123rf

Időnként érdemes felhívni a figyelmet az újliberalizmus nyelvi diktatúrájára, amely fegyverként használja a hagyományos fogalmak eltorzítását, átértelmezését, s ezek segítségével is igyekszik a nemzeti kultúra hívei és tisztelői fölé kerekedni. Jól látja a helyzetet Deme Dániel publicista, amikor Magyarország állítólagos elszigeteltségével kapcsolatban ezt írja a Magyar Nemzetben:

Ha egy kicsit körülnézünk, láthatjuk, hogy a nemzeti konzervatív erők ellen bevetett, szinte univerzális fegyverként terjedt el a baloldal köreiben az »elszigeteltség« narratíva. Ezt akarják nekünk is már évek óta szuggerálni, hogy mivel elhatárolódtunk a nyugati világon dúló genderőrülettől, multikulturális láztól, klímahisztériától, így egyedül maradtunk. Nincs senki a világon, aki egyetértene maradi nézeteinkkel, ergo a történelem rossz oldalán állunk.

Politikai, gazdasági, katonai és kulturális síkokon zajlik a küzdelem a liberális globalisták és a nemzetpárti erők között, s a kezdeményezés többnyire a globalistáktól ered. Ők azok, akik erővel próbálják ráerőltetni a nézeteiket azokra, akik fölött uralkodni szeretnének. Ennek az ellenszenves törekvésnek része az új idők nyelvi háborúja is.

Nemrég Molnár Pál, a Présház EU hírportál főszerkesztője tett fel ezzel kapcsolatos kérdéseket egyik interjúalanyának, s többek között azt feszegette, hogy a szélsőbaloldal újabban „progresszívnek" becézi önmagát, amit a hazafiak és a konzervatív sajtó egy része elfogad. Ezzel kapcsolatban egyfajta önfeladást, a gondolkodásmód átengedését is említette.

A kérdés felvetése indokolt, hiszen a progresszív jelzőt a globalisták pozitív fogalomként használják önmagukra vonatkoztatva. Eszerint ők lennének a haladók, amiből következik, hogy a nemzeti elkötelezettségűek a maradiak. A jelenség a balliberális értelmiséghez tartozók önteltségéből, s abból a fölényeskedő felfogásából ered, hogy olyan szürkeállománnyal rendelkeznek, amely feljogosítja őket a címkézésre, mások szellemi helyének kijelölésére.

Ezek az erők azért érnek el sikereket a nyelvi háborúban, mert nagyrészt kezükben vannak a tájékoztatás leghatékonyabb eszközei: a média, a világháló, a filmipar, a könyvkiadás és a többi. A konzervatív oldal látja és érzékeli a szemfényvesztő trükköket, de ezzel a túlerővel szemben nagyon nehéz eredményeket elérni, hiszen a jól fizetett zsoldosok minden fórumon teszik a dolgukat.

A nemzeti-keresztény-konzervatív tábor kiváló gondolkodókkal rendelkezik, akik szóban és írásban gyakran kifejtik, hogy a társadalom fejlődésének melyek az egészséges és normális irányai, s melyek azok a veszélyes utak, amelyeken nem szabad haladni. Ám hiába látnak tisztán e kérdésekben, ha az ellenfél nagyobb hangerővel és színesebb látványelemekkel hirdeti igazságként a hazugságait.

Hazugság az is, amikor a nemzetekről negatív fogalomként beszélnek, s azt mondják, hogy ezek okozzák a népek közötti ellentéteket, a háborúkat, s ezért kell megszüntetni, vagy háttérbe szorítani őket. Az állítólagos gondokat megszüntető csodaszert világállamnak (esetünkben Európai Egyesült Államoknak), a lakóit pedig világpolgároknak nevezik.

El lehet képzelni, hogy egy ilyen globális képződmény irányítóinak kezében mekkora hatalom koncentrálódna, s miként szűkülnének a közösségi szerveződések lehetőségei. Szomorú, de vannak, akik nem értik, hogy normális társadalmak csak erős alapokon, a kisebb közösségektől a nagyobbak felé szervesen felépülve maradhatnak fenn.

A balliberális gondolkodók egy része a globalizmussal összefüggő elméletekkel azoknak a nyugati multimilliárdos üzleti köröknek igyekeznek megfelelni,

amelyek szívesen irányítanák a világot kényük-kedvük szerint. Egy olyan világot, amelyben nem állnak az útjukba akadékoskodó nemzetek és nemzetállamok.

Saul Alinsky, a neves amerikai politikai teoretikus 1971-ben megjelent, Szabályok radikálisoknak (Rules for Radicals) című könyvének egyik emlékezetes megállapítása szerint:

Aki a nyelvet irányítja, az irányítja a tömegeket.

Ezt az igazságot már sokféle formában megfogalmazták, de nem árt ismét tudatosítani. Ne feledjük, a globalizmus nagy ellensége a demokráciának, hiszen könnyű belátni: minél messzebb vannak a döntéshozók a néptől, annál inkább sérül a demokrácia. Nagy szükség van a hazaszerető sajtóra, arra, hogy a normalitás hívei a tájékoztatás leghatékonyabb eszközeivel küzdjenek a központosító törekvésekkel szemben.

Manapság kevés a szövetségesünk, de érdemes tovább küzdeni, mert az igazság a mi oldalunkon van, az idő pedig nekünk dolgozik.

Bábó Attila író, újságíró