„A szeretet erőterei, látható, érzékelhető és láthatatlan hálói feszülnek alattunk, köröttünk, hogy ne zuhanjunk le halálosan. És béklyói, hogy ne bitangoljunk el, ne váljunk gazdátlanná, sorsunk ne árvaság legyen" – írja Döbrentei Kornél most megjelent Mária erejével című könyvében. A Balassi-kardos költőnek tett föl kérdéseket a Gondola.  

– Mester, „Viaskodunk, nehogy elkanászodjon az enyészet, / föláldozzuk a részt, hogy megnyerjük az egészet? / A legenda több, mint az élet? / Ha így van, adj erőt, Árpád-házi Szent Erzsébet”! írja Nem csoda című költeményében. Imavers, amilyet Balassi is, Kölcsey is, Babits is és még seregnyien írtak. Most, a XXI. század harmadik évtizedében miért hoz újat, nekünk, mostaniaknak szólót a költői fohász?

– Nem csak az idézet, hanem maga az egész vers is áttételeken át tárja fel magát. Többszörös visszhanggal térül meg. Nem véletlen, hiszen a legközvetlenebb téma, a Szerelem a legközvetettebb közvetítőkkel jut el hozzánk, az Emberhez, énünk tudatához és tudatalatti régióihoz. Valljuk be, elég körülményesen, sőt, bonyodalmasan. Nem túlozva, maga a Teremtés vonatik górcső alá, még akkor is, ha csupán emberek a vizsgálandó felek. Nem vagyok meggyőződve valódi alkalmasságuk felől. Igazából az édeni pár legendáriumából is alig futotta a harmadik évezred elejéig. Ezalatt bedarálta a mindenevő embertelen történelem a servantesi búsképű lovagot, az örök ártatlan végidőt, vagy a kezdetek kezdetét a Shakespeare-i Rómeó és Júliát. A közbülső esemény és eszmejátékok – mindenféle hajlamaikkal, kinövésükkel együtt – éppen kuszaságuk folytán kioltották egymást. Mintha Sodoma és Gomora nem is lett volna. A hozzájuk hasonló maiak szintúgy elfelejtenek Noétól bárkát rendelni. Az amnéziát – az egyénit és a nemzetit, mely gyakran egyet jelent – nem illik elfelejteni. Bár arra megvannak kiképzett, tevőlegesen mindig kész rosszérzésű emberek, hogy ezt észben tartsák és időben figyelmeztessenek.
Közismert a magyar szentek Európát megtartó, históriai, társadalmi szerepe. Sőt, még politikai is. A verscitátumban erős utalás van, lélektani szempontból mindenképpen, a bibliai megállapításra. Nevezetesen: az egyetlen megtért bűnös összevetése 99 ártatlanéval, az előző javára. Ennek az igazságnak a belátásához krisztusi tháliájú ember szükségeltetik – ezzel a mindennapi teremtmény nem olyan formátumú, amelyik képes megbirkózni, ugyanis nem bírja el az isteni tudás csekélyke részecskéjét sem! Ahhoz a Teremtés legelejétől részt kell venni. Jézusnak sem volt könnyű dolga, pedig Neki mégiscsak a Teremtő Atyjára kellett gondolnia. Bár, mint tudjuk, különös elbánásban nem részesült. Ellenkezőleg! Siralomvölgyi sorsunk, ahogy meghatározó pontig az Övével azonosult mindmáig. De a teher nem azonos. Nietzsche szerint az emberibb ember a tét. A jézusi cél megvalósítása közel s távolabb szökött. A három közül kettő biztos, hogy emberi, noha mindhárom földi kreatúra, a földi jog hatályossága alá esik, de egy mégis az Égé. Nagyon sok bűnöst, bűnelkövetést láttunk, éreztünk, érzékeltünk – máig együtt élünk velük. Változatlan forgásban például Káin és Ábel esetével, a legcsekélyebb elévülés nélkül. Megbánások sajgó hiányában. Konok bűnelkövetés, olyan elszánt, akár Biszku Béláé, Marosáné vagy akár a generalissimus Sztaliné, és a sor tetszőlegesen folytatható. Az emberiség nem tanul fogyatékosságaiból, vétkeiből, de főként halálos bűneiből. A teremtés dacol a veszéllyel, hogy megbocsájtással győzi ezeket, noha nehéz és átláthatatlan megtérülésüket kivárni. Egymásba kapaszkodó, vándorló életekkel sem. Tény, az utolsó Ítélet – legyen bármilyen nyomasztó a közelsége – ki van iktatva az emberi logika hatálya alól. Amiként ama év, nap, óra, perc, a földről való kiszólításunk számunkra előre nem felfogható bizonysággal, mert mindig csak utána.

