1920. A Pesti Hírlap akkori számait lapozgatom. A magyar delegáció Párizsban készül a tárgyalásra, Apponyi gróf maga is beáll fordítónak, hogy gyorsítsa a munkát. Az ország tele van várakozással. Senki sem hiszi a hihetetlent, hogy bevégeztetett. Az újság belekapaszkodik minden, legalább kis reményt keltő hírfoszlányba. Ma a sajtó folyton riogat, akkor a riadt országot nyugtatni, reménnyel táplálni igyekezett, olykor akár hamis reménnyel is.

Newyork, febr. 22. (A Pest Hírlap tudósítójának kábeltávirata.) Az Amerikai Magyar Népszava szerint Washington jól értesült politikai köreiben meg vannak győződve róla, hogy az elnök és az amerikai kormány a magyar békeszerződést igazságtalannak és célszerűtlennek tartja. Híre jár, hogy Amerika közbe fog lépni a tervezet revíziója érdekében, amely revízió az amerikai tisztességen és az elnök elvein alapuljon. Kende Géza

A jól értesült politikai körök tagjairól persze nem tudunk semmit. Az Amerikai Magyar Népszava akkor még nem volt az a szennylap, mint manapság. A hír közreadása bizonyára jószándékú volt, bár ma már tudjuk, egy szó sem volt igaz belőle.

A lap február 26-ai számának vezércikke ezzel a távirattal kezdődött. A cikk címe: Wilson redivivus! A némileg lelkesítő cím ellenére a vezércikk írója nem felejtette el, hogy Wilson elnök – összes pontjait hátra, minket meg cserben hagyva – kivonult az európai ügyek intézéséből.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A lap rövid, de pontos áttekintést ad az elmúlt hónapok történetéről:

Az első forradalom kitörése idején a wilsoni elvek megvalósításának hiú reménye élt a lelkekben. Amerikába vetettük minden reménységünket és letettük a fegyvert, mert bíztunk és joggal bízhattunk abban, hogy Amerika beváltja ígéretét, az antant respektálni fogja a népek önredelkezési jogát és nem fogja Magyarországot szétdarabolni. És mi történt? Jött a cseh, szerb, román megszállás, mely újabb végzetes katasztrófába sodorta az országot És amikor szorongó érzéssel vártuk az amerikai segítséget, Wilson félreállt, sutba dobta a híres elveket és ijesztően sivár, nyomorúságos helyzetünkben magunkra hagyott. És következett a szörnyű megpróbáltatások egész láncolata, a hazaáruló Károlyi-kormány garázdálkodása, a rémuralom, mely állandó rettegésben tartotta az országot. Kivégezték vagy fogságba hurcolták a közbecsülésben álló hazafiak egész légióját, fosztogattak, raboltak, nyomort, éhínséget zúdítottak ránk. Jött utána nyomban a román megszállás és elhordták az országból mindazt, amit a proletárdiktatúra még érintetlenül hagyott.

A jogos szemrehányás ellenére bizonyos segélyek kapcsán elhangzik egy köszönetnyilvánítás is, Zelenszkij úr talán példát vehetne, hiszen ő sokszorosát kapja, mint mi annak idején.

Hálásak vagyunk Amerikához, hogy nagy nyomorúságunkban segítségünkre jött, nagy fölöslegéből élelmiszereket juttat nekünk, de nem tudnánk megnyugodni olyan megoldásban, hogy előbb koldussá tesznek bennünket, aztán könyörületes szívvel alamizsnát dobnak elénk. Ne felejtsék, hogy a ránk zúdult katasztrófát csakis annak tulajdoníthatjuk, hogy bíztunk Amerikában, a wilsoni ígéretek megvalósításában. Alamizsnával nem lehet segíteni rajtunk.

Tetszik nekem, hogy a köszönethez méltóság is társul, és nyíltan kimondott igazság.

Végül jön a lelkesítő befejezés, ami talán az akkor olvasókban táplálta a reményt, sajnos csak a hiú reményt:

Ügyünk igazságának tudatában kérjük, követeljük sérelmeink orvoslását, egy új konferencia összehívását és a béketervezet gyökeres revízióját. Amerika döntötte el a háború sorsát, joga van hozzá, hogy ő diktálja a békét, de igazságosan és a wilsoni elvek alapján, így és csakis így biztosíthatja a világbékét.

Wilson, de még tán az amerikai nagykövetség alkalmazottjai sem olvasták a Pesti Hírlapot, legalábbis nem vették komolyan. A dolgok ránk való tekintet nélkül folytak tovább. Az újságírói dörgedelmek mögött nem volt erő.

Akik a rádió mellett figyelték 1956-ban az amerikaiakat, alighanem úgy látják, ahogy én is, hogy Amerika, a csodák földje, a világ ura, a múlt században kétszer csapott be, illetve hagyott cserben minket.

Pedig egyik alkalommal sem képviselte őket Budapesten olyan ellenséges figura, mint aki most jeleníti meg számunkra a Biden adminisztrációt.

Végül nem szeretnék lemaradni a Pesti Hírlap akkori szerkesztői mögött, tehát megemlítem, hogy a múlt század kétszeri cserbenhagyása mellett van két esemény, ami miatt valóban hálásak lehetünk Amerikának. Az egyik 1919. október 5-én történt. Harry Hill Bandholtz vezérőrnagy megakadályozta, hogy a megszálló román csapatok kirabolják a Nemzeti Múzeumot. A másik esemény 1978-ban történt, amikor visszakaptuk a Szálasiék által elhurcolt Szent Koronát.

Bandholtz tábornoknak szobra van Budapesten, s Szent Koronát pedig ott őrzik, ahol annak idején ünnepélyesen átvettük. Hogy a két cserbenhagyás és ez a két pozitív cselekedet arányban áll-e egymással, azt ítélje meg a kedves olvasó.

Surján László