. A gyermekeik adtak ennek a nehéz munkának értelmet, hogy életet hagynak maguk után, és mindig vágytak arra, hogy majd egyszer egy nemzedéknek könnyebb legyen. Ezért a városiasodást ők úgy élték át, hogy de jó, mert végre eljött a Kánaán, könnyebb lett ennek a nemzedéknek. Ugyanakkor számunkra ez új nehézségeket, új kihívásokat, csapásokat is hozott. Az egyik ilyen csapás az életmódi keret megszűnése, tehát ma a városban egyáltalán nem ugyanazt csinálja egy fiú, mint az apja, és az ő apja, és az ő apja – és nyilván a lányok sem ugyanazt csinálják, mint az anyáik. Ezért nekünk nemzedékről nemzedékre újra kell definiálni magunkat, az egymáshoz való kapcsolódásunkat is.

Támadás a keresztény kulturális keretek ellen

Ezzel párhuzamosan támadást indítottak a keresztény kulturális keret ellen is, ami szintén egyfajta megtartó, egyértelmű keret volt, és a francia forradalom után ennek az abszolút lebontását kezdték meg. És erre még rájött a neomarxista támadás, tehát megint egy szervezett támadás, amely arról szól, hogy osztályharc alapú szavazókat szerezzenek. A marxisták mindig kell, hogy generáljanak mesterségesen egy osztályharcot, amivel a fiatal szavazókat az elnyomottak oldalára lehet állítani az „elnyomókkal” szemben. Egy idő után abbahagyták a tőkésosztály-munkásosztály harcnának a mesterséges generálását, mert logikailag és gazdaságilag nem működött. Hiszen amióta a világ világ, mindig voltak gazdagok és szegények, és az emberek ezzel együtt tudtak élni, egészen addig, míg valakik azt nem állították, hogy ezt meg lehet változtatni úgy, hogy mindenki egyformán gazdag legyen. Ugye nem azt mondták, hogy mindenki egyformán szegény legyen, hanem hogy mindenki egyformán gazdag, és persze, hogy ezzel sok embert meg tudtak vezetni. És a pénz is az “elnyomó” tőkéseknél volt, ami kellett a baloldali mozgalmaknak. Viszont kellett, hogy találjanak új társadalmi osztályokat, hogy legyen elnyomó és elnyomott osztály, mert az elnyomottak oldalára való állításban van az ő szavazói bázisuk. Ezért mesterségesen szítják folyamatosan a férfi-nő osztályharcot, ahol a férfi az elnyomó, a nő az elnyomott. Valamint a szexuális többség, tehát a heteroszexuális többség és a szexuális kisebbségek közötti osztályharcot, ami senkit sem érdekelne, hogyha ilyen Pride-szerű provokációkkal nem tartanák ezt folyamatosan napirenden.

Folyamatos provokáció

És hogy mindez hová vezet? Itt van például ez a Bite Zsolt [a diákjaival szexelő, őket, illetve őket „szexuálisan felvilágosító” pedagógiai asszinsztens – a szerk.], innen száz méterre van ez az iskola, a mi gyerekeink is oda jártak, egy éve hoztuk el őket onnan. Nyilvánvaló, hogy ez is egy provokáció, egy megszervezett, durva provokáció. Ezek az emberek legyártják ezt a sok-sok tiltakozó tartalmat, majd ezt felmutatják, hogy na, a társadalom még nem érett meg arra, hogy elfogadó legyen, tehát tovább kell folytatni az ő munkájukat. De ugyanilyen neomarxista osztályharc alapú összeugrasztás a „rasszizmus” is, tehát hogy a fehérek az elnyomók, és minden más többi rassz az elnyomott. Ez gazdasági, kulturális, de minden más értelemben is szégyen, ez maga a kulturális önmegtagadás, öngyilkosság. És ilyen a nemzedékek közötti feszültségszítás is, tehát hogy az öregektől fordítsuk el a fiatalokat, mert az öregek a fiatalok boldogulásának a gátjai.

Férfi és nő: egymásra utalva

Mindez tehát azért érdekes, mert ilyen értelemben vált problémássá a férfi-nő viszony is, ami most szintén rengeteg támadás alatt áll. Tehát egyrészt elveszett az az életmódi keret, ami megtartotta az ő szövetségüket is, mert ezek egymásra utaltságot jelentettek, és pontosan bele tudtak kapaszkodni, hogy a szomszéd is ugyanazt csinálta, mint mi, és mindenki ugyanazt csinálta egész évben. És elveszett a keresztény kulturális keret is, amely nagyon jó kapaszkodókat és parancsokat adott, hogy mit kell csinálni, de ha nem csinálták, akkor is az volt a mérce, és legalább tudták, hogy nem jó, amit csinálnak.

