Lőte Attila – facebook

„Egyre jobban érzem, hogy csak az egyszerűség, az értelem, az őszinte beszéd, ami érdekel. Hogy csakis ezen fogalmak mentén kell és érdemes és szabad élni” – fogalmazza meg lényegbevágó sorstapasztalatát a színművész.

Élő színháztörténelem – ez a képzet körvonalazódik előttünk, amikor elolvassuk Lőte Attila: Elsuhant esztendők – Egy színész jegyzetei a közönségnek című kötetét. A Napkút Kiadó által közkinccsé tett alkotás az eltelt bő hat évtized színművészeti históriáját ragyogtatja elénk személyes vallomásként.

Rengeteg érték keletkezett a nehéz időkben is, sok fölemelő élményt ajándékozott a társadalomnak a színészvilág akkor is, amikor a hivatalos kultúrpolitika mederben óhajtotta tartani a művelődési életet. A tehetség felszínre villant, utat tört magának a lelkekhez, hatott. Mint a művész fogalmaz: „hátha, hátha lesz egy-két embernek affinitása arra, hogy hitelességem hatására meginduljon benne valami ki katartikus, tisztulási folyamat – vagy legalábbis jobban érezze magát néhány órára.”

lira

Ez a küldetés valószínűleg örök a komédiások számára évezredek óta.

Lőte Attila színésznagyság, és színésznagyságokkal lépett színpadra évtizedeken át. Bessenyei Ferenccel, Tolnay Klárival, Mensáros Lászlóval, Gábor Miklóssal, Márkus Lászlóval – ahogy Kiss Manyi hívta: Laci baba –, Huszti Péterrel – vele 23-szor –, Zenthe Ferenccel, Domján Edittel, Sztankay Istvánnal, Garas Dezsővel, Váradi Hédivel és másokkal.

Psota Irént külön kell említeni, róla korábbi kötetében, a Maszk nélkül című alkotásban azt írja a szerző, hogy „ez a hihetetlenül érzékeny, a szó legigazibb értelmében kongeniális színésznő feltétlenül kimagaslik a színésztársadalom magas színvonalú elitjéből is.” Lőte Attila jogosan büszke arra, hogy amikor Bart Oliver című musicaljét próbálták, Psota Irén el volt ragadtatva, és „kibukkant belőle ez a mondat: ’Eti, hát te engem le fogsz játszaniii!’”

A színházi élet nagy alakjai sok sikerélményt kapnak a sorstól, ám művészetük nemcsak a szó emelkedett, hanem köznapi értelmében is drámai. Ezt Kosztolányi Dezső fogalmazta meg: „Az ő művészetük a legfáradságosabb, legnehezebb, legközvetlenebbül ható – de egyúttal legveszendőbb is. Ők a jelen gyermekei” – idézi könyvében az írót Lőte Attila. „Ez az elemi erővel ható művészet a jelené, az óráé, a percé… Csak a jelen van hivatva arra, hogy méltassa őket.”

Azonos sorsú alkotótársaik a rendezők. Közülük is legendás nagyságokkal dolgozhatott együtt Lőte Attila: Ádám Ottóval, Marton Endrével, Major Tamással, Várkonyi Zoltánnal, Kazimir Károllyal, Keleti Mártonnal, Makk Károllyal, Zsurzs Évával, Kerényi Imrével, Sára Sándorral és még sokakkal.

Ádám Ottóról el kell mondani: az emberek lelkiismeretes fajtájából való. Ő ugyanis „gondozta” rendezéseit, idővel megnézte a többedik előadást, és – volt, amikor szenvedélyesen – jelzést adott a színészeknek arról, ha egyfajta – Lőte is használja a szót – „lezüllést” tapasztalt.

Színház az egész világ, és nagyon is világi konfliktusok pattannak ki a világot jelentő deszkák körül. Bajt keverő dicséret – ilyen is adódott Lőte pályáján. A Népszabadság egyik neves kritikusa ült a közönség soraiban, amikor a Madách Színház bemutatta Gribojedov Az ész bajjal jár című veretes vígjátékkal. A napilapban megjelent, hogy „Lőte Attila (Mocsalin) szerepformálása eszményinek mondható… Lőte egy kisvárosi Tartuffe-öt állít színpadra… Nagyszerű alakítás ez, és kár, hogy ennyire egyedülálló az előadásban.” Ez önmagában is szenvedélyeket keltett volna, ám az újságíró ráadásképp keményen megtámadta a rendezőt: „K. I. utolsó három rendezését ’megfigyeltük’, és komoly bajokat tapasztalunk. A tehetséges fiatal rendező egyre rosszabb képet mutat. Hiányzik előadásaiból az élet igazsága és az átfogó művészi mondanivaló.” Ez a megfoghatatlan, ennélfogva komolyan vehetetlen kritika nagy feszültséget keltett, és „alakította” a rendező és a színész kapcsolatát évtizedeken át.

lira

Lőte bejátszotta az országot, a fővárosi színházak mellett közönség elé lépett a Várpalotai Jó Szerencsét Olvasókörben, a Debreceni Csokonai Színházban, a Győri Nemzeti Színházban, a Gyulai Várszínházban, az Esztergomi Várszínházban, a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban, a Veszprémi Petőfi Színházban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, a Szentendrei TV Stúdióban – természetesen mindezen helyeken a Nemzeti Színház, a Madách Színház, az Operaház, az Erkel Színház és más fővárosi színpadok mellett.