lira.hu

Magamat egyedül nem érzem vétkesnek, azért sem, hogy még ott tartok: nem ajánlom fel arcom másik felét is. Főként, hogy az elsővel úgy jártam, hogy cudarul megütöttek nemzedékről nemzedékre. Káin és Ábel óta a világ nemigen változott, mint ahogyan a Tízparancsolat bűnlajstroma sem. Az emberiség erkölcsi színvonala egyetemesen süllyed, túl van már a Pilinszky emlegette „mélypont ünnepélyén”. A történelem s a lelki tapasztalatok lefelé mutatnak, mint a cézárok ujjai. A természetellenest favorizálják feltételek nélkül, némelyikök már-már elállatiasodva az anyagi eredetű létbe, imádják Mammont. Mindez a gyakorlat – ma ez bír királyi hatalommal – az emberiség végromlását, pusztulását mozdítja elő. Sebesen, magukat sem kímélve, mint a fát nyesik a talpuk alatt. Gyanútlanul, öngyilkos módon, kipusztítva a teremtést saját unokájuk elől is.

Evelyn De Morgan: A Mammon imádata – wikipedia

Álmomban szörnyű statisztika jutott tudomásomra. Magyar vonatkozásban jól jelezve a tájékozódási irányvonalakat. Ha Magyarországon 10 emberből 7 igaz, s csak 3 rossz, az még elmegy. De ha tízből hét csapnivaló, s csak három jóravaló, az az ország már működésképtelen, agonizál, minden szinten lakhatatlan. Remélem, még nem vagyok elég érett arra, hogy eljussak arcom ököllel vagy kövek általi bezúzásához. Immár Isten iránti együttérzéssel – hiszen az Ő arcát viselem – nem engedhetem megcsúfolni. Tudom, érzem, Magyarországgal Istennek terve van. De megátalkodott rosszakaróival, elpusztító, ráuszuló ellenségeivel hogyan viselkedjen. Ahogy írva vagyon? Szeressétek ellenségeiteket is. Például, az Európai Uniót, amely kézen-közön szeretne elvinni a halálhoz, pontosabban, az agonizációhoz. Már ott tartok, elutasítom, nem vélem réges-régen időszerűnek azt az Ady-verset, mely szerint nekünk, magyaroknak mindig Mohács kell. Nem kell, kaptunk eleget! Még a padlás is tele van a sok beígért vészterhes csatával. Áldatlan falnak-vezetéssel, becsapással, múltmeghamisítással…és kaptunk a szakajtóban gátlástalan hazudozást, felelősség alóli kibújást, hazaárulást, nemzeti amnéziaokozást. Tarthatatlannak tartom a gátlástalan „geszti bolondozást”, mikor az egyik zseniális költő az egyetlen lángeszű magyar államférfit széles ez Európában kisszerűen pocskondiázza, komédiásnak minősíti, miközben az ország elveszejtőinek zsoldjában és táborában áll. Teszi mindezt hamis beidegződéssel, alantas színvonalon. Ez a folyamat nemzetromboló szándékában ma elevenebb, mint valaha.

– „…tán mielőtt végleg hernyó lennék, / veszésem is üzenetként neszel: / hidd, nélkülem Te is árvább leszel, / és ha ezt megélve tudod, / akkor kérek Tőled bocsánatot” – zárul Zsoltáros ultimátum című verse. Gyónó költemény, melyek közül az egyik elsőt Balassi írta Bocsásd meg, Úristen kezdő sorral. A bűnmegvallás miért fölemelőbb, ha nem a gyóntatószék csendjében plébánosnak suttogjuk el, hanem művészien közkinccsé tesszük?

