Hölvényi György, kereszténydemokrata európai parlamenti képviselő és Nádor Koppány Zsolt, a kötet írója a Budapesten tartott könyvbemutatón – facebook.

Nádor Koppány Zsombor – Új evangelizáció és kultúra: A keresztény üzenet létjogosultsága és dialógusképessége a posztmodern társadalomban című könyvét mutatták be Budapesten. A kötet szerzőjét, a Szent István Intézet kutatási igazgatóját kérdezte a Gondola.

– Igazgató úr, az evangelizációt valószínűleg Szent Pál kezdte, nálunk törvények, templomépítések, művészeti alkotások, vártanúságok gyakorolták. Most mitől új?

Szent II. János Pál pápa az Ecclesia in Europa kezdetű apostoli buzdításában a krisztusi magvetést „megújított igehirdetésként” állítja az európai ember elé. Mivel társadalmi szinten a szertartások és a hit gesztusai elveszítették élő gyökerüket a hittel és a személyes Jézushoz tartozással, új evangelizációra van szükség. Sőt, Európa bizonyos helyein – a szekularizáció, a kommunizmus vagy a más vallásúak tömeges bevándorlása miatt – az első evangelizáció is szükségszerűnek tűnik.
Már Szent VI. Pál pápa is hangsúlyozta, hogy az új evangelizációnak arról kell tanúságot tennie, hogy Isten az édesatyánk, s nem mulaszthatjuk el felmutatni azt, hogy „Jézus Krisztus, Isten Fia emberré lett, meghalt és feltámadt, és Isten irgalmas kegyelmi ajándékaként minden embernek felajánlja az üdvösséget”.
A misszió műveléséhez felhasználandók az új technikai, médiakommunikációs eszközök, valamint a művészet és a tudomány lehetőségei. Az a feladatunk, hogy az üdvösség örök üzenetét új és meggyőző módon mutassuk fel a mai ember számára. Úgy kell megcsillantanunk az isteni szeretetet és az ebből fakadó Krisztus-történetet, hogy ez lelkesítő örömhírként érjen célba kortársaink szívébe.
XVI. Benedek pápa 2010-ben létrehozta az Új Evangelizációt Előmozdító Pápai Tanácsot. Egy olyan társadalomban, amelyet már korábban áthatott a krisztusi örömhír, ám most mégis újra rászorul a hit hirdetésére, különleges missziós formákra van szükség. Ezek egyike a megrendült hit és vallási tudás megerősítése az egyházi ismeret pontosítása által. Mindezt olyan nyelven kell elérhetővé tenni, amely érthető a vallás dimenzióitól elszakadt kortársaink számára, ám megfelelő módon tartalmazza a hit gazdag igazságait. Benedek pápa az új evangelizációt abban a küldetésben foglalja össze, hogy az egyháznak szólnia kell az értelemhez és szólnia kell az emberi szívhez, egyszerre érintve meg mindkettőt.

bookline

– Kultúra van evangelizáció nélkül is. Noha hazánkban élnek magyar muszlimok is, ateisták is, keresztényellenes szekták is, miért olvadnánk el a Szent László-énekek, a Balassi-versek, a barokk templomok, a Fadrusz-szobrok, a Csontváry-képek nélkül?