És ezen túlmenően egy szándékos összeugrasztásnak vagyunk a tanúi, amit elsősorban a neomarxista mozgalmak és az őket támogató „tudományos" világ generálnak. Nem véletlen, hogy a „tudományos" világ az elmúlt 100 évben ilyen szörnyű rombolást végzett férfi és nő azonosságának területén! Ezt az egészet a kulturális térben kellett volna hagyni, nem átvinni a tudományos térbe, mivel az lehetetlen. Az ember folyamatosan változik, és ahány ember, annyi életstratégia, plusz mindenféle sérüléseink vannak – ezt tudományosan kezelni egy vicc. Azt csinálták, hogy „tudományosan" egy hitet varázsoltak. Egy deklarált dolog, hogy férfiak és nők kölcsönhatásának társadalomtudományos vizsgálatát kizárólag a dominancia szempontjából értelmezték, és ezért több ezer munka, több tízezer „tudományos" munka született, amely mind arról szól, hogy a férfiak mindig csak domináltak. Ez a gyilkos leegyszerüsítés megint csak az összeugrasztásra, annak alátámasztására volt jó, és egyszerűen nem igaz. A korábbi világban sem volt férfiuralom, mert ha beléptél a házba, akkor a mi európai kultúránkban a házon belül a nők dirigáltak. A férfi betermelte a javakat a kapun belülre, de a beosztást a mi kultúránkban a vaskezű nők csinálták mindig. Tehát a házon belül a nő volt a főnök, és simán megmondta, hogy ha még egyszer belépsz sáros lábbal, akkor letöröm a lábad, szevasz, ott nem volt mese. Ha a férfiak beszélgetni akartak, kiültek a diófa alá vagy a kocsmába. És erre mondják azt, hogy akkora férfiuralom volt! Az igazság az abszolút egymásrautaltság volt.

Sőt, a kis közösségekben, például egy faluban, ha valaki erőszakoskodott a feleségével, és verte a feleségét, ez viszonylag hamar nyilvánosságra tudott kerülni. És akkor ezek a kisközösségek nagyon keményen irtották ezt a fajta magatartást. Azért, mert ezek általában válásokhoz vezettek. Ha válásokhoz vezettek, akkor az a család létveszélybe került, ahonnan a férfinak a munkája kiesik, ott a nő egyedüli munkája nem tudta eltartani a családot. Tehát a szomszédoknak, rokonoknak össze kellett dobni annak a családnak a kieső férfi-munka részét, ami ugye nehéz fizikai munkát jelentett. Sok ilyet extra terhet, sok válást támogatni pedig nem voltak képesek, ezért nagyon komoly összefogás volt, hogy ezt a kulturális keretet, hogy egy férfi mit tehet, egy nő mit tehet, szabályozzák és betartassák.

De persze a nők sem irthatták a férfiakat, mert ugyanez volt a vége.

Kultúrharc

Ez összességében tehát egy nagyon bölcs és nagyon praktikus kultúra volt. Most persze bizonyos városi szociológusok meg antropológusok azt csinálják, hogy a fotelből összegyűjtötték az összes szörnyen rossz példát, ami csak létezett szenny, és azt mondják, hogy ez volt a régi kultúránk, ami tűrhetetlen. Tehát nem a kultúránknak a lényegi, fantasztikus részét szedték össze, és nem azt mondják, hogy ami ettől eltérő volt, az a deviáns viselkedés, hanem éppen a devianciákat szedték össze. Azt mondták, hogy ennek a kultúrának, amit a férfiak „domináltak”, véget kell vetni. Ezért tartunk itt, ahol tartunk, és utána ezt az egész konstrukciót, ezt az egész zavart sikerült a kommunikációs csatornáikon, tehát a média birtoklása által mindenhol szétteríteni: filmek, rajzfilmek, könyvek, konferenciák... Sőt még a tanárképzésben is. Mert pontosan tudják, hogy hol vannak ennek a – mondjuk így – kultúrharcnak a kulcsmunkahelyei, ahová be kellett vinni. A törvénykezésbe is betették az embereiket, és ma már ott tartunk, hogy rengeteg ember úgy nőtt fel, hogy alapvetésként tekint azokra a teljesen mesterséges elméletekre, ami férfi-nő ügyben keletkezett az elmúlt száz évben. És azt hiszik rengetegen, hogy a világ az elmúlt 100 évről szól, tehát nem veszik észre a tízezer éves kultúránknak a másik kilencezer-kilencszáz évét. Bele vagyunk ágyazva ebbe a városi, már kénytelen mód deviáns, észrevétlenül szétcsúszó életbe, ahol az életmód már nem tart meg, keresztény kultúra sincsen, és még össze is ugrasztottak. És azt vesszük alapul, hogy ilyen a férfi és a nő, pedig soha nem ez volt. 100 évvel ezelőtt, sőt a mi kultúránkban is azért vagyunk még ilyen jól, mert 50 évvel ezelőtt sem ilyen volt – van még mibe kapaszkodnunk.