– A „Nem a csoda” című költemény valóban imavers. Pontosabban, az is. Gondviselő szentekhez intézett fohász. Segélykérés, országfelajánlás. Függőleges tere is legyen a magyarságnak, ha már tengere nincs. Keresztje meg van. Ebben éllovas volt Balassi Bálint Bocsásd meg, Úristen…kezdősorral írt gyónóverse. De Kölcsey, Babits és még seregnyien alkottak efféle fajtájú, minőségű költeményeket napjainkig is. Bár egyre kevesebben. Ebben közrejátszott azért a kommunizmus több évtizedes pokoljárása is. Úgy tűnik, akik mertek írni, azoknak volt mondanivalójuk a Fentvalóról. Kevés vagy sok, de magvas volt. Lényegi. Ezekben a versekben a kiáltást a „de profundis” áttörhette és megközelíthette felolvasva az Istent. A mélyből kiáltók segélykérése nem maradt egy plébános magánügye a papi titoktartás reverendájába öltöztetve. Megírva, megjelentetve nyitottabbak lehettek a lélek útjai a Gondviselőhöz. Olykor még segítették a bűnbevallást, a szembenézést a gonosszal, mely mint tudjuk, ma újra heves támadásba lendült. A fohász gyógyír lett, támogató erő. Újfent visszakéredzkedik jussolt jogaiba, mint annak idejében, akár II. Rákóczi Ferenc korában, de legelsőül Szent István tett „az Ige testet ölt” hitvallás alapján országfelajánló megkeresést Boldogasszony királynénk iránt. Alias Vajk tudta, ezt a népet elkormányozni, révbe vezetni igazából csak szakrális uralkodó képes, vagy az annál még hatalmasabban sugárzó Szent Korona kegyelem-kiáradása. Ideteremtett ember kopár vagy komor pompájú kevés. Akkoriban még nem volt kiüresedve az emberiség, nem volt ennyire szellemileg kizsigerelve, zsarolva, nem bolyongott önmaga keserű végzetű túszaként. Ennyire nem kérdőjeleződött meg a világban, mert az élet élni akart, és mert merészen akart, tudott is. A remény pusztán vékonyocska lángja csüggedt a 21. század első évtizedeiben a temetőkben lohadókban. Az örökmécsek azért mégis felviláglottak a lelkekben. Méltón, bár egyre ritkábban. A lényeghez elfogytak hiteles szavaink. Meglehet, eltékozoltuk, elpocsékoltuk őket. Ezért hozhat nekünk újat, mostaniaknak szólót a költői fohász, mely nem sablonos mederbe kényszeríti őket és a kifejezendő érzelmeket, értékeket. A szerelem nem pótlék, mint ahogy a babkávénak sem lehet utánzata a cikória. Az valami más, fogyatékos pótlék. Ennél a művészet, így a költészet messze igényesebb – annak kéne lennie! A mostani utak-ösvények nem Hozzá vezetnek, leginkább elfelé. Gyönyörű, minden fontos tartalmat megvillantó igazságot magába rejtő szó nyelvünkben a „feleségem” kifejezés. Ennyi szépség, mélység láttán én elhiszem a legendát, hogy a valamikor elsüllyedt földrészen, az Atlantiszon magyar volt a hivatalos nyelv. Egykori kimeríthetetlen gazdagságunknak kezdünk a fenekére hágni. Ami tényleg kilátszik, az a pőre alsó. Egyrészt a művészek szerencsés esetben megkapták az Egek Urától a különbözőség, a megkülönböztetés jogát, miként a lombkoronában sincs egyetlen levél sem, amely hasonlatos egy másik fajtához. Ne vesszünk most bele az antropológiai dagerrotípiába, bár közel járunk a gyónás misztériumához, a bűn fogalmához csak a megbocsájtáskor vagyunk eleve távolabb. Másrészt a beszédrészek, mint említettük már, elvesztették valamikori jelentésük fontosságát, kivetkőztek, levetkőztek, ellaposodtak, megüresedtek, elvesztették a teremtésben az emberi törzsfejlődéshez viselt szerepüket. Olykor egy madártrilla, delfinfüttyögés, majomvisongás, kutyavonítás, vadállatbőgés, lónyerítés, kakasszó többet mond. Hitelesebben ad hírt szenvedésről, elragadtatásról, mint a közízlést irányító politikai, hazug manírba mártott, adjusztált, emberszerű lények nyelvezete.

