A költő - magyaridok.hu/Havran Zoltán felvétele

Fecske Csabáról több aranymorzsa-emlékem is van, de talán legszebb a 70. születésnapja alkalmának lélekdúsítóan szép élménye. 2018. március 10-e helyett, a legalább kétszer elhalasztott ünnepségre, végül 2018. június 5-én, Miskolcon, a Szabó Lőrinc Idegennyelvi Könyvár udvarán (Mindszent tér 2.) került sor a Gömörország Egyesület, a Múzsák Kertje Alapítvány és a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár közös rendezésében.

Kühne Katalin író, könyvtárigazgató, nagyszerű tudósításban számolt be a jubileumi ünnepségről: „Holló József költő is Egerből érkezett, aki az Utry Attila által szervezett és működtetett – miskolci Kelet Irodalmi Kör tagja volt. Fecske Csabát verssel köszöntötte. Vártuk Serfőző Simon írót-költőt, aki nem jöhetett el. Köszöntő levelét Zs. Papp Ferenc kulturális főreferens olvasta fel, saját emlékeivel kiegészítve. A költő Oláh András, a Partium folyóirat főszerkesztője viszont megtisztelte barátját. Szatmárból érkezett és Csabának dedikált verssel örvendeztette meg költőtársát és a lelkes közönséget is: Születésnapi köszöntő a 70 éves Fecske Csabának szeretettel – Ady Endre versötletének felhasználásával: „rózsafa-vonóként mély zöngésű húrhoz / jusson el ez írás Fecske Csaba úrhoz / kezdeném az estét vidámabb mesével / egy születésnaphoz nem bánatos szív kell / mégis eszembe jut az a régi emlék / mikor Marikával Szalkát felkeresték / a könyvtár aznap is zsúfolásig megtelt / – volt idő mit a nép kultúrának szentelt – / Csaba miatt jöttek akarták hallani / mesélni sztorizni versekről vallani // de vágyálom maradt mert a tréfás kedvű/ műsorvezetőjük eltekintett ettűl / köszöntött mindenkit akkurátus módon / – hosszú volt a szöveg s az idő mint ólom / lomhán és nehezen teltek el a percek – / pislogott Csaba is fészkelődni kezdett / torkát köszörülte botját igazgatta / vizet is töltött – volt még a palackba’ –/ s mikor már mindenki rendesen lefáradt / a műsorvezető a közönségre támadt: // ’tudják hogy a vendég szögligeti Fecske?’ / szaporán bólogat egy helyes menyecske/ a többiek kókadtan hervadtan ülnek / a szóáradattól egy sem menekülhet / ’de nem egyedüli szögligeti ám ő / a közönség között ül itt egy tanárnő / írni és olvasni tanította Csabát / felkérjük beszéljen: exkuzálja magát’ // kiderült az hamar hogy rajta kívül még / akadt két-három-négy szögligeti vendég / volt ott egy fiú is a Viszlay-házból / meg egy focista is Csaba csapatából / Szalkára vetődtek sok évvel ezelőtt / hogy költőnk homlokán fokozzák a redőt / végül nagy nehezen csak eltelt az este / folyadékot kívánt Csaba tikkadt teste / arra nem emlékszem sört ittunk vagy teát/ (inkább sör lehetett – mert a sok víz megárt) // Csaba miatt gyűltünk e napon itt össze / mi legyen mi szavam még hozzája kösse // eszembe jut: egyszer verseimet mondta / egy-egy lusta sorom helyére pofozta / felidézhetném a bereki ivókat / a körbüfénél biz’ figyelme elkókadt / finom a barna sör – hát még aki adta – / buján incselkedett melle érett halma / persze Tokajban is vedeltünk nagyokat / – párás tekintettel csak költő iszogat – / megkönnyeztük hát a tegnapot s a mát is / mindent mi nevetve az Élet-kocsmán átvisz // rózsafa-vonóként mély zöngésű húrhoz / torlódjék ez írás Fecske Csaba úrhoz / hetvenkedhet bátran: az időt leteperte / legyen neki áldás a jövő minden perce / oszlassék el nyomban homlokán a felhő / lehet hogy valaha egyszer tényleg felnő / addig is élje még vidám gyermekkorát / körmöljön verseket s emelje poharát / mert az Avasnak is sok gesztenyefája / Fecske Csaba újabb köteteit várja...”

konyvmarket

Fecske Csaba gyermekei, unokái, húga, pályatársai, barátai, tisztelői megtöltötték az udvart. Koncz Károly György, Radnóti-díjas előadóművész szerkesztette az ünnepi műsort. Közreműködött az Irodalmi Fonó: Ötvös Éva, Petri Nóra, Balázs István előadóművész, a Kiűzetett című kötetéből válogattak verseket. A MINTHA-zenekar Fecske két versét is megzenésítette, de játszottak erdélyi és magyarországi népdalfeldolgozásokat is...”