A kultúra és a vallás kölcsönösen egymásra utalt, egyik sem fejlődhet, maradhat fenn tartósan a másik nélkül. T. S. Eliot a kultúrát úgy határozta meg, mint azt a dolgot, amely érdemessé teszi az életet arra, hogy megéljük. A kereszténységre pedig mint a nyugati civilizáció bölcsőjére, szellemi hátterére tekintett, és úgy vélte, hogy a vallás és a kultúra dinamikus paradoxonát épp az adja, hogy ugyanazon egységnek a megnyilvánulási formái, de egyben különböző és ellentétes valóságok is. Két szélsőséget kell elkerülnünk: azt, hogy a vallást és a kultúrát teljesen különböző jelenségnek tekintsük, illetve azt, hogy a kettőt azonosítsuk egymással.
A kereszténység viszonyulása e két valósághoz, a valláshoz és a kultúrához, olyan dinamikus, állandó mozgásban lévő kapcsolatrendszer, amely az őskereszténység óta foglalkoztatja Krisztus követőit. A kérdés, amelyet az evangélium és a kultúra kapcsolatáról fel kell tennünk, magából a krisztusi örömhír természetéből fakad: az evangélium ugyanis mindenképpen kulturális alakot ölt. A probléma gyökerét abban találhatjuk meg, hogy a keresztény ember hite révén, a mennyei királyság tagjaként különállónak számít a Földön. Ugyanakkor testi valója és missziós küldetése következtében mégis része a földi társadalomnak, beletagozódik, és felelősséggel tartozik érte. A Krisztust követő ember létében transzcendens, de földi élete során az immanens világhoz kapcsolt. A keresztény hit tehát nem társadalmi kötöttségeinktől megszabadító ugródeszka.
A kereszténység csak az emberben valósulhat meg. Az ember viselkedésében, magatartásában azonban kultúrába ágyazott valóság. A keresztyénség mindig Krisztus és a kultúra pólusai között mozog. Az emberi életünk teljességéhez mindkét valóságra szükségünk van, így hiteles módon csak a ’Krisztus is, kultúra is’ megközelítés mellett tehetjük le voksunkat.

– A liberális politika alapja a hazugság, az Európai Unió alaptörvénye a korrupció. Ezekkel hogyan tud dialógusképes lenni a szeretet vallása?

