Moldvay Győző, költő, író, újságíró, szerkesztő, száz éve, 1925. június 12-én született Hódmezővásárhelyen. Az 1946-ban indított, majd közel négy évtizedes kényszerszünet után, 1986-ban újraindított Délsziget kulturális, irodalmi folyóirat szerkesztőjének lételeme volt a szellemi organizátor-szerep: a testvérmúzsák szolgálatában az értékmentés és –közvetítés. Az általa alapított Hatvani Galéria igazgatója volt.

Gyermekkorának felejthetetlen hódmezővásárhelyi színtere a Töltésoldal és a Tarjánvég. A Bethlen Gábor Református Gimnáziumban érettségizett, majd a szegedi egyetem bölcsészkarán, magyar-történelem szakon tanult. Stúdiumait nem fejezhette be, mert édesapja 1945-ben meghalt, öccse még iskolás volt. A továbbtanulás anyagi fedezetét a család nem tudta előteremteni.

Moldvay örökre „szabadlelkű diák”, szabadon szolgáló, garabonciás értelmiségi maradt. Mozgalmas, változatos, regénybe kívánkozó életet élt. 1944 nyarán csodával határos módon szökött meg a kecskeméti repülőtér Gestapó-börtönéből. (Munkaszolgálatosként dolgozott a reptéren, a kényszermunka megtagadása miatt zárták áristomba.)

Húsz esztendősen újságírónak állt. 1945-ben a Vásárhelyi Független Újságnak, a Kisgazdapárt lapjának a munkatársa. Majd 1946/47-ben egyik szerkesztője lett a Vásárhely Népe c. lapnak. Néhány barátjával 1945-ben a Néphadseregbe jelentkezett, de a katonai pályáról lebeszélték. Visszatért az egyetemre. Anyagi fedezet hiányában azonban tanulmányait nem tudta befejezni Az újságírást választotta hívatásának.

Szegeden, a Délvidéki Hírlapnál, 1952-ig dolgozott. Képesítés nélküli pedagógusként is szerencsét próbált az oktatásügyben. A munka mellett megszerezte a tanítói oklevelet. 1955/56-ban a Vásárhelyi Szót szerkesztette, amely folytatása a Délszigetnek és a Puszták Népének, de náluk publicisztikusabb. 1957-ig Hódmezővásárhelyen tanított, közben a Petőfi Sándor nevét viselő városi művelődési házat is vezette. Sikeres amatőr színjátszó együttest és fúvószenekart is szervezett.

A meglepetések embere volt, de neki is számtalan meglepetést szereztek – főképpen a helyi hatalom képviselői. Eltávolították a hódmezővásárhelyi Petőfi Művelődési Központ igazgatói székéből. (Nem tudta lenyelni a megyei osztályvezető beavatkozását az intézmény ügyeibe.) Később pedig Hódmezővásárhelyen pedagógusként megtagadta azt a sarcot, amelyet a művelődési osztály a helyi iskoláknak előírt, a fáraók ülőpózát szerencsétlenül utánzó vásárhelyi Lenin-szobor kivitelezése, költségeinek előteremtése ügyében.

Munkavállalásai során ott kellett hagynia a pesterzsébeti homokbányát is, mert 1956 után nem volt munkakönyve. Ugyanilyen indoklással kötöttek útilaput a talpára, amikor anyagmozgatóként próbált kenyeret keresni a mérleggyárban, majd a makói vágóhídon, ahol pedig naponta egyszer lókolbásszal is jóllakhatott. A próbatételek rendszerint megerősítették hitében, hogy jó úton jár. 1957-ben, Miskolcon, a Magyar Rádió Miskolci Stúdiójának lett a munkatársa. Közben tiszteletdíjasként dolgozott a Tudományos ismeretterjesztő Társulatban (TIT), és a Napjainkban és a Borsodi Szemlében publikált.
Az 1960-as évek elején, a matyóföldi Szentistvánban a művelődési ház igazgatója. A helyi művelődés fénykorát teremti meg. 1962-ben már a második ünnepi hetet szervezte a faluban: matyó esteket, és egyedülálló balett-estet is. Megrendezte a miskolci Liszt Ferenc filharmonikus zenekar hangversenyét is. Remek ötlettel hozta össze a téesz-elnökök és művelődésiház-igazgatók találkozóját, hogy a pénz és a kultúra találkozzanak egymással. Szentistvánban Veres Péter író-olvasó találkozója, és Tersánszky-Józsi Jenő-estje is nagyszerűen sikerült.

