muzeum antikvarium

Fodor András a testvérmúzsák költője. Akkor kezdett el érdeklődni Bartók és Stravinsky zenéje iránt, amikor a kultúrpolitika korifeusai szerint Bartók kell, de a zenéjét lehetőleg ne játsszák, Stravinsky pedig a pejoratív jelzők egész sorát kapta: dekadens, szökevény, formalista, hűvös, kissé sátáni, bár eléggé virtuóz...

Igor Stravinsky című könyve 1976-ban, aVallomások Bartókról 1978-ban látott napvilágot. Egy Bartók-lemeznek is szerkesztője, gondozója volt. A Bartók dokumentumjáték 1981-ben, a Szó, zene, kép című, méltán népszerű gyűjteményes könyvét 1983-ban tette közkinccsé. A Szomjúság zenére esszékötete halálának évében, 1997-ben került az olvasók kezébe. Az Utam a zenéhez. Összegyűjtött esszék III. posztumusz kiadás. (2016)

Bartók című versét 1949 februárjában, a Válaszban adta közre. Vízválasztónak bizonyult a költő hovatartozását illetően. Németh László és Fülep Lajos gratulált neki. Mások számára azonban a Válaszban való publikálása botránykő lett. Ennek a költeménynek, a kötetnyi Bartók-emlékemlékvers között, megkülönböztető jegye, hogy benne nemcsak a példakép, az emberi tisztesség remek felmutatása, hanem a bartóki zene, a partitúra, az átélt zenei élmény költői megörökítése is nagyszerű. A szimbólum mögött a friss zenei élmény, emberség és tisztesség zenében kifejezett érzéki varázsa, és a tágasabb, a virtuális haza eszménye is érződik: „Azóta ébren is tudom, hogy / egész világ zenéd s hogy benne hazatalálok már...” A Csodálatos mandarin, a Táncszvit. A Fából faragott királyfi, Allegro barbaro, Cantata profana és záró darabként a Divertimento, vagyis a Bartók zenéjének „mindentudó üzenete”, „egy tántorgó, szinte másvilágról / sziszegő vonósrész” értette meg vele: „csak / az halhatatlan, aki fél, / ki félelmét is biztatásként / hagyja reánk, a rokonokra.”

Fodor Andrást olyan vád is érte, hogy minden Bartók-élményt belezsúfolt a versbe. Az igazság: a teljes Bartók-életmű vállalását akarta és tudta kimondani. Számára Bartók az „örökre győztes”: minden értékhez, emberi viszonyuláshoz általánosan érvényes mérték és minőség. Fodor már fiatalon követte azt az alapelvet, melyet később, A nemzedék hangján című kötetében Csorba Győzőről így fogalmazott meg: „Válságos időkben elkerülhetetlen, hogy az élethez való jogunkat: az emberekhez és önmagunkhoz való következetességet, mondandónk másíthatatlan igazát vallomásszerűen bizonyítsuk.”

Sok és sokféle hatást engedett magához közel. Tudatosan bővítette a megismerés határait. Bátran komponált verseibe különféle ösztönző, zenei inspirációkat, sugallatokat, ha szellemi-lelki alkata azokra fogékony volt. A jelentős Bartók-művek különösen mélyen inspirálták. Róluk esszében is megfogalmazta véleményét: Vallomások Bartókról (esszék, versek, 1978) A Csodálatos mandarin „rettenetesen sűrű, feszült zenéjében” kiemeli a csábtáncok szerepét, a mandarin fölindulását, fölakasztását, borzongató hatását. Különösen a második és az utolsó tételben gyönyörködött. Tudta, bár a kihangzást angol barátja, Colin Mason, a Bartók-kutató, zenetudós is optimistának érezte, mégis nehéz elhinni, hogy abban a „Győztem, meghalok” elv érvényesül benne. Főleg a zárótétel középső részét tartotta lenyűgözőnek, amelyben dráma helyett már-már hisztériát hallunk. A Csodálatos mandarin sikoltás hatására a kortárs zenész és zenehallgató sem tehet mást: Bartókkal együtt sikolt.

