1923. november elsején a Népszava szerkesztőségi cikkben elemezte az ország helyzetét. A cikk maga nem érné meg a fáradságot, hogy előbányásszuk, de ha egybevetjük a mai baloldali ellenzék dolgaival, figyelemre méltó párhuzamot figyelhetünk meg.

Kezdjük a címmel: „Bethlen – mehet.” Ugye emlékeztet az „Orbán, takarodj!” kiabálásra.

Nehéz lehet józan ésszel úgy írni a múlt század húszas éveiről, hogy ne ismernénk el a bethleni konszolidáció páratlan sikerét. Miután Apponyi – nem ok nélkül – kijelentette, hogy halálra ítéltek bennünket, Bethlen és kormánya hozzálátott az újraélesztéshez.

Nem volt diadalmenet, de mégis életet lehelt az országba, s nemcsak lyukakat tömött be, hanem valós építkezés kezdődött, gondolok például a tanyasi iskolákra és a kultúrára, Klebelsberg máig utolérhetetlen munkásságára.

A Népszava ebből semmit nem látott. Igaz, nem is várt semmit, mert alkalmatlannak tartotta a kormányt, hogy olyan politikát diktáljon, ami megfelel a demokrácia követelményeinek. Ugye ismerős? A maiak is folyton a demokráciát kérik számon, most is, mint elődeik, jogfosztásról beszélnek.

Íme egy akár Hadházy ajkára való kijelentés: Bethlen semmi más, mint egy rosszul sikerült Tisza-imitátor (Tisza helyett Putyint mondanak a méltatlan utódok), akinek célja legelsősorban és mindenekfölött az, hogy uralmon maradhasson. Ezt is van alkalmunk legalább hetente hallani.

A Népszava országbolondításról csevegett, és a politikai kuruzslást emlegette. Ez legalább egy sikeres szófordulat, Antall tudott ilyeneket mondani, például, amikor a politikai Mikiegeret emlegette.

Ezután a cikk a reménybeli külföldi kölcsön kérdésével foglalkozott. A kifosztott, adósságban úszó országban ennek szükségességét ép ésszel nem lehet tagadni. A Népszava is csak szőrmentén tettette ezt. Bethlen félrevezette a közvéleményt, harsogták, Orbán hazudik, zengik a mai utódok. A Népszava szerint az általa idézőjelbe tett „országmentő” kölcsönt csak mélyreható politikai változások esetén kaphatjuk meg. Helyben vagyunk. A szakirodalom szerint akkor a feltételek gazdaság, pénzügyi lépések voltak, például a független Nemzeti Bank létrehozása. A Népszava Beneš szavaira hivatkozott, de a kölcsönt nem a csehek adták, tehát Beneš nem nekünk, hanem a maga közönségének beszélt.

Egyébként az országba áramló pénz hiányával való riogatás sem ismeretlen a mai olvasónak, de a régiek védelmében el kell mondanom, hogy tudtommal közülük nem volt senki, aki lépéseket tett volna a kölcsön megakadályozására.

A mai méltatlan utódok pedig nemcsak akadályozzák a nekünk nem kölcsönbe, hanem ténylegesen járó összegek megérkezését, hanem még büszkék is rá.

A húszas évek szociáldemokratái azt állították, hogy a kormány a külföldi kölcsön ügyében bebizonyította szánalmas tehetetlenségét. Ezzel szemben kisebb-nagyobb kölcsönök folyamatosan érkeztek az országba, de ez a vita a valós hatású, az ún. stabilizációs kölcsönről szól, ami a Népszövetség bábáskodásával 307 millió aranykorona értékben néhány hónap múlva meg is érkezett az országba.

Ismét azt állapítom meg, hogy nincs új a nap alatt, hacsak a baloldal hatalmas nívócsökkenését nem tekintjük valami újnak. Száz év alatt a progresszívek óriási mértékben regrediáltak.

Magyarország jobb ellenzéket érdemel.

Surján László

Nyitókép: Magyar Nemzeti Múzeum