1962-ben visszaköltözött Hódmezővásárhelyre. Egy évig ismét a pedagóguspályán munkálkodott. Kisebb csoda volt, amikor a mezőkövesdi járási művelődési központ élére került. Moldvay Győző az 1958-tól, Kiss Gyula és Dala József szerkesztésében megjelenő Matyóföld, irodalmi és néprajzi évkönyvet 1963-ban, barátaival együtt megújította. Kiváló munkatársakkal – Kiss Gyula, Dala József, Pap János, Zupkó Béla, Hegyi Imre stb. – szinte újjáalapította. Minőségi ugrást ért el a mezőkövesdi évnegyedes szemle szerkesztésében, történetében. (Sajnos, később évkönyvvé zsugorodott ez az ügyszeretettel szerkesztett mezőkövesdi kiadvány.) Moldvayt, baljós csillagzata, Mezőkövesden is üldözte. Köpött egyet, amikor külföldi utazását a járási tanácselnök egy akkor divatos négerbarna orkánkabát behozatalához kötötte.

Fordulatokban gazdag életútja eredményekben és kudarcokban, folytonos újrakezdésekben bővelkedett. Két színház körül is bábáskodott, presszó-pódiumot szervezett, végül a Hatvani Galéria és a Hatvani Nyári Színház igazgatójaként, tárlatok, rendezvények, színházi előadások egész sorát hozta létre. 1970-ben végérvényesen elkötelezte magát az újságírás mellett. Egerbe költözött. Főképpen Faludi Sándornak köszönhette, hogy végül visszakerült álmai világába, a sajtóhoz.

A Heves Megyei Hírlap a kulturális rovatánál hosszú ideig kedve szerint írhatott izgalmas, szíve szerinti ügyeiről is. Amikor a megyei napilap Hatvanban főmunkatársi státuszt létesített, Moldvay a Zagyva-parti városba költözött. 1971-től 1987-ig, nyugdíjba vonulásáig volt a lap munkatársa. Ő kezdte el ügyszeretettel és hozzáértéssel, sikeres szerkesztői gyakorlat birtokában szervezni a megye kulturális folyóiratát: a későbbi Hevesi Szemlét. Nem keseredett el, amikor más kapta meg a lap főszerkesztői posztját.

Az általa alapított Hatvani Galéria igazgatójaként, kiállításaival, tárlataival országos hírre tett szert. Képzőművészeti témájú előadásaival, vándorkiállításaival, irodalmi, művészeti estjeivel, kamarazene-darabok bemutatásával sikereket ért el. A természetelvű művészetet pártolva szervezte meg a méltán nagy és sok elismerést arató Magyar tájak festészeti biennálét. Általa szellemi-kulturális híd létesült a hódmezővásárhelyi-alföldi képzőművészet jeles alkotói és az országos művészeti központtá nőtt Hatvani Galéria között.

Vállalt ügyeiben számos alsó és középszintű vezető gáncsoskodott, de mindig akadt egy pártfogója, aki az ultrabalos helyi potentátok ellenében megvédte. A pártállam prominens vezetői közül így karolta fel Pozsgay Imre a Hatvani Galéria építésének, míg mások a tájfestészeti biennálénak az ügyét. 1986 legelején a Délsziget újraindításához is kapott támogatást. Tiszta és nemes ügyeket szolgált, ezért tudta megnyerni potens emberek támogatását is, miközben kis- és középkádereknél halomra gyűjtötte a rossz pontokat. Ezért kellett őt gyakran felülről a helyi kiskirályok karmai közül kiszabadítani.