Az ötvenes évek legelején írja Bartók VI. Vonósnégyeséről: „Gyönyörűen szomorú zene. Vigaszt ád most, amikor bárkihez fordulok, mindenkinek valami baja van.” Egry József halálhírére a Concerto fináléjába menekült, a lefele-lépcsőző harsonazúgásába. A Szólószonátát Yehudi Menuhin nagyszerű tolmácsolásában élvezte igazán, főképpen azt a részt, amikor az első tétel rendkívül érdes anyaga után Bartók egyik leglíraibb, legasztrálisabb zenéje következik ebben a halállal társalkodó muzsikában. A befejezés felé haladva, egyre világosabban kirajzolódó könnyedsége különösen megragadta.

Fokozott hatással volt rá a Kékszakállú..., a sötét falak közt hullámzó zene, a könnyek tava befelé borzongató hárfafutamai feledhetetlenek. A Fából faragott királyfi élményét is belefoglalta Bartók-versébe. Egy újabb előadás alkalmával ellenőrizte zenei fogantatású verse kritizált részeinek hitelességét.

Megállapította: a bábú tánca a mozgás-látványban kifejeződő mozzanatokhoz hű, bár a zene kicsit más. A rendkívüli hatás mégiscsak úgy igaz, ahogyan azt Fodor megfogalmazta. A vers egészét erő, lendület, gondolatiság és élményszerűség jellemzi. Mindez valóban a bartóki zenéből, a partitúrából, a zenei anyagból fakad. A versihlető, az átélt zenei élmény kel új életre a vers zeneiségében, tömör beszédében, sűrített képsorában, miközben a Bartók-eszmét is megőrzi, felmutatja, mint követendő-bátorító példát.

Fodor Bartók embersége című esszéjében állapítja meg: „Igazi nagy ember, eszményünkké emelt kivételes egyéniség az lehet csupán, aki iránt a tiszteletből nem nőhetünk ki soha, mert értéke a múló időben változatlan, megföllebbezhetetlen.” Így vált Bartók Fodor András számára „örökre győztes” példaképpé és kiapadhatatlan költői ihletforrássá. A zenében otthont találó költő Colin Mason-nek dedikálja a Vers a távoli barátomhoz C. M.-nek című, gondolatgazdag művét: „mert a zenében zeng / a természet s a lélek. / A zenében a világ titka él. / (...) a véges lét a végtelenbe ér. / Az emberség ocsúdik / dallamok tüzében / és megtisztulva ismer önmagára.”

A „halálig nyitva maradni” életelvet Domokos Mátyásnak adott nyilatkozatában hangsúlyozza. Célja az irodalom megóvása „a krónikus emlékezetkihagyástól”, jóvátenni a kritika mulasztásait, megkísérelni, helyreállítani „az irodalmi köztudat természetes vérkeringését”, „ritkítani a folyamatosság folyamatos zökkenőit.” Mindez érvényes a zenéhez fűződő kapcsolatára is. A Bartók-kultusz mélyebb változásait is érzékenyen regisztrálja. A negyvenes évek vége felé már érződik: „Bartókért is harcolni kell...” Idézi Fülep Lajost, aki dühösen tört ki magából: „Bartók! – aki maga volt a tisztesség, egyenesség, a meg nem alkuvás, a becsületesség... Őt is belekeverik a hazugságaikba... Fölhasználják, amikor pedig nem kell nekik.” Fülep vészjósló próféciája hamarosan beteljesült.

Fodor András a politikai és ideológiai irányváltozást is pontosan rögzíti. Amikor 1948. november 22-én Fülep Lajossal együtt hallgatja Bartók műveit, akkor még mindhárom Bartók-játék műsoron volt. A sokasodó baljós jelek azonban sejtették, nem sokáig szerepelnek együtt. Bóka László előadásán (1949. március 6.) kiderül – Révai József kongresszusi kijelentéseit felhasználva –, hogy Ady, Derkovits és részint József Attila is tiszteletreméltó, de nem követendő, mert lázadók, mert mindegyikükre jellemző, hogy a munkásosztállyal nem találtak megfelelő kapcsolatot. Majd márciusban meg is jelenik Losonczy Géza Bartók-ellenes vezércikke. Áprilisban pedig az Új Magyar Zenei Szemle Bartók 70. Születésnapját „másfél, lapaljra tördelt sorban” ‘ünnepelte’.