Nyugat-dunántúli, a soproni és győri „pannon” pátriámban kétféle „e” hangon intonáltam: „Fëcskék Fëcskéje – szögligeti Fëcske Csaba! Erőst örvendek, hogy a hetven évet megérted, és Te megértëd, mekkora öröm, hogy érted is mondom a 70. zsoltárt: „Uram, siess segítségemre!”

Kalász Lászlónak, közös költőbarátunknak a szavait idéztem, hogy „mindenki hallja / úgy fogjak dalba”. Hangsúlyoztam: önmagunkat tiszteljük meg, ha jeles kortársainkat még életükben illőn és méltón megbecsüljük. Fecske Csabát szépen, emberül megünnepeltük. A méltatás klasszikus műfaját, a laudációt választottam. Szívből gratuláltam, tudván, hogy a gratuláció örömnyilvánítás, az ünnepelttel együtt való örvendezés, sikerméltatás is. A Magyar Írószövetség nevében is köszöntöttem a Jubilánst és összegyűlt rokonait, barátait, tisztelőit, olvasóit is. Gondoltam az égi szerkesztőségi asztalnál gyülekezőkre, a miskolci Múzsák kertje emlékfalán láthatókra is: Akác Istvánra, Cseh Károlyra, Furmann Imrére, Hajdú Gáborra, Szabó Bogár Imrére, és a többi költő- és írótársra...
A Teremtő titka, kizárólagos döntési joga, hogy valaki mikor és hova születik. Fecske Csaba márciusi ifjúnak született. Szögligeten, meseszép szülőfalujában már a betűvetéssel együtt jött a versírás is. Hozzászegődött a gyalogjáró Múzsa, amely Miskolcon, az Avas-déli lakótelepen szárnyas Pegazussá változott.

Egy személyes, mélyen, tényszerűen is hiteles emléket is felidéztem. Slezsák Imrével, edelényi könyvtárigazgatóval együtt jártam be először a kies Bódva-völgyet. Megismertem Fecske Csaba gyerekkorának gyönyörű világát: Szögligetet, Szádvárt, amely 1970 őszén még az enyészet martaléka volt.

Megszerettem ezt a tájat, számos, lélekben gazdag lakóját. Szögliget mirabilis természeti harmóniájára Csokonai szavai illenek: „E hely poétának való”. Itt is „A lenge hold halkal világosítja / A szőke bikkfák oldalát”.

Szögliget, az aggteleki – jósvafői tájegység, a tüneményes természeti szépségek és zord társadalmi, szociális ellentmondások észak-magyarországi régiója: a „kies Bódva-völgy” ékessége. Az anyaföld anteuszi talaj, mindvégig olyan éltető erő volt Fecske számára, mint Kalásznak Perkupa, Szalonna, Serfőzőnek Zagyvarékas, Papp Lajosnak Szeged, Cseh Károlynak Borsodgeszt, Szabó Bogárnak Püspökladány, Csorba Piroskának Szuhakálló... A sor tovább folytatható – az „általuk híres e föld” jegyében...

Aki egy ilyen tündérszigeten nőtt fel, annak a szíve a szülőföldön marad. Fecske Csaba tér-időben a tájban, nyelvben és a kibertérben is költőien lakozott.

Ötunokás nagyapó, jókedvében jó verset írt. Lírája a dalköltészet újulni tudó képességét is bizonyítja. Kiteljesedő poézise híven őrizte ifjúkora világra csodálkozó, szelíd derűjét, tréfás kedvét, nyitottságát. Költészetünk füt-fát, virágot, állatot szerető jeles vonulatához tartozik: szelíd ember, igazi botanikus költő volt.

Neki a lelke súgott, és bensőből vezérelt. Szerette a jóízű, jó humorú beszédet, a sörözgető-borozgató baráti társaságot. Humora rokon a „csupa szív” Kalász Lászlóéval, genetikai, típusos közelségben áll Arany és Gárdonyi ’könnycseppel megszentelt’ humorához. Arany után szabadon, hogy ne fogjon szavamon – idéztem a Fecske Epilógusának mottóját: „bocsásson meg drága Arany János úr / olykor az ember úgy elaranyjánosul”. Nála az „üvegszem: öregszem” rímpárra a Szeptemberi átirat felel: „arcomban már két öreg szem / öregszem bár erre nem törekszem”. De amint tudjuk: férfiember nem öregszik, csak megérik. De vajon mitől érlelődik?

