MTI/Szigetváry Zsolt

Angolok tervezték, skótok építették, magyarok büszkesége. A Lánchíd a felavatásakor európai műszaki, innovációs, sőt civilizációs csúcs volt. Kolundzsija Gábor városfejlesztési esszéírónak tett föl kérdéseket a Gondola.

– Szerkesztő úr, magyar géniusz, görög-magyar bankár, angol-skót műszaki együttes hozott létre európai csúcsteljesítményt a XIX. század első felének végén Pesten és Budán. Az utóbbi években miért hiányzik a magyarok fővárosából ehhez hasonló teljesítmény?

– Teljesítmény mennyiségileg van, a minőség az, ami hiányzik. Sok minden épült az elmúlt évtizedekben, köz- és magánépületek, utak, közművek. De hiányzik belőlük a szellem és a lélek. Pedig mennyi érték keletkezhetett volna!

bing.com

Véleményemet „A rakodópart kövei” című könyvemben már leírtam, ebből idézek:

„Az itt bemutatott képek legfontosabb üzenete, hogy a technikai eszközök léte nem jelenti szükségszerűen a tradíció elhagyását. Erre legjobb példa éppen a XIX. század, az ipari forradalom időszaka, melynek találmányai úgy váltak az életmód részévé, hogy közben a hagyományok is fennmaradtak. Kultúránkat ebből a szövetből az I. világháború nagy katasztrófája szakította ki.

Az eklektika volt Európa klasszikus hagyományainak utolsó visszfénye. A minták szellemi tartalmát, jelentését azonban már kevesen értették, így keveredni kezdtek. Erre jött a szecesszió és az art deco: a művészet ebben az irányban is fejlődhetett volna tovább. Mégis közjátéknak bizonyultak, és utána éles fordulattal a funkcionalizmus következett, mely a dolgokat a használhatóságuk felől közelíti.

Az építészet jóval több, mint funkciók kiszolgálása. Mindig is több volt, akkor is, amikor csak arra figyeltek. Az embernek nem csak teste van, hanem lelke és szelleme is, és jóval több, mint fogyasztó lény, amivé akarnak minket degradálni. Nem csak anyagi, testi szükségletek vannak, amit szabványosítani lehet, hanem szellemiek és lelkiek is, mint a szépség, a harmónia, a szeretet. Ezek legalább olyan fontosak, mint az anyagi igények, sőt megkockáztatom, hogy még fontosabbak.

Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen mintákat használunk, mert azokkal erőket idézünk fel. Egy modernista kocka a maga élettelen kristályvilágával „csak” életellenes. A buborék ennél is rosszabb: mint tudjuk, szétpattan, semmi állandóság, ezzel az örvénylő káoszt idézi fel. Ez a minta már teremtésellenes. Ezek a hagyományos városmagok között terjengő urbánus sivatagot, mentális taszítózónát hoznak létre, de a megmaradt központokat is rombolják.

Ezek a globális minták sejtszinten támadnak. A vizuális környezetszennyezésnek pont ez a lényege: a magunkkal hozott természetes mintákat alakítja át a saját képére, mint egy vírus, és a lelkünket mérgezi meg.”

Ha már a Lánchidat hozta fel példának, ez a tökéletesség eszményképe volt számomra mindeddig. A mostani felújításkor azonban hozzányúltak a kandeláberekhez, oldalkarokkal bővítve, ami ott soha nem volt. Az üvegeket is kivették, és a meztelen világítótestek látszanak. Nem tudom, ezt ki találta ki és mi célból, és főleg ezen a műemlék hídon ki engedélyezte, de üzenem nekik, hogy a híd eddigi tökéletes harmóniája komolyan megsérült. Ehhez jönnek a díszkivilágítás változó színű futófényei, amelyek nyugtalanná teszik a látványt. Remélem ezt a megoldást minél ritkábban, csak nagyobb ünnepeken fogják alkalmazni, egyébként marad az eredeti.

Az igazsághoz tartozik, hogy van egy új létesítmény, amit az ide látogatóknak szívesen megmutatnék. Ez is híd, a Megyeri Duna-híd. A főág harmonikus szimmetriája példamutató lehetne, sajnos nem követik (a mellékág hídja már érdektelen). Ezt sem építész tervezte.

– Fővárosunk számos építészeti értéke között világraszóló a rakodópart, amely jellege miatt nem kelt feltűnést. Miért érdemes tudatosítanunk fiataljainkban, hogy kövein taposva sokat mond a hallgató mély?

– Budapestet méltán nevezik a Duna gyöngyének: ez a város büszkélkedhet a legszebb dunai látképpel, amit eleink nagyszerű alkotása, a rakpartok foglalnak méltó keretbe. A rakpartoknak a város életében és fejlődésében betöltött szerepét nehéz lenne túlbecsülni. A Duna szabályozása és a rakpartok kiépítése nemcsak árvízvédelmi, közlekedési és kereskedelmi szempontból, hanem a városfejlesztés és városrendezés terén is meghatározó jelentőségű volt. Mérnökeink e monumentális műve minden tekintetben kiállta az idő próbáját.