Ekkor már a rádióban „bartóktalanított” hetek voltak. A folyamat egyik mélypontja, amikor 1951 végén az I. Magyar Zenei Hét is arra volt alkalom, hogy Bartókot és Kodályt is lejjebb szorítsák. Fodor mindig csak a Bartók és Kodály együvé tartozást hangsúlyozta, ismerte el. Felfigyelt arra is, hogy ekkor Kodályt már a tanítványain keresztül is támadják, erősen bírálják Járdányit és Szervánszkyt. A folyamat odáig jutott, hogy 1952 januárjában egy szovjet zeneszerzőnek, Szaporinnak kellett tiltakoznia Bartók elhallgattatása, a zenei életből való kiiktatása ellen.

Idővel azonban megváltozott a Bartók-értékelés. 1958-ban a Bartók-évfordulón a korábbi bíráló, elutasító magatartás az ellenkezőjébe váltott: sznob, kritikátlanul túlzó lelkesedésbe csapott át. Ekkor Colin Mason Angliából figyelt fel arra, hogy Magyarországon még mindig Bartók elismertetése a cél, amikor a nagyvilág már régen igent mondott a zenéjére. Idehaza büszkeség töltötte el a zenei világot, hogy 1959-ben, a fesztiválon Bartók négy vonósnégyesét játszották, miközben Angliában 1945 óta már többször előfordult – többek közt Edinburgh-ben is –, hogy előadták mind a hatot.

Fodor András számára minden élmény annyit ért, amennyit költői és esszéírói tehetséggel alkotni, felmutatni tudott belőle. Fülep nyomán ideálnak tekintette azt, „aki mindent magába szív, aki mindenkitől gazdagodik, aki saját tulajdonává alakít mindent, ami látókörébe fér.” A szellemi tágasság szemléleti jelentőségét, a művészeti ágak teremtő kölcsönösségének gondolatát képviselte. Mélyen átélte és megszenvedte az ötvenes években a szellemi látóhatár beszűkölését, majd pedig szégyenletes lezárulását, a kortárs Európából való kiszakadást. Példamutatóan váltotta valóra alapelvét, amely szerint a háború után eszmélő, de kiváltképp vidékről városi kollégiumokba kerülő, a kultúra tágabb lehetőségeivel csak egyetemi éveiben ismerkedő nemzedéknek szakadatlan „zenei honfoglalást” is kell végeznie.

A Serkenj fel, kegyes nép már Arany szalontai gyűjtésében is szerepel, az ötvenes évek elején mégis kicserélték a „kegyes”-t „boldog”-ra, mert a „kegyes”-t túlságosan egyháziasnak ítélték, annak ellenére, hogy a „kegyes” sokkal odaillőbb. Ezen az sem változtatott, hogy maga Arany is használta ezt a kifejezést: „Én kegyesem, szép hitvesem”. A második sorban az „aranyszál tollakkal repdes, mint egy angyal...” sem tetszett. Az „angyal”-ból „madár” lett. Az internacionalizmus miatt átírták a Katalinka szállj el... szövegét is, mert úgymond, az a törökök ellen gyűlöletet szít.

Kodály karakánsága tetszett Fodornak. Jellemét, tartását joggal dicsérte Fülep Lajos is. Kodályban volt bátorság és kimondta: ez marhaság. Az ellenben tény, hogy a törökök 150 évig itt voltak, és sokat pusztítottak, és miért baj, ha ennek egy gyermekdalban a nyomát megtaláljuk? A Rákosi-dalokról is Kodály merte kimondani, hogy a dallam eredetileg sem volt népdal. Simonffy nótaszerző írta. A szöveg pedig eredetileg így hangzott: „Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted...” A szövegében most Rákosi szerepel, de hogy népdallá lesz-e, majd elválik. Nem véletlen, hogy Kodály halálakor a lapok ukázt kaptak: „Hátrább a nemzeti felbuzdulással!” A televízió híradójában azért nem láthattuk Kodály temetését, mert két napi vita után kivágták belőle. A tényközléshez Fodor a szemtanú hitelességével teszi hozzá: „... persze, nehéz is volt úgy filmezni, hogy ne látszódjon a sok rendőr... . Igen, az ördögök is bukott angyalok...”