Fecske életének, sorsának a tőkesúlya a magyar költőfátum: a testi-lelki próbatétel, a szenvedés misztériuma. Az első igazság annak a felismerése, hogy szenvedés közepette jövünk a világra. Aki születésekor felsír, az életben marad. Az emberi szenvedéstörténet egyik irányjelölő példaképe, Jób, Krisztus előképe, aki szenvedésében úgy érezte: „Mulat (ti. Isten) az ártatlanok szerencsétlenségén.” A szenvedés Fecske Csabát számos nagy költő- és íróelőddel köti össze. Janus Pannonius, Csokonai, Kölcsey, Berzsenyi, Arany is tüdőgyulladásban halt meg, pedig nem tartoztak az önpusztító géniuszok közé. (Az ő korukban erre a betegségre még nem volt hathatós gyógyszer, orvosi terápia.) Csokonai Tüdőgyulladásomról című versében a csupa igéből álló szintagma érzékelteti a betegség, a váltóláz kínszenvedéseit: „Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok”. Ismerjük Kosztolányi megszenvedett vallomását: „Együgyű dal / az én dalom, ő fújja ezt: a fájdalom”. Mintha Csokonai szavaira felelnének a Száz sor a testi szenvedésről szóló sorai: „Metsz, mint a kés, / szúr, mint a tű, / oly iszonyú, / oly egyszerű…” Kosztolányi indoklásai közt az egyik: „Izgatta szívem negyven cigarettám”.

antikvarium.hu

Ma már többet tudunk Arany epeköveiről, Tompa szívbetegségéről, Ady vérvirágos betegségéről, Móra „fejedelmi sárgaságáról”, Babits gégerák miatti elnémulásairól, Kosztolányi ínyrák okozta szájüregi rákbetegségéről, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről, Csáth tragikus szenvedélybetegségéről, Karinthy szörnyű fejfájást okozó agydaganatáról…

Fecske Csabának a tehetség, okosság, kreativitás, a derű volt a legnagyobb istenadta természeti kincse, a betegség a gondolatot elmélyítő sarkallója. Megkapta a lélek legfőbb gyümölcsét, a legfontosabb karizmát: a szeretet létparancsát, a jézusi-antigonéi alapelvet: „vagyok, mert szeretek”. Sorsában a cogitohoz szegődött a doleo, ergo sum – Fájok, tehát vagyok. Lírájában a mysterium passionis mélységdimenziókat nyitott. A derű, a humor villan meg haikuiban is, akkor is, ha fájdalom gyötri: „Istenem mennyivel könnyebb elviselni a mások szenvedéseit.”

Az Attilák rendjébe tartozó, a létkérdések vállalására örökre eljegyzett költő Medvetánc kötetének pásztorköltészeti mottója Fecskére is igaz: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Fecske életén „átsüvítenek sorsok szavak”; „bennem a mindenség vacog”. A Kiűzetés című válogatott verskötet Fecske Csaba életművének a kvintesszenciája: lényege, legjava, alkotó veleje. Számomra ez a súlyos kötet mutatja: Fecske egész életében a szépet és a jót kereste, de kétségeket átélve gyakran küszködödött megszenvedett sorsával, még gondviselő Istenével is. Egyik cikluscíme: Akinek arcát viselem. Isten arcát című verse tematikusan és lelkiségében is szakrális: „amint lesújt rád elvakít / és megtisztít a szenvedés / Isten arcát világítja / meg a semmi falán a rés”. Döbbenetes a felismerés, hogy a szelíd, derűs Fecske Csabának a költészete mennyire a fájdalmak, szenvedések mélyvilága. Fájdalmának fő oka: „egyik történet mint a másik / nincs ami lehetne még”.

Fecske Csabát, amint Kalász Lászlót is az észak-borsodi tájhaza küldte a magyar irodalomba. Kalász szeretetébe fogadta ifjú pályatársát, és magánál jobb költőnek tartotta. Fecske Bódva-völgyi költőbarátjának a Túl az Óperencián (1975), valamint Levél, Szalonnára (1984) címen dedikált verset.

