Személyes emlékeim XXIII. Jánossal kezdődnek, a kis kövér, jó humorú emberrel, akinek volt bátorsága „kitárni az ablakokat”, és belevágni a zsinatba. Utána jött az intelligens és precíz diplomata VI. Pál. I. János Pál, a mosolygó pápa hamar eltávozott. Utóda II. János Pál volt, – gondolom nem csak számomra – maga a Pápa. A személyes találkozásoknál is nagyobb hatással volt rám a temetésén való részvétel. Nehéz megmondani miért, talán egy másik világ megnyílásának élménye volt. Őt megbízható munkatársa, XVI. Benedek, a tudós teológus, Európa keresztény kultúrájának védelmezője követte. Lemondását sokan értetlenül és sajnálattal fogadták.

 

Ferenc pápa személye és műve közvetlenül a jelenhez tartozik. Személyiségének és gondolkodásának középpontjában az ember állt. Együttérző volt a perifériára szorultakkal és megértő a botladozókkal. Sokan dicsérték ezért, és sokan bírálták ugyanezért, mondván, hogy kevésbé figyelt a doktrínára.

Mély emberszeretete a hazájukat védőkben is felkeltette a megkülönböztetést a valódi üldözött és a kellemesebb élet utáni vágytól hajtott tömegek között. Abban is reménykedhetünk, hogy megerősítette a nyugati világ döntéshozóiban az Észak-Dél kapcsolatban vállalandó felelősséget. A magyar jobboldal fenntartásai a pápa bevándorlással kapcsolatos nézetei miatt akkor oldódtak, amikor a család és a béke képviseletében közös platformra került vele.

 

Ferenc pápa halála, méltó búcsúztatása és utódja megválasztásának előkészületei jól érzékelhetően mutatták be a világnak az egyház igazi arcát, azt, ami a hírek felszínessége és a gyakori tudatos torzítás miatt alig látható. Az imádság légköre, az alázat mellett is érezhető erő, a Szentlélek vezetésének igénye a közvetítéseken keresztül is átjött. Jó volt látni a téren a fehér füstre várakozó tömeget, a bíborosok döntés utáni egységét, az új pápa átérzett, de határozott megnyilatkozását.

 

A jövőt persze csak sejteni lehet, de a névváltoztatás sokat elárul. Nagy Szent Leó pápa az 5. században nem csak Rómát védte meg Attilától, de az egyház tanításának tisztaságát is a tévtanítóktól. XIII. Leó az első szociális enciklika szerzője, abban a korban, amikor munkástömegek éltek nyomorúságos körülmények között, a mohó tőke szorításában. Erre a súlyos társadalmi feszültségre két megoldás kínálkozott. A marxizmus meghirdette az osztályharcot, az egyház pedig a társadalmi igazságosságot és szolidaritást, elfogadva a szakszervezetek békés, de határozott nyomásgyakorlását. A történelem az utóbbit igazolta, a kommunizmus megbukott, a nyugati munkások pedig végül jólétben éltek. A „Rerum Novarum” tanításának aktualitását maga XIV. Leó pápa így mondta el beszédében:

A névválasztás mellett a pápa első mondatainak is van üzenete. A béke hangoztatása ilyen. Természetesen tudjuk, hogy ennek keresztény értelmezése többet jelent, mint a háború végét.

 

Minden okunk megvan rá, hogy reménnyel tekintsünk XIV. Leó pápaságára és arra, hogy tevékenysége nemcsak az egyház, hanem a világ életére is jó hatással lesz.