Maga a művész sem említi, ki kell egészíteni: a Gellért Szálló gobelintermében is számos alkalommal fellépett: mégpedig a Balassi Bálint-emlékkard átadásaként rendezett kardceremóniákon. Egy alkalommal Nagy Gáspár Balassi-kardos költő Esztergomi apokrif című költeményét kellett úgy előadnia, hogy közvetlenül előtte egy bormester szellemeskedése nyomán többször is hahotában tört ki a közönség. Lőte Attila azonban másodpercek alatt ki tudta alakítani azt a hangulatot, amelyben a Nagy Gáspár-vers nemes figyelemre, nyitott lelkekre talált. „…katonád voltam itt, angyalid kürtszaván táborodba megtérek” – fejeződött be a vers. És felzúgott a taps.

Egy másik, Gellért-beli alkalmat rögzít a művész a korábbi, Maszk nélkül című kötetében. Összehajtogatott papírlapra bukkant, amelyen a 2016-os foglalatosságai voltak feljegyezve, köztük: „A Balassi Bálint kardátadó ünnepségen Kulcsár Ferenc Isten hozzád, hazám című versét olvastam fel.”

A művészre hatással volt a XVI. századi költőóriás felidézése. Mint írja „otthon néha megnézem a falra kiakasztott Balassi-kitüntetésem pergamenpapírra írt szövegét: „Európai fényű művészetéért, vitézi szavalataiért Balassi-emlékérem illeti L. A. színművészt’ – és nézegetem a Rieger Tibor szobrászművész által készített gyönyörű bronzplakettet, amelyik ott díszeleg a Jászai Mari-plakett társaságában.”

A végvári érték felfénylik az Elsuhant esztendők című kötet egyik interjújában is, annak bevezetőjében olvashatjuk: „A Jászai-díjas művész a kötet megjelenése előtt nyerte el, a Balassi-emlékérmet, az indoklás szerint európai fényű művészetéért, vitézi szavalataiért.”

Nem akárkitől tanulhatta a szavalat művészetét. Básti Lajostól – hogy egy balassis alkatú jelenségnél maradjunk. „Schiller A kesztyű című drámai balladáját kaptam tőle feladatul. Ma is az ő útmutatása szerint próbálom előadni ezt a verset, ha alkalom adódik rá. Nekem ő volt a Bálvány! A Totemoszlop! Az Isten!” – vallja be a másik színésznagyság.

Számos, a fennmaradt művek által élővé vált lángelmével találkozott pályáján a színművész, köztük Euripidésszel, Csehovval, Jókaival, Németh Lászlóval, Bródy Sándorral, és a lángelmék műveiben magát Istent is alakította, és volt fejedelem, király, hadvezér, főherceg, gróf, lovag, ám bíboros, pap, professzor is, de pásztor, sőt rabszolga is.

Nemzedékeken átívelő barátságok is élményeket adtak a művésznek. Mint írja, „akivel fiatal éveimben többet játszhattam, úgy értem, több darabban is, hosszabb időn keresztül lehettem partnere és akivel óriási sikerszériákat élhettem át –, akivel több időt tölthettem magánemberként is, az Greguss Zoltán volt. Azt hiszem, az a mondás, hogy a siker összekovácsolja az embereket, igaz lehet.”

Az Elsuhant esztendők című kötetből megtudhatjuk, hogy Lőte Attilának diákként a matematikához nem volt érzéke, ám így is fényes talentumokat kapott a Teremtőtől. Meghatározó színészegyénisége az országnak – a nemzetnek –, ugyanakkor az írói tehetsége is fontos értéket alkot. A hazai színházhistória belső történéseit élvezetes olvasmányként megörökíteni nemes küldetés – a színész ezt teljesítette.

Az Ódry-terem és az Uránia című fejezetben gondolkodik el a szerző: „Vajon ki emlékszik még erre rajtunk kívül? Csak néhányan lehetünk, öten-heten, akik még megvagyunk, régi idők régi tanújaként.”

A kötet az új nemzedékeket is a régi, de nagyon is meghatározó, a jövőre értékeket hagyó idők avatott tanújává emeli.

Molnár Pál