Jellemző, hogy Fecske a központozást költői licenciával kezeli. Szereti a verssorok átívelését; az enjambement szókapcsolatokat, verssorok végén a szorosan összetartozó elemek különválasztását. (Enjambement: átívelés; enjamber: átlendül, átugrik, átlábol.) A Túl az Óperencián című versét hét szótagból álló, kétütemű ritmusban, 4 || 3 osztatú sorokban írta: „Perkupán, vén Perkupán / a világ gond-jusst adott. // Közel vala Szalonna: / érő rozsod hajlik ott. // Pipacstüzes rőzsenyár, / zörög kukoricaszár. // Bő vetés, dús aratás, / kicsépelve a kalász – // Végtelen rét mély hava, / lélekfürdető fehér… // E vidéknek jó bora / vagy te, s szétfoszló kenyér! // Szalonnán, ott Szalonnán, / túl az Óperencián / te világítsz lobos láng! // Oda mélyült gyökered, / oda pirosult szived, // leveledzik éneked, / ott lombosul életed. // Törzsed szél ne dűtse ki, / gallyad fagy ne messe le, / ki hitedbe öltözik, / többé ne vethesse le!” (Fecske Csaba: Arcok holdudvara. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1978. 13.)

Jánosi Zoltán Kalászra és Fecskére is érvényesen hangsúlyozza: az embert próbáló nehéz, sőt mostoha körülményeket megszenvedve, tehetségükkel jól sáfárkodva nőttek naggyá. Életük nemcsak ünnepi, hanem, mindennapi eseményeit is a költészet fényébe vonták, érdekfeszítővé, esztétikai érdekűvé tették.

Lírájukban életük végéig bőségesen áradt a szülőföld tiszta forrása. Számos versük maradandó poétai és emberi dokumentum.

Csorba Piroska – a már szintén Égbe költözött, áldott emlékezetű költőtárs – Fecske Csabáról készített kitűnő, verstani szempontú szakdolgozatában tűpontossággal mutat rá a versben található, Kalásztól származó vendégszövegekre, átvételekre, inspirációkra. Ezek az utalások a strófák rendjében a következők: 1. „Perkupán, vén Perkupán / mogyorófa vert kupán…” (Kalász László: Perkupán;) Kalász László Perkupán született. 4. A kalász nyilvánvaló utalás a költő nevére, életművére, lírai 'termésére'. 5. „Végtelen rét havában / megfürödtem lelkem mélyéig…” (Kalász László: Végtelen rét havában) 6. A bor és a kenyér utalás a Krisztus teste és vére, a szentáldozásra, a messiási létre vonatkozik. 7. A „Perkupán/ ott Perkupán…” parafrázis, mint az 1. strófánál. 8.

„Anyámnak szíve van, meleg, / piros és fáj…” (Kalász László: Anyámnak kontya van) 10. „…ne dűts ki szél / menni nehéz / legalább állhatok…” (Kalász László: Nőnek fejembe; a Ne dűts ki szél kötetcím is.) „… én mégis őrzöm hitemet / mint vihar után a föld a zsenge békét / s bábjait védi a hangya…” (Összegyűjtött s -gyűlt)

Bedecs László a posztmodern költészet és Fecske Csaba egyik legfontosabb eszközéről, idézetjátékairól, parafrázisairól, vendégszövegeiről, a régiből újat komponáló idézéstechnikájáról értekezik, amit a szögligeti költő olyan magától értetődően használ, és tökélyre fejlesztett. (Bedecs László: Mennyivel könnyebb volna. Fecske Csaba: Első életem. Bárka, 2007/2.)

Fecske Csaba is – Nagy Lászlóhoz hasonlóan – „ezüst-ember” volt. A költői-művészi ihlet múzsai ajándék. A rangot adó Kerub című költeménye lélekátvilágító önarckép, jeszenyini remeklés: „egy hónap multán hogy tükörbe néztem / nem ismertem magamra a tükörképben”, az újjászületés csodálatos öröme, amikor „a kórterem kegyetlen-fehér ketrecében / földerengett a szabadság ege kéken”.

Elismerésre méltó, ahogyan Fecske nyelvi, szemléleti, poétikai bravúrral képes kifejezni önmagát és a világ dolgait, érzékeltetni még azt is, amit „beletitkolt” sokrétű és sokgyökerű költészetébe. Hittem, biztattam is baráti szóval, Kalász Lászlót betegséget legyőző, életét tíz évvel meghosszabbító szeretet vette körül. A Sors bona Fecskét is átsegítette a „Nagyon fáj” szakadékain. Remélte és megkapta sorsa jobbra fordulását. A szenvedést vállalva hitben, kegyelemben, önismeretben gazdagodott. Abban bízott, hogy majd túltekinthet az emberi létezés korlátain. Ars poeticája: „az évezredeket őrlő / csillagok alól épphogy kilátszom / az egyetlen dalt mit tudok / Istennek néma csontomon. játszom”. Hitte és vallotta: születik „valami szép és könnyű a fájdalomból”.