A relativizmus filozófiája, a posztmodern életérzése és a liberalizmus hamis toleranciaeszménye mind a keresztény hit igazságának kérdését vetik fel. A szabadelvű modern humanizmus egyházellenessége, relativizáló magatartása és militáns szekularizáltsága nyilvánvaló. A jelenség arra épít, hogy elvben nem vonja kétségbe a vallások létjogosultságát. De a politikai korrektség jegyében bezárná a hitet a lakásokba, magánüggyé alacsonyítva le azt. Ebben a helyzetben – elfogadva a pluralitás tényét, de szembeszállva a pluralizmus ideológiájával – kell egyházainknak felemelniük a hangjukat és olyan szerepet kiharcolni nyugati kulturális-közéleti porondon, amely híveik lélekszámával és a teista hit civilizációnkon belüli szerepével összhangban van. Kiharcolni az ezt vitató pluralista, szekuláris, liberális ideológiákkal szemben és önként betölteni, feladva a gettóba zártságot, vállalva az evangelizációt, hitvallást és a közéleti szerepvállalást.
Nyugat-Európában a francia forradalomból eredően, Közép-Európában pedig kommunista örökségként megmaradt egy olyan beidegződés, amelyet az a meggyőződés jellemez, hogy a társadalmi, tudományos és kulturális haladás szemben áll a keresztény tanítással, és mintegy annak ellenpólusaként jelenik meg az európai történelemben. Korunk európai vezetői a ’68-as diáklázadások klasszikus nyugati értékekkel szembenálló nemzedékét, a liberális baloldalt képviselik, akik a kereszténységet politikai ellenségüknek tartják. Évtizedes késéssel felismerték ugyan az értékalapú politika és identitás szerepét, ezt azonban a valódi gyökereket megtagadó módon, szélsőséges liberális eszméket kiszolgálva, az értékeket tartalmuktól elválasztva teszik.
A holisztikus egységről és a végső válaszok lehetőségéről lemondott a liberális demokráciát megalapozó kognitív gondolkodás. A liberális demokráciában a kormányzatnak elsődleges feladata, hogy biztosítsa az egyének maximális szabadságát, azon az áron is, ha így lemondani kényszerül az erkölcsi prioritások meghatározásáról. A földi állam és a keresztény hit ágostoni feszültségét a modern liberális állam a semlegességgel próbálja meg feloldani.
A kialakult helyzettel kapcsolatban Böckenförde német alkotmánybíró és katolikus jogfilozófus megalkotta a Böckenförde-axiómaként elhíresült tételét, „amely szerint a liberális jogállam képtelen megalapozni magát, s önmaga megalapozásához rászorul a tételes vallások támaszára”, mert végső soron azok a belső motivációk és kötődések jelentik létalapját, amelyeket polgárai vallásos hite közvetít. Demokráciáink képtelenek megteremteni a társadalmi egységet és ezen problémákra választ adni a vallás segítsége nélkül. Az intézményes keretekre szoruló államnak be kell látnia – s ez a belátás nem sérti a pluralitásra való igényt –, hogy „van valami, ami elsődlegesebb nála, és megmásíthatatlanul különbözik tőle”.
Az állam és az egyház szétválasztása, illetve az állam semlegessége nem azt jelenti, hogy az államnak ateistának vagy agnosztikusnak kell lennie. A mindenki számára garantált lelkiismereti és vallásszabadság nem egyenlő az igazság és értékek lehetőségéről való lemondással és a szélsőséges szubjektivizmusba, relativizmusba való süllyedéssel. Vannak olyan – hitünk szerint a természetes ész fényénél felismerhető – normák és értékek, amelyeket az állam köteles megvédeni, s van felismerhető és mindenkit kötelező objektív jó.
Alapvető értékeink, amelyekre társadalmaink is hivatkoznak, a teizmus által biztosított alapigazságokból erednek. A modern állam societas imperfecta - „tökéletlen társadalom" -, és olyan előfeltételekből él, amelyeket maga nem tud megteremteni, mert rajta kívüli erőkre van szüksége fennmaradásához. Társadalmainknak túlélésük biztosításához szükségük van az alapvető erkölcsi konszenzus visszaállítására. Az embernek pedig ahhoz, hogy tökéletlen világát úgy alakíthassa, hogy abban emberhez méltó életet lehessen élni, szüksége van a transzcendenciára. A keresztény hit képes segítséget nyújtani abban, hogy felébreszti a lelkiismeretet, megalapozza az ethoszt, támogatja az erkölcsi nevelést és rávilágít a szabadság helyes használatára. Az egyház arra figyelmeztet, hogy az állam vallhatja a laicitást, de a világnézeti semlegességet nem, mert kötelessége védelmeznie az emberi közösség erkölcsi alapjait. E nélkül az alap nélkül nem maradhat fenn tartósan a demokratikus közösség. A fundamentumok hiányában nem marad olyan érték, amely támaszt biztosítana.
Az Unió alapokmányai – bár fájó és beszédes elhallgatás a kereszténységre való utalás elmaradása –, keresztény alapú értékkánonokra építenek. Mivel azonban megtagadják ezt a gyökérzetet, s felvállalása helyett inkább lemondanak a legfőbb fogalmak megokolásáról, így azok megfoghatatlanná válnak.
Ezzel szemben fel kell mutatnunk, hogy az ember a szeretet által vezérelve meg tudja nevezni a jót és a rosszat és a személyes lelkiismeret választásait nem helyettesítheti a polgári törvényekkel. Az emberi méltóság eszméje és a rá épülő jogrendszer csupán akkor alapozható meg és védhető meggyőzően, ha az ember teremtményvoltából indulunk ki, akiben Isten felbecsülhetetlen, Jézus áldozatára méltó értéket lát. Habár a jogok újkori teoretikusai kerülték a kereszténységre való egyértelmű hivatkozást, ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy az emberi személy önértékének gondolatát az isteni szeretetnek ez a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott mélysége tette lehetővé. A jog mindenkor az igazságosság eszköze, s annak érdekében, hogy ne válhasson önmaga totalitárius megcsúfolójáva, önmagán kívülről kell merítenie megokolását. Csak az erkölcsre alapozva lehet képes a jog a valóban igazságos rendet biztosítani. Mivel viszont sem a piac, sem az állam, sem a tudomány nem tud ethoszt teremteni, léteznie kell egy olyan igazságnak, amely nincs alávetve a konszenzusoknak, hanem megelőzi azt. Így jutunk el a transzcendenciához, amelyet viszont leginkább a kereszténység képes felkínálni.

Molnár Pál