Dózsa kivégzése – Robert Townson 1796

A történelem az élet tanítómestere, és ha egy személy vagy egy nép nem tanul a történelméből, akkor addig ismétlődnek vele a tragédiák mintázatai, amíg meg nem tanulja belőle azt, amit kell.

Érdemes lenne végre elgondolkodni azon, hogy vajon miért van az, hogy Dózsa György személye a rendszerváltás előtt és utána is rendületlenül a legfőbb nemzeti hősök között szerepel, holott aki alig egy évtizeddel Mohács előtt gyilkos polgárháborút szít, az nem biztos, hogy a haza javát szolgálja. Szerintem Dózsa ugyanannak a „nem létező” világerőnek volt az ügynöke, amely a pozsonyi csatától Trianonig mindig a vesztünket akarta, és akarná mostanában is.

Most arra tennék kísérletet, hogy kicsit higgadtabban az olvasók megértő kegyeibe ajánljak néhány gondolatot, amelyek talán segíthetnek minket abban, hogy az előttünk álló sorsfordító döntéseinket helyes ítéletek alapján hozzuk meg. A több mint ezeréves magyar államiság egyik legsötétebb időszaka az a két évszázad, amely a Dózsa-parasztfelkeléstől a Rákóczi-szabadságharc leveréséig tartott. Az ország nagy része kétszáz éven át szinte folyamatosan hadszíntér, háborúk és polgárháborúk kaotikus örvényeiben vergődik, és az akkor szerzett traumák feldolgozására sem a korszak elmúltával, sem azóta nem került sor.

A 15. és 16. század egy tektonikus energiákat mozgató világrendszerváltás korszaka, ekkor omlik szét a Nyugat szakrális kultúrája, hogy átadja helyét a modern Nyugat deszakrális létszerveződésének, amit csak jóval később, a 19. századtól neveznek, félrevezető módon, kapitalizmusnak. Ez alatt a két évszázad alatt Nyugat-Európában a szakrális paraszti társadalmat brutális kegyetlenséggel szétrombolják, nagyon leegyszerűsítve, a parasztság napi munkaideje kétszáz év alatt megkétszereződik, a munkája ellenértékeként kapott jövedelem pedig a felére csökken. Ezt a hatalomideológiaként üzemeltetett közgazdaságtan eredeti tőkefelhalmozásként említi, s e kíméletlen történelmi kifosztást mint a helyes irányba mutató történelmi „fejlődés” egyetlen lehetséges útját mutatja be.

A nyugatias modernitás e hamis önbemutatása akadályozza meg mindmáig azt, hogy megértsük a történelem valóságos mélyszerkezetét, azt, hogy a kapitalizmust a brutális léterőszak hozta létre, s tartja fenn azóta is, még ha, különösen az elmúlt fél évszázad során, e léterőszak igen kifinomult formákat öltött is. Mindez akár azt is bizonyíthatná, hogy Dózsa és népe a történelmi igazságért harcolt, így pozitív megítélése, nemzeti hősként szerepeltetése helyénvaló-

Ám ez nem így van.

A Hunyadiak korában ugyan a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországának, főként szellemi elitjének szembe kellett néznie ezzel a fenti, és mint a jelek mutatják, máig megoldatlan történelmi dilemmával, ám volt egy másik, ennél is veszélyesebb fenyegetés, az oszmán hódítás. Ezzel ugyanis végzetes csapdába kerültünk, egyszerre voltunk útjában a nagy nyugati birodalomnak, ami formálisan a Habsburgokat jelentette, és a nagy keleti birodalomnak, amelynek expanziós törekvései ugyan túlmutattak hazánkon, de az út mégis rajtunk keresztül vezetett a Nyugat felé. Az persze már összeesküvéselmélet-gyártás volna, ha azt is hozzátennénk, hogy a legjobban annak az akkoriban „intézményesülő” globális pénzhatalmi rendszernek voltunk útjában, amit Nyugaton a Fuggerek, délen a Mediciek, keleten pedig, bár ez kevésbé publikus, ugyanez a világerő jelenített meg, csak ott az egzotikum kedvéért Nagy Szulejmánt használta úgy eszközül, mint a Fuggerek V. Károly császárt. Erre a többdimenziós csapdára kellett volna sikeres választ adni, ami persze a csodával lett volna határos, de ami ténylegesen történt, az ennek inkább az ellenkezője volt.

A Mátyás által jobbágysorból felemelt Bakócz Tamás bíboros-érsek helyesen ismerte fel, hogy a Medici herceggel csak akkor veheti fel a versenyt a pápaválasztáson, ha elfogadja a Firenzét ősellenségnek tekintő Velence diszkrét anyagi támogatását, mert pápává választása talán növelte volna a csapdából való kiszabadulás esélyét. Ám X. Leó néven mégis csak Medici lett pápa, akinek első dolga volt, hogy Bakócztól megszabaduljon, és egyben Magyarországon is „segítsen” azzal, hogy egy megalapozatlan, provokatív támadást intézzen az Oszmán Birodalom ellen. A Bakócz által felelőtlenül és átgondolatlanul meghirdetett hadjárat fővezére lett Dózsa, aki így kétségtelenül már csak az ország szempontjából végzetes folyamat végpontjává válhatott, ám azzal, hogy frusztrált seregét a haza ellen fordította, az elmúlt évezred egyik legsúlyosabb bűnét követte el. Igaz, legalább ekkora felelősség terheli az uralkodó elitet, amelynek se tudása, se bátorsága, se becsületes kitartása nem volt ahhoz, hogy e többdimenziós csapdát felismerje, és az abból való sikeres kiszabadulást megkísérelje.

Mindezt azért kellene öncsalás nélkül áttekintenünk, mert most is világrendszerváltás zajlik.

És a Dózsákat mozgató erők most is készen állnak.

Bogár László közgazdász