Tornyai: A bús magyar sors életszimbóluma

Moldvay Győzőben ifjúkorától élt a festészet és a költészet iránti áldozatos szeretet. Az ő anteuszi talaja: Hódmezővásárhely. A várost sokféle jelzővel illették, Ady „paraszt Párizs”-nak nevezte. Nagy szellemi örökség letéteményese volt a város már a két háború között. Hírnevét a művészetben a századelőn Tornyai János, Medgyessy Ferenc, Koszta József, Rudnay Gyula, Pásztor János, Endre Béla alapozta meg. Táj és ember realista ábrázolásában új minőséget teremtettek. Tornyai Európát bejárva lelt itt otthonra. Azt vallotta: „A művészet úgy ér csak valamit, ha nemzeti, ha magyar művészet, azzá pedig csak úgy lesz, ha a nép érzelemvilágából táplálkozik.”
Tornyai János 1897 nyarán, Párizsból hazatérve telepedett le Hódmezővásárhelyen. Ekkor a gazdag parasztvárosban tespedt a kulturális élet. Rudnaynak írja: „Butaságban, ködben, unalomban döglik az egész Vásárhely, s én is vele együtt! Hej, nem így van ez másutt, Gyula! Ez a magyar ugar!...” A bús magyar sors című méltán híres képén élete jelképét, a magyar Muszáj-Herkules sorsát festette meg. Az 19l0-ben készült képen a sötét, borongós pusztán, a kopár, sivár barnaságban a „nagy magyar sömmi”. A napszítta tarlón, komor, lilába játszó délután, a kép előterében – az alacsonyra helyezett horizont fölötti viharfelhő alatt – magányos, az összeeséshez közelálló gebe lógatja fejét. Benne szimbolikus erővel a reménytelenség, kivertség, magány, a küzdelmes élet kilátástalansága elevenedik meg drámai erővel. A meg nem értés, hányódás, a meddő küzdelem szimbólumát A puszta meg én című vers így fejezi ki: „Nagy sömmiben, mélységes csöndben / Ketten vagyunk: a puszta meg én; / Én bámulok a nagy pusztába, / A nagy puszta meg bámul belém.”

Ugyanazzal küzd, amivel Ady, a Lelkek a pányván költője. Tornyai magyarságtudatára jellemző vallomása: a „kéz elsősorban lélekben legyen magyar, felfogásban, azután az előadásmódjában, a megföstésben...” Művészi életcélját is a valóságvállalásra serkentő Adyhoz kötve fogalmazza meg: „Művészetemmel Adynak arra a kérdésére szeretnék felelni: Van-e célja és nagy akarata, hoz-e valamit, ami az övé, ami magyar, ami igaz maga? Van-e nagy ős küzdésünknek neve, vagy elvérzünk névtelenül, mint a kóbor tigrisek serege?”

Adyt a „mégis morál” éltette. Hitte, vallotta, nem győzhet a mindegy, a közöny, ezért zárja versét felszólítással: „Ha láttok a magyar Mezőn véres, tajtékos, pányvás ménet: / Vágjátok el a kötelét, mert lélek az, bús magyar lélek.” A valóságfantaszta Ady és Móricz művésztársa Tornyai a magyar sors ábrázolásában, majd ugyanezt prózai elemzésformában végzi el városnyi szeretettel körülvett vásárhelyi asylumban Németh László az Égető Eszter lapjain.
Ennek a szellemiségnek, helytállásnak örököse és követője Moldvay Győző is. A „vásárhelyi” örökséghez kötődő lényegi rokonságon túl őrá azonban egy alapvető különbség is jellemző: élete minden megpróbáltatás ellenére sem a komorság, hanem az életvidámság, az élni akarás és élni tudás bátorító példája. Felletár Béla találóan jellemzi Németh László ironikus tipológiája szerint Moldvay Győző csomorkányi típus: „egész élete »rázós ügy« volt”, „A szent őrültek rendjébe tartozott” Olyan emberek közé, akik mennek és mennek előre, ha kell, fejjel a falnak, olykor a fejük törik be, olykor csodálatosképpen a fal.”

