Mindig a legnagyobb sötétségben születik a fény, ráadásul – János apostol szavaival – „a világosság a sötétségben fénylik” (János 1,5). Mindez 1956 dicsőséges forradalmi napjaira halmozottan is igaz, hiszen a fény, az igazság fénye nem csak Hunnia egét világította be, de bőven jutott belőle a világ távolibb szegleteibe is, hogy mindenki láthassa, milyen is a kommunizmus. Az igazság fénye ellen a szabadság röpke két hetében kétszer is támadásba lendültek a szovjet tankok.

Az első roham rögvest a forradalom születésének pillanatában, október 24-e hajnalán indult, mégpedig Georgij Zsukov szovjet honvédelmi miniszter személyes parancsára, aki Hegedűs András magyar miniszterelnök kérésére, és az arra adott szovjet pártvezérkari áldás hatására cselekedett. Az események Kádár János és Nagy Imre hihetetlen tempójú felemelkedését hozták. Előbbi a szovjet Belügyi Népbiztosság magas rangú tisztjeként a Magyar Dolgozók Pártja élére kerülő Gerő Ernő Moszkvából jött menesztése után lett a párt első embere. Ezt a verdiktet a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottságának küldöttségeként Budapestre érkező Anasztasz Mikoján és Mihail Szuszlov elvtársak hozták, mégpedig a Kossuth téri vérengzés után. Nagy Imre pedig azt a Hegedűst váltotta, aki Moszkvából annak ellenére megkapta a selyemzsinórt, hogy behívta a szovjet csapatokat.

Noha október 24-étől kezdődően a rádió folyamatosan azt harsogta, hogy mindenki tegye le a fegyvert, Budapest-szerte újabb és újabb ellenállási csoportok jöttek létre. Szép lassan a forradalmárok ellenőrzése alá került a város belső része, de a két munkás városrész, Újpest és Csepel is. Fegyvert a Bem téri laktanyából és a Timót utcai raktárból szereztek. No meg a harcokból. Elvették az ellentől. A forradalmárok 24-én elfoglalták az Athaeneum Nyomdát, és megkezdték a röpcédulák gyártását. Délben Nagy Imre miniszterelnöki rádióbeszédet mondott: „A békésen tüntető magyar ifjúsághoz csatlakozva ellenséges elemek félrevezettek sok jóhiszemű dolgozót, és a népi demokrácia, a néphatalom ellen fordultak” – fogalmazott, a felkelőket a harcok beszüntetésére szólította fel, és ígéretet tett az 1954-ben félbeszakadt politikai reformok folytatására.

A Kossuth téri vérengzés azonban végérvényesen a fegyveres forradalom mellé állította a lakosságot. A véres csütörtök délutánján Kádár János és Nagy Imre is beszélt a rádióban. Előbbi felszólította az általa „becsületes dolgozóknak” titulált munkásokat és párttagokat az ellenforradalmárokkal szembeni határozott fellépésre, az október 23-i tüntetés céljait azonban tisztességesnek nevezte: „a súlyos helyzetnek, amibe kerültünk, az a jellemzője, hogy különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része békésnek indult és a résztvevők nagy többségének céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán, a bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai szerint, a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló fegyveres támadássá fajult. Ebben a súlyos helyzetben kellett döntenünk. Pártunk vezetősége teljes egységben állást foglalt amellett, hogy a népköztársaságunk államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden lehetséges eszközzel vissza kell verni” – mondta Kádár János.

Nagy Imre bejelentette, hogy a kormány tárgyalásokat kezdeményez a szovjet haderő Magyarországról történő kivonásáról. Addigra már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyar Néphadsereg nem emel kezet a forradalmárokra. Október 27-én éjszaka Nagy és Kádár a szovjet nagykövetségen még közösen győzködték a két moszkvai helytartót, Mikojant és Szuszlovot, akik nem csak a politikai vezetés átalakítására adták áldásukat, de arra is, hogy a tűzszünet érdekében a fővárosból kivonnák a szovjet katonaságot. Ezek után az MDP politikai bizottságának ülése is jóváhagyta a kormány döntéseit a tűzszünetről, az események forradalomként való értelmezéséről és a felkelők követeléseinek részleges elfogadásáról. A fordulat napja október 28-a volt, mikor is a szovjetek az éjszakai megállapodás ellenére mégis megtámadták a Corvin közi forradalmárokat. A Kilián laktanyában lévő Maléter Pál ezredes és katonái, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola odavezényelt százada pedig megtagadta azt a parancsot, hogy magyar emberekre lőjenek. Maléter Pál és katonái a nép mellé álltak. A forradalmárok sorra felrobbantották a szovjet harckocsikat, kemény ellenállásuknak köszönhetően az utolsó nagy szovjet roham is kudarcba fulladt. A támadók visszavonultak.

Másnap a rendőrség, a katonaság és a forradalmárok fegyverszünetet kötöttek. A harcok elcsitultak, 30-án pedig a szovjet csapatok zöme látványosan kivonult Budapestről. Az országból azonban nem mentek ki, a főváros határában megálltak, a veszprémi reptérre pedig már légideszant egységek érkeztek. Hiába jelentette be ezen a napon Nagy Imre, hogy szabad és többpárti választásokat ír ki, a felkelőket pedig bevonják az új karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó begyűjtési rendszert és tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes kivonásáról, Moszkvában már döntöttek a sorsunkról: a Kreml urai elhatározták, hogy a szabad Magyarországnak még az illúzióját is elsöprik.