A gondosan tervezett és szilárdan kivitelezett budapesti partfalak már több mint száz éve kedvező megjelenést nyújtva felelnek meg a rendeltetésüknek. A rakpartművek XIX. században kiépült szakaszai már önmagukban is jelentős építészeti és ipartörténeti értéket képviselnek, felidézve a magyar vízépítő szakma legjobb hagyományait.

A rakpartok alapvető elemei a város többszörösen védett, kiemelkedő városépítészeti értékeket hordozó Duna-parti látképének. A rakpartok Budapest városképében játszott jelentős szerepe csak úgy őrizhető meg, ha azok javítása, felújítása az eredeti kialakítást megtartva, illetve rekonstruálva történik. Ennek biztosítása érdekében szükséges az objektum egyedi műemléki védelme. A rakpartok, e nagyszerű mérnöki alkotások védelmével is elő kell segíteni fővárosunk egyedülálló – a világörökségek között méltán számon tartott – Duna-parti látképének megőrzését.

Az előzmények világossá tették, hogy a világörökségi cím önmagában nem elegendő a Duna-part védelmére: egyedi védelemre van szükség. Ennek érdekében 2005-ben védési dokumentációt állítottam össze. A rakpartok védetté nyilvánítását végül – ezzel az előkészítő anyaggal – a Budapest Világörökségéért Alapítvány kezdeményezte. A védési dokumentációt 2006 elején juttattuk el a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalhoz, ahol igen pozitívan fogadták, és a minisztériumnak előterjesztették.

Több éves huzavona után 2011 augusztusában megjelent a nemzeti erőforrás miniszter rendelete, amely – számos egyéb érték mellett – védelem alá helyezte a budapesti dunai rakpartokat. A védetté nyilvánított történeti rakpart határa a budai oldalon északon a Komjádi Béla utca vonala, délen a Petőfi híd budai hídfője. A pesti oldal északi határát a Dráva utca vonala jelöli ki, délen az Összekötő vasúti híd.

Archív

Az ily módon levédett rakpartok több mint 12 kilométer hosszan húzódnak a folyam két partján. Ugyanez a rendelet védetté nyilvánította a teljes Margit-szigetet is valamennyi építményével, így az ottani partvédművel együtt összesen 17,5 kilométer rakpart és partfal került védelem alá! Ez több szempontból is különleges lépés. Egyrészt jelzésértékű áttörés a Budapest műemlékeinek védelmében. Másrészt egy rakpartmű egyedi védelmére eddig nemzetközi téren sem volt példa. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a kínai Nagy Fal után ez lett a világ egyik legnagyobb műemléke!

– Szerves építészetünk nagy alakja nem kapott lehetőséget Budapesten, mindössze egy különleges felújítása díszlik a Szentkirályi utcában. Ám kész terve papíron rendelkezésre áll. Miért fontos ezt az értéket megvalósítva látnunk?  

– Makovecz Imrét alkalmam volt megismerni, sőt néhányszor beszélgetni is vele. Bölcs embernek ismertem meg, akinek tanácsait az élet más területén is érdemes megfogadni. A Várnegyed galériában tartott kiállításán találkoztam vele utoljára. Ott nem csak épülettervek voltak, hanem képek, képzőművészeti alkotások, melyek láttatták az ő álmait. Neki álmai voltak, ezeket formálta meg épületekben. Épületei olyanok, mint egy intenzív fűszer, amiből nem kell sok. Nem tudok elképzelni egy utcasort vagy pláne egy lakónegyedet végig az ő épületeivel. Túl sok lenne. Egy helyen mégis megvalósult: Devecserben a vörösiszap katasztrófa után az új házakat az ő tervei szerint építették meg.

A devecseri házak – bing.com

Ezek azonban már a hagyományos dunántúli mintát követik, ami mutatja az ő emberi nagyságát, hogy képes volt ilyen alázatra. Ez az, ami a legtöbb építészből hiányzik, úgy tűnik, nem tanítják az egyetemeken.

 Ami a konkrét kérdést illeti, a Szentkirályi utcai épülete egy korábbi korszakából származik, amikor még nem volt meg benne ez az alázat. Egy eklektikus utcasorban egy eklektikus épületre húzott több szintnyi bővítése élesen elüt a környezetétől. Pedig alkalma lett volna egy kis ujjgyakorlatra a történelmi stílusok területén. Előfordul ez, sajnos ritkán, pedig nem tiltja a törvény.

 Ami a krisztinavárosi templomot illeti, itt még sarkosabb a véleményem. A mester itt szabadjára engedte a fantáziáját, ami szerintem túlzásokra ragadtatta. Ennél nagyobb baj a titulus: üdvözültek és kárhozottak temploma. Egy ilyen cím éles ellentétben áll a keresztény vallással. Erdő Péter bíborossal nem mindenben értek egyet, de abban igaza van, hogy ezt a templomot nem szabad megépíteni.

Molnár Pál