Hódmezővásárhelyi költő és szerkesztő

Vásárhelyen a 30-as években már az irodalom kerül az első helyre az értékteremtés és elismertség tekintetében. Elidőzött itt József Attila, megfordult ebben a nagy alföldi városban Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Németh László, Féja Géza, Sinka István. Eredményesen működött a Tornyai Társaság, amelynek idősebb nemzedékéhez 1945 után fiatal tehetségek csatlakoztak: Osváth Béla, Kohán György, Kurucz D. István, Vöröss István, Tárkány Szűcs Ernő, Kristó Nagy István... Németh László írja egyik tanulmányában: „Vásárhely tanított meg rá, hogy irodalmunk, amennyiben adott, milyen felületes, mondhatnám importált képet adott a magyar vidéki városok, legalább is egy részük életéről. Az egyik, amit ezekre a városokra rákentek: a műveletlenség. Nos, nemigen hiszem, hogy az ország bármely más pontján, még az értelmiséget magábaszívó Budapesten is, ezer lélekre több művelt fő esett volna, mint Vásárhelyen, amikor én odakerültem”.

A negyvenes és ötvenes években Hódmezővásárhelyen valóban kiváló irodalom- és művelődésszervezők működnek. Ebben a pezsgő szellemi közegben nőtt fel, eszmélkedett, majd szellemi vállalkozóként önállósodott Moldvay Győző. Már középiskolásként verseket írt. Barátai, Fejér Csaba, Csohány Kálmán, Kohán György is versírásra biztatták. Diákkori élményeit, kísérleteit az 1946-ban már összeállt. 1947-ben a Misztótfalusi Kiadónál megjelent Magam körül című verskötet tartalmazza. Nyugtalanság és hűség kettőssége telíti a Sinkára emlékeztető, balladás hangvételű pályakezdő verskötetet.

A versírásra fordítható idejét rövidítette meg első lapkísérlete, az 1946/47-ben kiadott Délsziget című irodalmi kiskönyv-sorozat is. Megindításakor Hódmezővásárhelyen már megjelent a Puszták Népe című színvonalas folyóirat, amelynek ezer előfizetője volt. Moldvay – szövetkezve tehetséges szerkesztőtársával, a fiatalon elhunyt Vöröss István költővel – azonban más, érdekesebb, kevésbé konzervatív, a határainkon túli magyar irodalomra is figyelő folyóiratot alapított. A Délsziget a Tornyai Társaságból kivált fiatalok igénybejelentése volt. Igényes programot hirdettek meg: „a tömegkultúrával szemben a minőség jelszavát, de ez a szemlélet a koalíciós években időszerűtlennek bizonyult. Az írók és publikált cikkeik jobbak voltak, mint maga a lap” – állapítja meg Grezsa Ferenc Irodalom Vásárhelyen, Vásárhely az irodalomban című könyvében. Célkitűzéseik közt szerepelt, hogy „szólásra bírják Kodolányit, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet; ha máshol nem, szólaljanak meg itt, Vásárhelyen.”

Az akkor mindössze három számot megért Délsziget címe nem Vörösmarty azonos című művét akarta idézni, hanem a területében megcsonkított ország egyik déli végvárában, Hódmezővásárhelyen próbálta legalább a kultúra szigetét, az egyetemes magyar szellemi összetartozást erősíteni. Négy hónap alatt három számot adtak ki. Formálói lettek a helyi szellemi életnek és bekapcsolódtak az ország irodalmi vérkeringésébe.
Munkatársnak tudták megnyerni az ekkor Hódmezővásárhelyen élő Németh Lászlót, a fővárosból Szabó Lőrincet, Pécsről Csorba Győzőt, Várkonyi Nándort, Kaposvárról Takáts Gyulát, Gyuláról Simonyi Imrét, a szűkebb pátriából Bibó Lajost, Madácsy Lászlót, Bálint Sándort, Péczely Attilát, Koltay-Kastner Jenőt stb. Érdemei közül kiemelkedik, hogy több, a hivatalos irodalmi életből kiszorított írónak, költőnek helyet biztosított lapjain. Jellemző, hogy a Délsziget lelkes szerkesztői drámarészletet közöltek Shakespeare-től – a Vihar két jelenetét Pákozdy Ferenc fordításában – és teljes drámát Németh Lászlótól. Önéletírásában Németh így emlékezett vissza: „Vásárhelyre érkezésem heteiben a Mathiász-panziót fogalmaztam újra, a következő évben az egymással versengő két helyi folyóirat (akkora volt itt a szellemi égés!) két régi témám íratta át és meg: a Puszták Népének a Pusztuló magyarok című vígjátékomat adtam, a Délszigetnek az Erzsébet-napot.”