– „…egymásba tapasztott a létünk, / a végső lényegig felértünk, / a fugákat kibéleli a harmónia, / nincs földi erő, mely képes lerombolnia, / végigbírjuk, együtt nem félünk. / Én el nem engedlek, / Isten által rádmértként magammal veretlek. / Szeretlek.” – vallja Szerelmetes versezet című alkotásában. Olyan szerelmes vers, amelyben a gonosz ellen küzdő Szent Mihály, a János jelenés rémlátomása, a sötétet fénnyel takaró Kosztolányi is fölizzik. Hogyan véd meg ez a fölemelő érzés a halálos lezuhanástól és az elbitangolástól?

– A Szerelmetes versezet citált költemény, amelynek egyik megidézett kardosa Szent Mihály arkangyal. Nem tudom, hogyan véd meg a halálos lezuhanástól és az elbitangolástól. Mert harc van, gonosz is van bőségesen, de védőháló, az nincsen. S az őrangyalok sincsenek szolgálatban oly gyakorta. Most már az egész emberiségről igaz, ami Adyból is kitört: „…mi mindig, mindenről elkésünk”. El az Istenről is. Ezt a csúcstalálkozót nem szabadna annyiban hagyni. Adventet sem ennyire reménylerakatként évezredek óta változatlanul kezelni. Mindig várni hiába, mint Godot-ra. Az idő galádul kizökkenten is, de telik. Világot fölrázó kődobás a vízben. Egyedül anno dacumal a nürnbergi per volt. Nyugat-európai mostani siseregarnitúrája, a levitézlett USA-adminisztráció és a baloldali tömörülések zöme a háborúra való uszítással, a harcok előmozdításával, fegyver- és pénzszállítással meggyőződésem szerint emberiség elleni bűntettet követtek, ill. folytonosan követnek el. Több síkon is. És megtehetik.

A lezuhanástól, az elbitangolástól nem csak Csokonai a Reményhez, Szabó Lőrinc a Semmiért egészen, vagy Tóth Árpád Esti sugárkoszorú, Baudelaire Egy dög, József Attila Óda, Kosztolányi Ilona című verse, és sorolhatnánk tovább az igéző névsort, védelmeznek. Ilyesféle nagyívű, szenvedéllyel papírra vetett versek óvnak meg éppen, mert hogy írva vagynak élő és életre keltő, varázslatos strázsák. Körbekerítik azt az ezoterikus határtalan régiót, amelyet a miénknek hiszünk. A szerelmet és a belőle táplálkozó életet, mely csak részben a mi privilégiumunk.
Másik két erőrendszerrel is segít az Úr. A szerelem hatalmas felhajtó erővel bír, úgy testben, mint lélekben. S hogy ne vesszünk el, megfelelő egyensúlyban kell állniuk egymás kiegészítéseként a centripetális, tehát a középponthoz közelítő és a centrifugális, vagyis a középponttól elröpítő erőknek. Harmonikus együttműködésük eredménye maga a Csoda, a költészet és a fizikai törvényszerűségek násza, melyet a Teremtés áthullámozva és ősi ritmusra mozgat. Ügyesen és bájjal.

Döbrentei Kornél – archív/magyarnemzet/Mészáros Péter

Egy valamirevaló költő, főként ha magyar, nem csak a csatatéren sebezhető. Mint ilyen, Isten teremtménye, aki nem nélkülözi a hiúságot, a szereplési vágyat sem, magára érvényesnek érzi a kiválasztottság kegyét is, olykor még rá is játszik. A bűn megvallásához, vagy éppen a megbocsájtáshoz méltó hit nélkül kevés az Atya jelenléte. Ekkor érezheti a poéta, az Isten és a közte kialakult egyoldalú beszélgetés rá, önmagára visszahull. És nem bírja mindezt elviselni, kénytelen szembenézni emberi mivoltával. Talán ez így magyarázható: a költő egyedül, árván marad, saját hangjától nem hallja, nem hagyja az Urat, aki végül is kevés hallgatóságot, nézőközönséget jelent, mint az emberiség nagy nyilvánossága. Pedig egy fűszálat is komolyan számon kéne tartanunk. Érzékeny, szakrális helyekkel megtűzdelt a világunk, ahol a táj kitartó imádkozásba merülten megsokszorozottan van ébren. És nem egy fenyő húsz méter világcsúcsmagasával mérhető az ünnep beláthatatlansága. Hanem az ember nagyságával. Pontosabban: fohászunk mennyivel szárnyalja túl árnyékunkat?

Molnár Pál