„Mért engedi ezt Isten?” – a Fogyatékos emberek világnapjának margójára

A teológia máig kevéssé foglalkozott a fogyatékosság kérdésével, pedig a keresztény hit alapjai indokolttá tennék ennek kidolgozását – hívja fel a figyelmet a „Satori” művésznevű jezsuita blogger 2017-es vitaindító írásában. Nancy L. Eisland The Disabled God című műve ugyanakkor fontos mérföldkő ebben a témában: arra emlékeztet, hogy Isten a megtestesülésben nem tökéletes testet, hanem az emberi természet teljes valóságát – sérülékenységgel és törékenységgel együtt – vette magára.

A blogger azt is hangsúlyozza: az evangéliumok radikálisan újraírják azt a ószövetségi nézetet, miszerint a fogyatékosság bűn vagy büntetés következménye lenne: Krisztus tanítása és élete végleg elválasztotta egymástól a szenvedést és a bűnösséget. A teológus feladata lenne megérteni, mit taníthatnak nekünk a fogyatékkal élő emberek az emberi létről általában.

 

A szerző kritikusan szemléli a „normalitás diktatúráját”, amely a testi tökéletességet kultiválja, s ezzel gyakran stigmatizálja a fogyatékkal élőket. Ezzel szemben a keresztény emberképből (amit a mai fősodratú pszichológia is megerősít) az következik, hogy mindannyian részben sérültek és részben egészségesek vagyunk:

Ez új megvilágításba helyezi a fogyatékosságot, amely így nem elsősorban „eltérés” a normától, hanem az emberi lét egyik lehetséges formája (vö. neurodiverzitás modell).

 

A cikk végkövetkeztetése szerint a keresztény hit arra hív, hogy a társadalomban és az egyházban is újragondoljuk a normalitáshoz és a fogyatékkal élőkhöz való viszonyunkat, és a sérülékenységet értékként ismerjük fel. 

 

Hasonló következtetésre jut Csigi Péter atya is a saját pasztorális gyakorlatából kiindulva, amely szerint sok fogyatékkal élő számára kellemetlen vagy bántó élmény, amikor hívők indiszkréten vagy tapintatlanul imádkozni szeretnének „teljes gyógyulásukért”. Bár ez jó szándékból fakad, mégis azt a benyomást keltheti, mintha a fogyatékosság valami kijavítandó hiba lenne. Ez a tapasztalat kérdéseket vet fel: hogyan tekint az Egyház a fogyatékkal élőkre, és hogyan érti a fogyatékosságot teológiailag?

 

James Martin jezsuita szerint Jézus gyógyításait a történeti környezetben kell értelmezni: az ókorban a fogyatékosság társadalmi kirekesztéssel, szegénységgel, rituális tisztátalansággal járt. Jézus gyógyításai ezért nem pusztán testi gyógyítások, hanem az illető társadalmi helyzetének helyreállításai is voltak – a közösségbe való visszafogadás gesztusai.

 

Lyndall Bywater, vak keresztény írónő azt vallja, hogy számára nagyobb csoda a vaksággal való békével teli, teljes élet, mint az, ha fizikailag meggyógyult volna. Személyes tapasztalata rávilágít:

Az ilyen tapasztalatok, valamint a fogyatékosságtudomány fejlődése ösztönözték a teológusokat arra, hogy új megközelítésből olvassák a Bibliát – oly módon, hogy abban a fogyatékkal élők se érezzék magukat kívülállónak. Cél, hogy ne csak „meggyógyított” fogyatékosok jelenjenek meg a szent szövegekben mint követhető példák.

 

A modern teológiai újraolvasás egyik erős képe az Ezekieli látomás: Isten tüzes trónon ül, amelyet kerekek vesznek körül – ez a kép a mai szemmel akár kerekesszéknek is megfeleltethető.  Ez nem korlátozott istenséget jelent, hanem azt sugallja, hogy Isten választja ezt a formát, és így jelenik meg népe előtt. A kép legalábbis provokálja a hagyományos elképzelést az isteni erőről és tökéletességről.

 

Hasonló üzenetet hordoz a feltámadt Krisztus teste: Jézus megőrzi sebeit, és éppen ezek alapján ismeri fel őt Tamás. A kereszténység központi alakja tehát nem hibátlan, „tökéletes” testtel tér vissza, hanem olyan testtel, amelyen ott maradnak a sérülések nyomai. Ez azt jelzi, hogy a megdicsőülés nem törli el a törékenységet – sőt, éppen ezen keresztül válik felismerhetővé és hitet ébresztővé.

Isten és Krisztus jelenlétében a sebezhetőség is hordoz értéket, és a fogyatékkal élők nem az isteni terv peremén állnak, hanem annak középpontjában.