A Délsziget és szerkesztői körül viták bontakoztak ki, indulatok csaptak össze. Helyi és országos fórumok méltatták és vitatták kezdeményezéseiket. Jól látta Sarkadi Imre: a Délsziget „pozitívuma: a közösség vállalása azokkal az írókkal, akik pillanatnyilag kikerültek a magyar irodalom életéből...”
Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének, élete verses enciklopédiájának 18 darabját közlik 1947 februárjában. Ez akkor irodalomtörténeti tett volt, amely csak távlatba állítva értékelhető igazán. Szabó Lőrinc 1945 után hányatott sorsot élt át, peremhelyzetbe került, kiszorult az irodalmi életből. A lét némaságával került szembe, ebből a dermesztő állapotból vezette ki a Tücsökzene múltat bejáró sorozata, amelynek célja: „hogy értsem magam és megértsetek”. (Messze még az idő, sok mindennek kellett addig történnie, hogy 1957-ben Szabó Lőrinc Németh Lászlóval együtt Kossuth-díjat kaphasson!)

Kitekintenek a folyóirat szerkesztői a határainkon kívülre rekedt magyar irodalomra is. Találkozókat, esteket szerveznek vajdasági, erdélyi és felvidéki magyar írók számára. A bürokratikus, majd egyre inkább diktatórikus politikai-közéleti problémák miatt Moldvay úgy döntött, hogy 1947 tavaszán „ideiglenesen felfüggeszti” a Délsziget megjelenését. A szerkesztőség még az év végéig együtt maradt, esteket szervezett, az újraindulás álmát dédelgeti. Ekkor hívták meg Szabó Lőrincet és szerveznek neki sikeres estet. Németh László ekkor találkozott újra a költővel és átengedte neki az egyik magyaróráját a leánygimnáziumban...

Majdnem négy évtizedes szünet után következett a folytatás. A Hatvanban újraindított lap, a jogutódlást címében is vállalta, a régi célokat újabbakkal kiegészítve végezte értékmentő és -tudatosító küldetését, feladatait. Ma már vitathatatlan, hogy a Délsziget a vásárhelyi táj szellemi-irodalmi, képzőművészeti hagyományaihoz és nemzeti irodalmunk fontos áramlataihoz – főképpen az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag örökségéhez tudatosan és erős szálakkal kötődött. Helyét és jelentőségét a Puszták Népe, Sorsunk, Vándortűz, Déli Csillag sorában kell kijelölni. Külön érdeme, hogy jelentős írókat tudott munkára ösztönözni, lapjain vonzó írógárdát tudott felvonultatni, fiatal tehetségek pályakezdését tudta segíteni.

Moldvay szerkesztői célkitűzéseit, ambícióit 1955-57-ben a Vásárhelyi Szóban próbálta kiteljesíteni. Lelkes és tehetséges szerkesztőtársakat toborzott. A lap szerzői közt találjuk Kassák Lajost, Erdélyi Józsefet, Veres Pétert, Kónya Lajost és Péter Lászlót is. A szerkesztő külön gondot fordít a határon túli magyar irodalomra. Ez az irodalmi havilap kistükröt közölt az erdélyi, vajdasági és felvidéki magyar irodalomról. Műveket publikál Egri Viktortól, Bábi Tibortól, Dénes Györgytől, Gyurcsó Istvántól. A jugoszláviai magyar irodalmat Sinkó Ervin, Major Nándor, Laták István képviseli. A hódmezővásárhelyi írótalálkozókon jelen volt például az erdélyi Lászlóffy Aladár és Kányádi Sándor, a vajdasági Fehér Ferenc és a szlovákiai, kassai Gyüre Lajos is. Irodalomtörténeti érdekű kezdeményezés ez, hiszen a magyar irodalom egyetemességéről szóló viták, disputák is csak jóval később kezdődtek.

A határainkon túli magyar irodalom népszerűsítését Moldvay később a mezőkövesdi Matyóföldben is folytatta. Éppen ezért ezt a ma is prosperáló mezőkövesdi periodikát Moldvay harmadik lapkísérletének is tekinthetjük. A Matyóföld körül ekkor igazi alkotóközösség jött létre, amely később a színvonalban, az eredményekben is megmutatkozott.