És mit tud ebben adni a Férfiak Klubja? Ezt inkább egy férfi közösségi támaszként, vagy készségeket átadó, gyakorlati műhelyként képzeljük el? Milyen saját vagy nemzetközi mintákat használnak?

Városi útkeresés

Én ugye eredetileg közgazdász vagyok, aki Erdélyben születtem, ebben a hagyományos közösségben tudtam a mai napig használható jártasságokra szert tenni. Az én nagyszüleim még olyan falvakban éltek, ahonnét nem mentek el az emberek, ahol születtek, ott házasodtak, és ott is haltak meg. És még többnyire az ő gyerekeik is. Én tehát ebből a világból indultam, és bejártam a metropolisz és a multinacionális cégek, a cégvezetés és a politika világának is egy igen széles skáláját. Tehát valamiért megadatott nekem, hogy ezt a teljes spektrumot átlássam férfiként, erre épül ez a különleges mozgalom. És közben azért mégiscsak közgazdász vagyok, ezért én össztársadalmi méretekben próbálok gondolkodni. Tehát olyan eszközöket próbálunk találni, ami nem csak tíz embert, húsz embert, ötszáz embert mozgat meg, akik minden évben kifizetnek egy bizonyos összeget – az „csak” üzlet lenne. Ilyen is van persze, mert muszáj képzéseket tartani, de a lényeg inkább az, hogy mit sugárzunk kifelé, a társadalom felé. Mert össztársadalmi szinten is szükség lenne a változásra, s hogy milyen alapokra helyezem, én azt eldöntöttem az elején. Nem amerikai pszichológiai módszerekre, és nem is a férfi-nő dominanciára. Azt egyébként a legnagyobb magyar férfikutató, MTA-tag is leírja az akadémiai nagydoktori disszertációjában, hogy az elmúlt 100 évben publikált „férfikutatások” kizárólag a feminizmus térnyerése érdekében jöttek létre. Szóval nem az igazságkeresés vezette őket, nem a társadalomnak próbálnak kapaszkodókat nyújtani, hogy a városban hogyan kellene élni, hanem egyfajta ideológiai teret képeznek – ebbe nehéz kapaszkodni.

Én arra jöttem rá, hogy a mi kultúránkban vannak válaszok a városi létre is. Nem kell visszamenni a nagyanyáink korába, rengeteg-rengeteg dolgot meg lehet tanulni tőlük itt és most is. Pont ettől akarnak elszakítani minket, attól a kulturális gyökértől, ami mindenkinek utat mutat még ma is. És én ezt akarom megerősíteni, hogy felismerjük ezeket, vissza akarom szerezni a kultúránkba, a hagyományainkba, a szokásainkba vetett bizalmat. Azt remélem, hogy ha bemutatok ebből harmincat vagy ötvenet vagy százat, hogy azok mennyire ülnek a városban is – és a könyveim is erről szólnak –, akkor az emberek esetleg a másik százezer ilyen dolgot maguktól is ismét elkezdik alkalmazni, mert bízni fognak benne. Tehát ez egy művelődési nemzedéki terv. Arról szól, hogy hogyan lehet újraélednie egy városi társadalomnak, és visszaépítenie mindazt, amit meg lehet tanulni a múltból. Előbb ezt tanuljuk meg, és utána tegyük hozzá azt, amit a technológia hozzá tud tenni, amit a modern városi dolgok hozzá tudnak tenni – de mindezt arra tegyük rá, ami eddig megtartott minket. Tartsuk meg mi is magunkat, ahogy az őseink megtartották, és erre építkezzünk, ne úgy, hogy kivesszük az alapokat, mert akkor szétesünk, és hiába próbálunk kapaszkodni a technológiába. Egy széteső ember hiába kapaszkodik bármibe, azt úgyis széthordja a szél.

Akkor tehát szó sincs arról, hogy itt valami nők ellen irányuló, „macsó” dologról lenne szó, amit a feministák gyakran hangoztatnak a férfimozgalmakkal kapcsolatban?