Fodor András gondolatait, a „Testvérmúzsák” eszményét erősítette meg 1997. április 29-én, az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, amikor negyedéves magyar szakos hallgatóimnak Kodály-Berzsenyi: A közelítő tél címen tartott előadást. Fantasztikus tudásról tett bizonyságot. Kiemelte: a Kodály által megszólaltatott Berzsenyi-versek közül, a baritonra, zongorára, vagy zenekari kíséretre komponált A közelítő tél dátuma 1913. Utána következett a Megkésett melódiák, a Magányosság és a Levéltöredék barátnémhoz, Az élet dele, A tavasz, a költő születésének századik évfordulójára a Magyarokhoz kánon.

Kodály külön is figyelmeztet a költemény zenei fogantatására. Fodor pedig megjegyezte: „Ily magas fokon aligha vitte bele még magyar költő a zene szárnyaló művészetét költészetébe.” „Ez a kivételes remekművet, mintha dallam számára, zenei társulásra alkották volna, kezdő félmondatával, legelső szavával kimondja a témát, akárcsak egy szonáta vagy szimfónia: „Hervad már ligetünk...” Törvényszerű, hogy a „testvérmúzsák” híve, a zenekedvelő, zeneértő Fodor András költőként versben mondta ki végkövetkeztetését a Colin Mason-nek ajánlott, Vers a távoli barátnak c. hosszúversében: „Mert a zenében / zeng a természet s a lélek. / A zenében a világ titka él. / A villámként cikázó / gyönyörben, döbbenésben / a véges lét a végtelenbe ér.”

A Bartókot, Kodályt, Fülepet, Egry Józsefet és sok más tiszteletre méltó kiválóságot példaképnek felmutató Fodor András maga is példakép volt és maradt a szülőföldet, hazát, művészeteket, műveltséget szerető, tehetséget, barátságot megbecsülő, mintaadó emberi és költői attitűdjével.

Cs Varga István
 

FODOR ANDRÁS

VENDÉGSÉG, ÚJ BARÁTOK

Cs. Varga Istvánnak.

Eltévedtünk a téli hegyekben,
de már köröttünk duruzsol a távol,
suhog a hasitott sötét,
a taxaméter dobozában
forog a visszaszerzett öröm, a
„mégis megérkezünk!”
Eltévedtünk az új házak között…
Senki se tudta merre laktok.
De első csengetésre,
asszonyod hangja úgy szólt
a kaputelefonból,
mint a biztonság derüs angyaláé:
– akit mi várunk, nem veszhet el!
S mögötte ott fehérlett
bontatlanul a terített asztal.
*
Másnap, ahogy tán ünnepkor illik,
vittél az ősi, Fülep-magasztalta
templom elé,
s mi néztük elfogódva
a homokszikla-paravánból
kisajgó érdes-gyönyörű monostort
a magyar Istennek tetsző arányt.
Tetszett az is, ahogy fiunk
a rendház képzelt udvarában
ivott a kút vizéből cinpohárral.
*
És végül megmutattad,
létezik, amiről csak
sóvárgó költők fantáziálnak:
patyolat-tiszta hó.
A kerek fennsikon a három
hatalmas szálfenyőből
nekünk adtad az egyiket.
Hógolyóztunk is
ámde csak
te győzted egyedül
a célt, a távolt.
A loncsos ágakról te tudtál
kilobbantani minden cinegét.
Kipróbáltuk a tükrös, hosszú csuszkát,
– régi, falusi virtus! –
Hanyatt esett fiam is, én is,
csak a te két lábad suhamló
eleven oszlopát
nem tudta elrántani a jég.

Tartalomjegyzék – Fodor András: Reményfutam. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
inaplo.hu – Fodor András hálózati életműkiadás. Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei. Digitalizálta: Fehérvári Tamás (2012.)