A szent, akit annyira tiszteltek, hogy ellopták a holttestét

 

Tours-i Szent Mártont Rómában a 6. század óta ünneplik, ő az első szentként tisztelt hitvalló – azaz nem mártírhalál okán kezdték tisztelni, hanem alázatos, szeretetteli élete miatt.

Márton a mai Szombathely (akkori nevén Savaria) területén született Kr. u. 316-ban. Római katonaként szolgált, és a legismertebb történet szerint egy fagyos téli estén egy rongyokban didergő koldussal találkozott. Mivel minden pénzét elkockázta, a kardjával egyszerűen kettévágta saját meleg katonaköpenyét, és a felét a szegény embernek adta. A legenda szerint még aznap éjjel álmában megjelent neki Jézus a fél köpenyben.

A megtért katona szeretett volna leszerelni, és megtagadta a harcot, amiért a császár gyávasággal vádolta. Márton felajánlotta, hogy másnap fegyvertelenül, csupán egy kereszttel a kezében áll ki az ellenséges sereg elé. A csata végül elmaradt, mert az ellenség békét kért, Márton pedig leszerelhetett. Hazatérve megtérítette az édesanyját.

Érdekes adalék, hogy a fél köpenyét, amelyet a koldussal megosztott, a francia királyok féltve őrzött ereklyeként vitték magukkal a hadjárataikra. A kis köpeny latin neve cappella volt, az azt őrző sátorból és épületből született meg a mai kápolna szavunk, az őrző papokból pedig a káplán.

 

 

 

A középkorban Szent Márton a királyi hatalom egyik legfőbb védőszentjévé vált. Amikor Szent István királyunk Koppány ellen vonult csatába, Szent Márton segítségét kérte, és az ő képével díszített zászló alatt harcolt. Hálából a győzelem után kiváltságlevelet adott az apátságnak, amelyet édesapja, Géza fejedelem Szent Márton tiszteletére alapított az általa betelepített cseh bencés szerzeteseknek. Ez a Pannonhalmi Bencés Főapátság, amely a Szent Márton-hegyen (latinul Mons Sacer Pannoniae, azaz Pannónia szent hegye) áll. Szűz Mária után ő Magyarország legfőbb patrónusa.

Kiemelt tiszteletét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miután 397. november 8-án elhunyt, két város, Poitiers és Tours lakói konkrétan összekaptak a holttestén, mert mindkét település magának akarta a híres csodatevőt. A legendák szerint a tours-iak az éj leple alatt egyszerűen kicsempészték az ablakon, majd csónakon szállították el a Loire folyón.

Ez a nagy rajongás egyáltalán nem volt megalapozatlan. Márton mindig megmaradt a krisztusi alázatban: amikor Tours püspökévé választották, nem volt hajlandó beköltözni a díszes püspöki palotába, helyette a városon kívül egy kis kunyhóban, majd egy sziklába vájt barlangban élt követőivel együtt. Ezzel megalapozta a nyugati szerzetesség egyik legfontosabb központját, a marmoutier-i apátságot.

 

 

 

November közepén az éttermek étlapját elárasztja a sült libacomb és a párolt lila káposzta, a pincékben pedig megcsapolják az újbort.

Ennek a szokásnak az eredete is Szent Mártonhoz kapcsolódik: amikor a nép a jósága miatt püspökké akarta választani, ő szerénységében inkább elbújt előlük egy libaólban. A szárnyasok azonban hatalmas gágogással elárulták a rejtekhelyét, így végül mégis püspök lett belőle. A libák „árulását” azóta is minden évben kiadós lakomával toroljuk meg. Annál is inkább, hiszen ez volt az utolsó nagy ünnep a negyvennapos adventi böjt előtt. Úgy tartották, hogy „Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Emellett időjárásjóslásra is használták a sült madár csontját: ha a liba mellcsontja barna és rövid volt, esős, sáros telet vártak, ha viszont fehér és hosszú, akkor havas, hideg hónapokra készültek.

A régi magyar néphagyományban Márton napja a gazdasági év zárását is jelentette: ekkor hajtották be a jószágokat a téli szállásukra, a pásztorok pedig elszámoltak az éves munkájukkal. A Nyugat-Dunántúlon a pásztorok dús lombú nyírfavesszővel jártak házról házra. A gazdák ezzel hajtották ki a jószágot tavasszal a legelőre, és minél több ága-boga volt a vesszőnek, annál több malacot ígért. A köszöntőért cserébe a pásztoroknak szentmártonrétes vagy mártongaras járt. A gazdasszonyok azért sütöttek rétest ezen a napon, hogy jelképesen „kinyújtsák Szent Márton köpönyegét”, így a család bőségben éljen és másokon is segíteni tudjon.

Mivel Márton napja után hamarosan elkezdődött az adventi böjt, ezt az időszakot amolyan „második farsangnak” tartották, sőt helyenként még lakodalmakat is ekkor ültek. A bőséges lakomákhoz hozzátartozott a sült lúd és az újbor is, amely ekkorra forrt ki – ezért tartották úgy, hogy „a bornak Szent Márton a bírája”.

A régiek nemcsak a sült liba mellcsontjából jósoltak, hanem magából a napi időjárásból is. A jól ismert népi megfigyelés szerint ha Márton napján a lúd jégen áll, akkor karácsonykor már vízben fog botorkálni.