A magát töprengő, vívódó, örökké problémázó hamleti alkatnak tudta. Szívszorító vallomása: „keresztem szótlan cipeltem”. Hasonló jézusi példázat, mint amilyennel Hamlet nyugtatja Horatiót kevéssel a végzetes párbaj előtt. (A lékek- és bizalomerősítő példázat: „Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül! Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél!” (Mt 10,24-30)

Shakespeare szavait Arany János átköltésében idézem az igehelyet: „hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. (…) készen kell rá lenni…” – „The readiness is all” – ’A készenlét minden’. Itt is igehely sugallatáról van szó: „Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok.” (Mt 24,42) De hogyan lehetünk készen, ha a „To be, or not to be...” létkérdéssel szembesülünk? Talán a babitsi bizonyosság, az Örökkék ég a felhők mögött hitével.

A Jób éneke c. költeménye emberképét, a Teremtőhöz való viszonyát megragadóan defibiálja: „fészekből pottyant madárfióka / tehetetlenül verdes a remény / attól félek eleitől fogva / nem lehetek méltó vendéged én”. A szenvedés megpróbáltatásai ellenére sem veszítette el hitét, megőrizte, kiküzdötte a derűlátás reménységét, amely olyan fontos, mint a mindennapi kenyér. Hite bizonyság arra, hogy a költő előrenéz, nem hátrál, szüntelenül valami újat hoz, többet és jobbat vár, ami mindig előre és felfelé mutat.

Adynak „a Vers csak cifra szolga”. Babits azt vallotta: „.. Csak én bírok versemnek hőse lenni”. Fecske számára a költészet életcélt mutató sorstükör. Az ének valaha titkos szertartás volt. A Fecske-vers is titok, mindig van benne valami misztikus. A fecskecsabás versimagináció a mindent kivallás sajátos művészete. Ahogyan költői képet alkot, az szinte már a belső látás és a külső látvány, a tárgyias természeti elemek, a hangulati-érzelmi telítettség, indíték és stilizáció megfelelései. Versformáiban létezésminták, a létérzékelés pontos képei jelennek meg. A formateremtés minden gondjával verseszményét szolgálja. Távol áll tőle mindenféle idillizmus, sztereotípia és toposz iránti tisztelet.
Fecske Csabára valóban érvényes a heideggeri megállapítás: „... dichterisch wohnet der Mensch auf dieser Erde....” Magyarul és teljesebb változatban: „Költőileg lakozik az ember ezen a földön. Bármilyen érdemet képes is megszerezni, semmivé válik, ha a költői hajlék, vagyis a költészet szavában nincsen otthon...” (Martin Heidegger)

A nyolcadik évtized-hídon különös erővel tudatosodott Fecskében Berzsenyi igazsága: hetven után nyolcvan fele „a szárnyas idő hirtelen elrepül…” A „lopva surranó idő” már többet visz, mint amennyit hoz: „többel tartozik, mint amennyit jöveszt”. Az út végén – amint írja: „Bolyong a lélek / az alagút végén a fényt keresve.” (…) „e meddő testből az élet aranyát / az idő régesrég kimosta”. Ami lehetne még vers konklúziója: „testet cserél a szerelem”, az „egyik történet mint a másik / nincs ami lehetne még”. Öniróniával vallja: „amit nem lehet én azt folytatom / szaltó mortálét csinálok vakon”.

A hús pogány énekei Fecske-ciklus szerves, tematikus és szemléleti egységet képez. A „megfejthetetlen titok” ciklusa, a férfiszemlélet, őszinteség, pajzánság, erotika – a lángsugarú nyár és a vénasszonyok nyara idővallumban elhelyezhető verseket tartalmaz: Bakfis a tükör előtt, Rege a szívről. Hölderlin és Eliot szövegrészleteket tartalmaz az Artemisz. A Vénusz születése című vers alcíme: Botticelli festménye alá. Botticellinél a szakralitás eltűnik A kultuszkép helyébe lép a gyönyörködtető szemléletű, ember-központú nőábrázolás. A korszak erotikájának, pornójának megtestesítője ez a híres festmény, éppen ezért: „e szép testben lelket ne keres” (…) szépsége üres létezése bágyadt” (…) nőként kápráztatja el híveit”.