Eroica – kismonográfia Kohán Györgyről

Moldvay Győzőt lapalapító és szerkesztői gyakorlatában kapcsolatteremtő képessége, kivételes organizátori hajlama és írói-költői tehetsége egyaránt segítette. Kohán György, a festőművész jó barát korai halála, küzdelmes és tanulságos élete késztette Moldvayt 1966-ban egy Kohánról szóló kismonográfia megírására. Gondolatait még azon az 1966-os havas télen papírra vetette, amikor végső búcsút vettek a művésztől a gyulai sírkertben. Figyelmét főképpen a Kossuth-díjas festő és grafikus életének a hódmezővásárhelyi időszakára összpontosította, amelyet a legjobban ismert. Kohán az alföldi-hódmezővásárhelyi művésziskola egyik legjelentősebb alkotója volt. A kismonográfia írójának célja: emlékállítás, adósságtörlesztés, tanulságlevonás. Alapelve, hitvallása a Németh László-i „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltánytalanságot” alapelv. Az életírás szenvedélyes tempóban készült, „az igazságszolgáltatás diktálta a tempót”.

A címadás zenei fogantatású, Beethoven-mű ihlette, frappáns, figyelemfelhívó: Eroica. A címadásban a hérosz, a heroica, vagyis a hősiesség szerepel, de aligha téved, aki áthallással az Éroszt, vagyis a szerelem szépséges istenét, magát a szerelmet is asszociálja ehhez a Moldvay-könyvhöz. (A fogalmi sorba tartozik az Amor, amoretto, Cupido...) Az Erosz az életet adó erő megszemélyesítője a mitológiában. A legszebb istennőnek, Aphroditének a gyereke, forrása örömnek és bánatnak. Aranyszárnyon jár, íjjal és nyíllal felfegyverkezve. Akit megsebez, az a szerelem rabja lesz...

Ez a kis könyv többek közt László Gyula, Erdei Ferenc, Csohány Kálmán, Kristó Nagy István és Pogány Ö. Gábor visszaemlékezéseit is tartalmazta. A lektorálást Szelesi Zoltán végezte. Sokáig gépiratban maradt, mert a felsőbb illetékesek az 1945 utáni évtized értékelésének átdolgozását követelték a szerzőtől, amelyre ő nem volt hajlandó. A mintegy 8-10 példányban „feketén” megjelentetett kis könyvből mindössze két példány sorsa biztos: az egyik a szerző hagyatékában, a másik pedig a hódmezővásárhelyi Németh László Könyvtárban található.

A később Eroica címen megjelent mű szerzőjének célkitűzése az emlékállításon túl Kohán György emberi, művészi példájának a megidézése volt a szembesülés erkölcsével. Ez az életírás hiányt pótol, adósságra figyelmeztet mindmáig. Kohán életművének utóélete a benne bízókat igazolta: Gyula, a szülőváros önálló Kohán-múzeumot létesített. Él a remény, hogy a művész választott lakóhelye, Hódmezővásárhely is talál méltó helyet a Tornyai Múzeumban őrzött Kohán-művek számára.

Perben

1976-ban, majdnem négy évtized után jelent meg Perben c, új kötete, Csohány Kálmán illusztrációival. A címadás logikai folytatása: „harag és részrehajlás nélkül”. Czine Mihály, a kötet lektora, a fülszövegben a 36 vers jellegadó ismérveit összegezi: „Érzések, vallomások, emlékek, tájak fogalmazódnak meg lírává Moldvay Győző verseiben. A hűség és emberség dallamát mondják sorai... Messze földeket megjárt, örökös nyugtalanságban élő ember beszél a versekben... méltósággal ráncolt homlokán, barna bánattal a szavain... De mindig hittel: mégis és újra, a mindig tovább Ady-s hitével. Emlékeit, vallomásait leginkább a népköltészet felé mutató formákban fogalmazza.”