Permanens osztályharc vagy együttműködés?

Épp ellenkezőleg! Ha csak férfiak élnénk a Földön, akkor nem lenne érdekes, hogy férfiak vagyunk-e, vagy nem. Akkor lehetnénk verebek, madarak, kutykuruttyok is, bárminek hívhatnánk magunkat, nincs jelentősége. Tehát férfiként pont az a lényeg, hogy a nőkkel közös világhoz mit tudunk mi hozzátenni. És mi az, amit a nők akkor keresnek, amikor férfira vágynak? Mi az, amit mi mintaként a lány vagy fiú gyermekeinknek tudunk nyújtani? A férfiak megerősítésének az egyik célja, a mi célunk a férfi-női szövetség megerősítése, hogy stresszmentesítsük, tehermentesítsük egymást, és mindent levetkőzzünk, amit az utóbbi évszázadban mesterségesen férfi és nő közé állítottak azért, hogy „osztályharcot” generáljanak. Ez minden embernek az életét megkeseríti. És szeretném megértetni az emberekkel, hogy ennek az osztályharcnak, ami nagyon-nagyon káros, és mindannyiunk életét szétveri, nem lesz vége. Tehát nincs olyan, hogy valaki egyszer csak megnyeri. Nézzük meg, hogy az összes többi területen, mindenféle jogok megszerzése területén is, akármennyi jog lesz – bár minden joguk el van fogadva, minden törvénybe van iktatva –, akkor sem lesz vége, mert ez az ő politikai szavazatszerző, politikai támogatást szerző eszközük. Tehát ők ezt nem akarják soha abbahagyni, inkább mindenféle eszközzel folyamatosan szítják férfi és nő ellentétét. Ezért nekünk össze kell fogni, és ezt föl kell fedezni, és azt kell mondani, hogy jól van, ti nyugodtan írjatok, amit akartok, maximum nem nézzük meg a filmejiteket, nem olvassuk el a könyveiteket, de megfogjuk egymás kezét férfiként és nőként, és felneveljük a gyerekeinket. És ezt a fajta stresszmentesítést állandóan végezni kell, tehát rámutatni arra, hogy mi a nem-igaz ebben a feszültségben, és hol van a mi szövetségünk a városi létformában is.

Meghalni vagy kipusztulni?

Hogy mi értelme van a férfiak számára ennek a szövetségnek? Ma már elveszett ez a tudás is, sokan azt se tudják, hogy miért kellene nekik szövetkezni. A fiatalok úgy érzik, hogy ők egy veszteséget élnek át, hogyha netalántán családot kell alapítani. Olyan mértékű lett az elkeseredés és a céltalanság, sőt a reménytelenség ebben, hogy sokan azt kérdezik: egyáltalán lehetséges-e egy házasságot megtartani, vagy hogy nem hihetetlen erőfeszítés-e, amit ember nem tud elviselni? Ma az ebben való egész bizalmat, az élet továbbadásának az intézményei iránti bizalmat is vissza kell szereznünk. És éppen ezért én ebben radikális vagyok, mert nem az én igazságom, hanem egy tőlem független igazság az, hogy aki életet hagy maga után, az az élete végén meghal, aki nem hagy életet maga után, az az élete végén kipusztul. És most el kell dönteni, hogy te meghalsz, vagy kipusztulsz. Csak gondoljunk bele: ahhoz, hogy bárki is éljen ebben a világban, az elmúlt 500 évben, 25 éves emberöltőkkel számolva, hány ember volt, aki konkrétan azért dolgozott, küzdötte le a betegségeit, a háborúkat, az éhínséget, és tette minden körülmények között a dolgát, hogy mi megszülethessünk? 220 (mivel mindenkinek volt anyja és apja), több mint 1 millió 48 ezer konkrét ember! És ez csak 500 év, nem pedig 6000, amióta emberi civilizációk dokumentálható módon léteznek! Mi pedig most épp azon filózunk, hogy véget vessünk ennek, mert, nem is tudom, kényelmesebb nem beleállni ebbe a láncolatba, amit emberiségnek nevezünk.

Itt persze gondolnunk kell azokra is, akik önhibájukon kívül nem tudnak családot alapítani, én nem róluk beszélnek. Őnekik elég teher az, hogy nagyon-nagyon sokat próbálkoznak, hogy legyenek utódai, de valamiért nem lesznek – velük össze kell fogni. Sőt mindenkivel össze kell fogni, a családot nem alapítókkal is olyasfajta szövetséget kell kötni, hogy akkor a más által teremtett életnek a segítségére tudjanak lenni.