Fecske szemnyitogató, eleven kapcsolatban állt és költőien társalgott a magyar és a világirodalommal is. Vértelen hódítást végzett. Az orosz irodalom számos gyöngyszeme is műveltsége, költészete és élete ihlető, spirituális része lett. Minden értekezésnél beszédesebbek az Fecske-életművet átszövő átköltések, parafrázisok, inspirációk, sugallatok, intertextuális példák. Gondolati, formai-verstani szempontból is nagyszerű az Anyegin elkallódott levele. Intelme: Anyegin! nem minden múlik az anyagin. Kaiser László hangsúlyozza: hitben, szerelemben, barátságban nincsen csalódás, csak árulás.

Fecske Csaba – Tóth Árpád és húsznál több magyar fordítás után – egyénítve újraköltötte Goethe Wanderers Nachtlied című miniatűr remekét: „Über allen Gipfeln / Ist Ruh, / In allen Wipfeln / Spürest du / Kaum einen Hauch; / Die Vögelein schweigen im Walde. / Warte nur, balde / Ruhest du auch.” – „Hang lábujjhegyen / jár itt a hegyen. / Lent, fönt csend. / Nem rebben madár / se már / Neked is kijár, te dőre, / a nyugi, a halál.”

Fecske versei azomban, minden „beletitkolás” ellenére, mégsem végletesen titoktartók. Az értő befogadónak kiadják titkukat. Arany-igazság: „Nyelvész urak jobban ’tudják’. / A költő jobban ’érzi’.” A muzsikáló Fecske-versek az újraolvasás próbáját is kiállják, a műélvezet gyönyörűségét adják. Fecske Emlék című haikui közül idézem az egyik, nekem igencsak kedvest: „Emlék a lepke elszállt ki tudja hová ujjam őrzi hímporát.”

Már Szögligeten megtapasztalta: tér és idő ugyanannak a valóságnak két látószögből való megnevezése. Életét, sorsát poétikusan „ércnél maradandóbb” anyagba, anyanyelvünkbe rögzítette. A bölcsesség, a szeretet fényes példája a Mint a nap: „kisüt a szíved, mint a nap (…) ó jaj az élet mint rövid / gyertya gyorsan leég tövig / de én ragyogok mint a nap / mielőtt éj lesz mert te vagy”.

Csorba Piroska szerint: Fecske Csaba Arany Miskolc arany fedezete. A lélekembert és költőt szerette benne. Fecske kvalitásérzékét Feledy Gyula is magasra értékelte. erfőző Simon is elismerte, Jánosi Zoltán remek tanulmányokban méltatta. (Kritikus jó barátként teszem hozzá, mert ez az igazság: jobb sáfára volt költői talentumának, mint menedzsere verseinek.) Abban az élni segítő hitben élt, hogy „Mert nem a félelemnek lelkét adta nékünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2 Tim 1,7)

Mindez a sok szó akkor, a 70. születésnapi miskolci ünnepen főképpen arra volt jó, hogy kimondhassam: Csaba, nagyon szeretünk, emberként és költőként is Jel-embernek tartunk. Őrzöd a lélek tisztaságát, verseidben is képes vagy kifejezni. Rád valóban sorsszerűen érvényes az Utassy-embléma intelme: „INRI – ÍRNI!”

A jókívánság ereje abban áll, hogy komolyan gondoljuk, szívesen mondjuk, akkor van remény, hogy örömmel fogadják, és talán viszonozzák is. Emlékszem, Fecske Csabának is nagyon tetszett Tarján Tamás és Reményi József Tamás (TT–RJT) remek Kalász-paródiája, amely rávilágított a perkupai-szalonnai költő léthelyzetére és legendás, gondűző jókedvére: „JÓZSEF ATTILA / díjjal a zsebben / vezérnek lenni? Nem vágyok rája / Élek tovább is kenyéren / Szalonnán / Maradok a líra / sörkatonája.”

A tokaji, írótábori tanácskozások közösségi élményei ismertek. Fecske bogácsi, baráti találkozásairól, borozgatásairól külön is szólnom kell. Hajdu Imre író, újságíró, lapszerkesztő, könyvkiadó bogácsi pincéjének a jelentőségéről versek szólnak. A Nekünk Bogács a világ közepe című antológia, Mezey István, Feledy Gyula és Barczi Pál grafikáival illusztrált, bordicsérő kiadvány. Cseh Károly, Daragó Károly, Demjén István, Dobrik István, Dudás Sándor, Fecske Csaba, Hajdu Imre, Hegyi Imre, Katona Sándor, Kárpáti Csaba, Laboda Kálmán, Leskó Imre, Mohás Lívia, Pap János, Pázmándy László, Pető Margit, Pusztafalvi Tivadar, Szabó Bogár Imre, Szajlai Sándor, Székely Dezső, Tislerics Endre, Varga Rudolf írásai hirdetik Bogács, a Bükk-alja borvidékének dicséretét.