Andropov elvtárs Budapesten időhúzás céljából hazudozni kezdett, hiszen a támadást elő kellett készíteni. Elsöprő erejű mozgósításba kezdtek. Este mégis azt hazudta Nagy Imrének, hogy a szovjetek nem csak Budapestről, de az egész országból is kivonulnak akkor, ha a magyar kormány visszavonja azt a kérését, hogy az ENSZ vegye napirendre a magyar-ügyet. Közben a harkovi 35. gépesített gárdahadosztály titokban megindult Magyarország felé, a Tökölön állomásozó Különleges Hadtest készleteit légi úton kezdték feltölteni, a szovjet 38. hadsereg pedig Záhony körzetébe vonult Lemberg (Lvov) térségéből. Nagy Imre bekapta a moszkvai horgot, és belement az alkuba. De azért nem volt teljesen naiv. Felkérte a börtönéből kiszabadult egykori horthysta vezérkari tisztet, Király Bélát, hogy szervezze meg Budapest védelmét. Király javaslatára a főváros fontosabb pontjaira tüzérségi ütegeket telepítettek.

Csakhogy, miközben a Különleges Hadtest egyes csapatai látványosan kifelé vonult Magyarországról, Konyev marsall Hruscsovtól utasítást kapott az újabb bevonulás előkészítésére. November 1-től a 38. hadsereg megkezdte a Dunántúl megszállását, a 128-as gépesített hadosztály pedig a repülőtereket zárta körül. A szovjet pártvezetés ezen a napon hozta meg a végső döntést arról, hogy katonai erővel veri le a magyar forradalmat. Ekkor vették elő Kádár Jánost, akit Nagy Imre utódjának szántak. Moszkvába szállítását az a Brezsnyev elvtárs szervezte meg, aki néhány évvel később Hruscsov elvtársat is megbuktatta, majd a trónjára ült.

Elterelésül Nagy Imréhez küldtek egy szovjet delegációt, a kivonulás ügyéről tárgyalni, a Pravda pedig címoldalon hozta a hírt, hogy „a szovjet kormány készen áll megkezdeni a szükséges tárgyalásokat a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződés más tagállamaival a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kérdésében.” November 2-án a Magyarországon állomásozó négy szovjet hadosztály mellé további tizenkettő érkezett, Hruscsov pedig elrepült Titóhoz, aki rábólintott a támadásra. A délszláv állam vezetője Marosán György ellenében Kádárt javasolta Magyarország új vezetőjének. Másnap e megegyezéssel ment Hruscsov az SZKP elnökségi ülésére, ahol Kádár jelenlétében a katonai beavatkozás szükségét ecsetelte, majd bejelentette a leendő magyar kormány névsorát. Kádár ezután kapott szót, és arról beszélt, hogy Magyarországon „az ellenforradalmárok kommunistákat gyilkolnak, Nagy Imre pedig fedezi őket.”

Közben Budapesten Nagy Imre bejelentette Magyarország semlegességét. A szovjet támadás előtti utolsó napon este kilenc órakor a honvédség három legfontosabb vezetője – Maléter Pál hadügyminiszter, Kovács István vezérkari főnök és Szűcs Miklós hadműveleti csoportfőnök – Tökölre ment, hogy a kivonulás részleteiről tárgyaljon. A megbeszélésből semmi sem lett, mert Ivan Szerov tábornok, a KGB elnöke a teljes magyar delegációt letartóztatta. Hajnalban az ország egész területén támadásba lendültek a szovjet csapatok. Megkezdődött a Forgószél hadművelet.

Ezzel egy időben az ungvári rádió beolvasta a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány közleményét, amelyet Kádár János már miniszterelnökként szignált, fél órával később pedig Nagy Imre a Kossuth Rádióban drámai bejelentést tett: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” Nagy Imre beszéde után Háy Gyula író beolvasta a Magyar Írók Szövetségének közleményét: „A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” Háy Gyulát mindezért Kádár megtorló gépezete hat év börtönnel büntette.

A Kossuth Rádió adása reggel 8 óra 7 perckor megszakadt. Ekkor tették le a fegyvert a Parlamentet védő magyar egységek. Óbudán és Csepelen azonban sokáig állták a sarat. Soroksárnál, a Jászberényi úton, a Kőbányai úton, valamint a Csajkovszkij parknál a hivatásos katonák vették fel a harcot. Nem csak Budapest népe, de a vidék is harcolt. Legtovább Pécsett, a Mecsek erdeiben tartottak ki. A küzdelem jóval keményebb volt, mint amire a szovjetek valaha is számítottak. A magyar nép nem adta olcsón a szabadság illúzióját. Faludy György az 1956, te csillag című versében ezt így összegezte: „ezerkilencszázötvenhat nem emlék, / nem múlt vagy nékem, nem történelem, / de húsom-vérem, lényem egy darabja”. Gloria victis, vagyis dicsőség a legyőzötteknek!