Ahogy a hagyományos kultúrákban is megvolt a helyük az ilyen embereknek, legyenek bármilyen okból is családtalanok.

Pontosan. De ők ugye soha nem voltak a többség, ők mindig kevesebben lesznek, és általában nagyon erősen életpártiak is, nagyon erősen a társadalomhoz tartoznak, és szolgálatot is vállalnak. De az, hogy nemzedéki szinten már a többségben megfogalmazódik az, hogy akarjak-e családot vagy egyáltalán ne? És hogy ha az életemet csak fogyasztással töltöm, az lesz jó a földgolyónak? Ez egy olyan mértékű őrület, aminek az igazsága mégiscsak az, hogy ilyenkor arról dönt valaki, hogy a végén meghal, vagy kipusztul. Hagy-e valamit maga után, vagy csak leélte az életét, és jó éjszakát? És ezt nem én mondom, nem az én igazságom, ez így van tőlem függetlenül is.

Már csak egy kérdésre van időnk. Mi egy keresztény közéleti portál vagyunk, és a kereszténységet mostanában egyre többször éri az a vád, hogy életellenes, nőellenes, szexualitás-ellenes. A papok miért csak férfiak lehetnek…

…és pedofilok is, persze [ez irónia – a szerk]. Nos, én sok férfias pappal találkoztam, akik a közösségük tanítói, szervezői, megbecsült tagjai voltak. A kereszténység maga mint tanítás, mint életforma, az élő hit nagyon fontos dolog. Óriási segítség abban, hogy az emberek a nehézségek leküzdésében ne maradjanak magukra. Az önmagára hagyott ember, amikor szembesül ezzel, a telefonjában keresi a megoldást, vagy a Google-on. Jobb híján bízni fog a kormányzatban, az orvosban, a pszichológusban, akik szintén önmagukra vannak bízva. Ahhoz, hogy mi egészséges módon tudjuk a saját életünk küzdelmeit megküzdeni, szükségünk van arra a hitre, amelyben nem önmagunkra vagyunk bízva, hanem egy isteni kapcsolódásban Atyaként és barátként tudjuk őt mindig hívni. És a mi kultúránkban éppen ettől fosztottak meg minket. Indiában, ha valaki megtámadná politikai vagy újságírói szinten a hindu vallás gyökereit, azt a legeslegdurvább módszerekkel pusztítanák ki a föld felszínéről. A buddhizmusban ugyanez a helyzet, és mehetnénk tovább, a muzulmánokról ne is beszéljünk. Egyedül a keresztényeket sikerült a városiasodás és a fogyasztás kultúrájának a kialakítása által szembefordítani a saját vallásukkal, és a saját vallásukat megtartó kulturális rendszerrel. Ez utóbbihoz tartoznak ugye a templomok, a papok rendszere, a papok képzési rendszere, de tulajdonképpen a hitgyakorlásnak az egész rendszere támadás alatt áll. És ez annyira szervezett volt, hogy közben mesterségesen importálták számunkra más kultúrák hitgyakorlásának „light” verzióit. Egy picit úgy néz ki, mintha a tibetiek például örültek volna annak, hogy a buddhizmust onnan, a kínai támadás miatt el tudják hozni ide a külföldiek. De a buddhizmusnak ezt a városi, könnyített verzióját, amit Amerikában és Európában is terjesztenek, valójában azért engedték ide be, hogy adjanak egy pótlékot az embereknek, hogy aki keres valamit, de már nagyon elhitte a keresztényellenes propagandát, annak legyen egy ilyen kis placebó. Mert ugye igazi buddhista itt nem nagyon lehetsz. Olyan buddhista lehetsz, aki azt hiszi magáról, hogy buddhista, és olvassa a gyönyörű idézeteket, és könnybe lábad a szeme. Ugyanez a hindu vonulat. A muzulmán vallás nálunk még nem igazán terjed, de Nyugat-Európában már igen, és azért csatlakoznak hozzá európaiak is, mert az is egy karakteres, transzcendens gyakorlat ahhoz képest, mint hogyha egyáltalán nincs ilyen.

Tehát abszolút szervezett támadás alatt áll a kereszténység, és nekünk, világi híveknek, illetve a papságnak közösen kell erre megtalálnunk a megoldásokat, külső-belső megújulással, ha meg akarjuk őrizni az identitásunkat. Ez pedig bátor, a hitükért kiállni is kész férfiak nélkül nem fog menni.

Hojdák Gergely