Varga Rudolf verse adta a versantológia címét: „Borország, borvilág szíve: napfényes Bogács! / Bükknek szőlőkertes palástja, történelmi e táj, / Orákulum-pincesorod présein orvosság cseppen, / Nektárborod kerek, rövid, élénk, testes, / Golyvás, sápkóros, beteg városi embernek, / Patika a présház, ha buzgalommal hódol a csillogó lének, / Áldott legyen Dionüszosz-kultuszának minden cseppje, / Melytől tüzesedik a bogácsi tudós borvitézek kedve, / Csobolyó alá tartsuk hát, barátom a kulacsot, serleget, ónkupát, / Mert a bukés, fűszeres bogácsi bor mondatja ki, / A VILÁG LEGŐSIBB TÜNDÉR-IGAZÁT!”
Cseh Károly Bogács felett és Tavaszáldozat című verseiben önfeledten dalol a Bükkalja boráról. Költő- és írótársaival Tokajban, a Bükkalján, Bogácson, Egerben, Bakacsi Ernőék mátrai kertjében is csak mértékkel borozgatott. Baráti társaságban a színek, költői képek, versformák értő szerelmese az őszről, a szüretről, a must és a bor titkairól, a szőlőből nyert must illatáról, a mustból borrá változás külön csodájáról értőn és szívesen mesélt.
Való igaz: Fecske Csaba inkább sörpárti volt, de a bort, a fröccsöt is értékelte. Ezt bizonyítja Bacchus és az Egy bogácsi pince falára szánt bordala is: „Néhány pohár finom nedű, s az ember örökéletű, és megpendül lelke húrja, a mámor csiklandó ujja játszik rajta újra meg újra, élvezi ezt, meg nem unja, hordólyukba bú a búja. Érzékeny hangszer az ember, bor nélkül cincogni sem mer. Bor nélkül fals hangon szólna, mi lenne, ha bor sem volna?” (Borország szíve: Bogács, Hajdu-Vinpress Kiadó, 2001.)

Fecske Csabának azzal adtam át az Egri csillag feliratú borospalackot, hogy Ő nem a magyar literatúra József Attila-díjjal kitüntetett „sörkatonája”, hanem borlovag-költőink csillagrendjébe tartozik. Az In vino veritas egysorosában így fohászkodik: „Létünk törékeny poharát édes Istenem el ne törd.”

Ma vigasz, hogy jubileumi köszöntésekor az Ót megillető megbecsüléssel méltattuk Fecske Csabát, értékeltók kortárs irodalmunk jeles személyiségének aszúörömmé érlelődött költői munkásságát. Életpályájának végén ezzel most is tartozunk magunknak. Akkor áldáskérő jókívánságomban, nem jelöltem meg számszerű életkorhatárt. Azért fohászkodtam: adják meg Neki az „égi és ninivei hatalmak”, hogy a 150 zsoltárból – a 70. életévét betöltve is, még számos zsoltárt énekelhessen végig! Áldáskérésem lényege ez volt: az Ég áldja a legfőbb jókkal, sok csűrbegyűjtő jó erővel, alkotásra alkalmas idővel és sok szép, tiszta szívbéli örömmel! Teljesítse be rajta a Teremtő mindazt a jót, szépet, amit benne már a szögligeti tündérvilágodban elkezdett! Még majdnem hét év adatott neki, hogy beteljesítse kltői hivatását, küldetését: egész életművét. Bevégezte, elérte költői életcélját: Jelölni tüntömet

Beszélgetéseink közül emlékezetes, amikor arról cseréltünk eszmét, hogy a Gott is tot! kijelentés milyen mérhetetlenül nagy, fatális tévedés. És mi mindent építettek erre túldimenzionált, csonkán-bonkán idézett Nietzsche-állításra! Általában figyelmen kívül hagyták a teljes citátumot: „Gott is tot! Gott bleibt tot! Und wir haben ihn getötet!” – „Isten meghalt! Isten halva marad! És mi öltük meg őt!”

Az igazság az, amit Wass Albert ír: „A látszat csal. Isten ma is a régi. / Te hagytad őt el, te s a többiek, / s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá, / s a múlt hibáit le nem törlitek: // magyar földön nem lesz új / Magyarország, / Gaz és szemét nem terem nemzetet! / S a gyűlöletet nem mossa le semmi, / csak az összetartó igaz szeretet!” Várkonyi Nándor is leszögezi: „Nem Isten halt meg, hanem az ember, éppen ezért, mert kilökte magából az istenit”. Tény, hogy Európában, de hazánkban is félelmetes méreteket ölt a Gottesfinsternis – az Isten nélküliség sötétsége.)

Homa János kétszer is meglátogatta a Miskolcról Arnótra költözött Fecske Csabát. A második alkalommal vele tartottam. Faluszéli, mesebeli lakhelyén szívbéli örömmel fogadott bennünket. Több témáról, fontos dologról tudtunk információban gazdag eszmecserét folytatni. Hálaadó lélekkel beszéltem arról, hogy Soprontól Debrecenig belakhattam ezt a körbecsonkolt kis hazát. Életemben, gondolkodói látókörömben rendkívül fontos volt a tanárságom csikókorában, a Bódva-völgyben, Edelényben eltöltött három évem. Nem titkolva, röviden, tényszerűen szóltunk arról is, hogy a világ dolgai, de személyes dolgaink alakulása is egyre mélyebbre taszít bennünket a vénség vermébe, és hozzá jönnek még az egyre gyarapodó diagnózisok is...

Lelkesen emlegettük szögligeti, Bódva-völgyi emlékeinket, főképpen peig Kalász Lászlót, a Szuhogyon élő írót, Kaló Bélát... A hajdani Kelet alkotókör Égbe költözött tagjairól, de még az élő, máig aktív alkotó Utry Attila érdemeiről is tartalmas diskurzust folytattunk. Nagy elismeréssel szóltunk az edelnyi Laki-Lukács Lászlóról (1953 – 2017), a kiváló edelényi helytörténészről, könyvtárigazgatóról, néprajzosról, a jó ügyeket kezdeményező és megvalósító, honismereti mindenesről.

A Bódva-völgyi „édes kis-hazában” Slezsák Imre és Hadobás Pál könyvtárigazgatókhoz hasonlóan Laki-Lukács is jeles őrálló volt a strázsán... Slezsák Imre nemcsak Kalász minden új kötetét mutatta be a kisközséges Edelényi Járás minden könyvtárában, hanem Fecske Csaba opusait is. Ismét tudatosult bennem Fodor András költői vallomása, amely rám különösen érvényes: „Amennyit mások fényében láttam, / annyit tudok.” Létezik a hely szelleme, és az is mélységesen igaz, hogy múlt nélkül nincs jövő. A feledés remélt orvossága nem pótolja az emlékezésben fellelhető gyógyszert. Abban is megegyezett a véleményünk, hogy a mi korunkban minden elismerésnek nagyon örülünk, bár tudjuk: nekünk érdemeket már odaátra érdemes gyűjtenünk.

A szíveslátás közben megbeszéltük, lényegében megszerveztük az Agria folyóirat 2024. évi, őszi, „Bódva-völgyi” lapszámába szánt és megjelent Fecske Csaba-összeállítást, és egy kiváló Kelemen Erzsébet-összeállítást is. Ebben az Agria-számban kilenc jellegzetes és karakteres Fecske-verset olvashatunk.

A költővel Homa János készített interjút: „...fontos vendég vagyok ezen a világon...” címen. Kégl Ildikó, a miskolci Bíbor Kiadónál 2006-ban megjelent Fecske-verskötetről publikált fontos, összegező érvényű tanulmányt: „Mint levél a színét, múltamat cserélgetem” Kortársi recepciók Fecske Csaba Első életem című verskötetéről. Bertha Zoltán lényeglátó, értékfelmutató esszéjének címe: Emlékidő, örökidő. Sorok Fecske Csaba költészetéről. Kelemen Erzsébet Eltéphetetlen szálak, gyökerek (Fecske Csaba ’kies’ Bódva-völgyének’ szülötte) címen adta közre, lábjegyzetekkel is megerősített, hitelesített, nagyszerű értekezését. Jánosi Zoltán A Harangozó keze (Fecske Csaba újabb verseinek olvasásakor) címen folytatja a Fecske-költészet értékfeltárását, konzekvens értelmezését. Filip Tamás Tizenkilenc sor egy arnóti kertbe (Fecske Csabának) címen verset dedikált...

Fecske Csaba hetvenhetedik születésnapja előtt néhány nappal tért meg Teremtőjéhez. A költőtől, meseírótól, publicistától, fiatalabb költőtársai gondos, lelkiismeretes mentorától Arany János fájdalmat és félelmet enyhítő hitével, vigaszával búcsúzom: „Egy volt közös, szent vigaszunk: A LÉLEK ÉL: találkozunk.” Fecske Csaba költőbarátunkat fogadja kegyelmébe az Ég! Szeretteit idelent Isten éltesse, segítse! Legyen üdvössége az Égben, és áldott az emléke – itt a Földön!

Cs. Varga István