Szülővárosának kontúrjai, felejthetetlen színterei, a gyermek, majd a nagy álmú kisdiák élményei, jelennek meg költészetében. Kirajzolódnak baráti, szakmai kötődései a verscímekből és ajánlásokból is: Kohán, a festő, In memoriam: Galyasi Miklós, Gulyás Pál Debrecenben, Péter bácsi, Illyésék őszi kertjéből stb. Megrázó élményeket őriz a Katonaemlék és Jégverés után című vers. A Váci Mihály emlékének szentelt versben egyik eszményképétől búcsúzik, aki „országlásban kötés, és lármafa”, vagyis felelősségteljes patrióta és írástudó volt egy személyben. Az Elment Sinka című vers megoldatlan kérdéseket sorjáztat. Mélyről fakadó, a példaképnek tisztelettel búcsút intő elégia. Jól látja Czine Mihály: Moldvay „...a legszorosabban a népi lírához kapcsolódik. Kedveli a magyaros, hangsúlyos verselést, különösen a felező nyolcasokat. Az elődök közül leginkább Sinka István »láp alatti harangjaira« figyel. Legjobb verseinek balladás hangulata, merengő fénye is Sinka István lírájára emlékeztet.”

Szelei Béla a Telepesek című versben érzi legerősebbnek a Sinka-hatást, ebben a balladisztikus költeményben, a szerkezeti felépítés módjában, a sorok lassú, kimért tempójában, a komor hangulatban Nagy László Sinka halálára írott gyászdalának inspirációit is érzékeljük. Moldvay önjellemző, a sorssal, sunyisággal, alattomossággal perlekedő, ars poetica érvényű, kötetcímadó verse a Perben: „Pör ez, ami mindigvaló / szunnyadó, majd ágaskodó / olykor igaz háborúság.”

A hódmezővásárhelyi Galyasi Miklós emlékét idéző versében leszögezi: „törpékkel perelni áldozat, / de bocsánatos kötelesség.” Bár versei közt nagyok az értékkülönbségek, mégis érezhető, verstanra, ritmusra, hangzásra is gondosan ügyelt. Jégverés című, erőteljesen politikai töltésű verse négyütemű tizenkettesekből építkezik, komorság és ünnepélyesség tudatos feszültsége telíti.

Mint az apostolok

A kulturális mecénási, irodalomszervezői, folyóirat-szerkesztői, galériavezetői munkássága közepette 15 évnek kellett eltelnie, hogy újabb verskötete lásson napvilágot: Mint az apostolok (1991) A 35 verset és egy novellát tartalmazó kötet szemet gyönyörködtető illusztrációit Reich Károly készítette. Joggal került a címoldalra: Versek Reich Károly rajzaival. Az előzményekhez mérten folytatás és kiegészítés a kötet versanyaga, amelynek egy része már a Perben kiadásakor készen volt. Összegező, számvető igény rejtőzik a kiérlelt, karakteres versekben: Utolsó levél Pákozdy Ferenchez Debrecenbe, Gulák a téren stb. Moldvay elvetette a „Ne szólj szám, nem fáj fejem” bölcsességét, hitte és hirdette: „a szó sose nyomtalan, / okos igével: élesztő, / ha húrja feszül: éles kő” (Magam törvénye). „A dalt galambszárnyakra bízom”, amely „rozs és pipacs felett susog” – vallotta Testamentum című versében.
Nemzedékének nem adatott meg, hogy „A szellem gondozott parcellái közt” járjon, ezért sokakban elenyésztek az ifjúkori álmok, akarások, de ő számos társával együtt „eszmék rajzásában, idők tiprott országútjain” is megmaradt „nyomjelzőnek”. A kínálkozó kegyenc-szerepek helyett a „szarvasmagányt” választotta, remegő lábbal „szálegyedül a völgy felé” indult, „hol füstöt szitáló komor tüzeknél / baltások élezik szerszámukat” (Szarvasbőgés). Móricz Zsigmond „Gyalogolni jó” hitével vallja Mint az apostolok című kötetcímadó versében: „A boldogság gyalog jár, mint az apostolok, / s ha elfárad, zizegő szénán, gyepágyon / alussza ki magát”

Gyermekkori népszokásokat, élményeket őriz kamaszos üdeséggel a jól szerkesztett, az életképpel rokonítható Betlehemesek című önéletrajzi írása, az ifjúkori álmok, letörések, kudarcok emlékeit rögzíti. Azok emlékének ajánlja, akikkel „az ifjúság hajnalán együtt éltünk meg sok gyönyörű, immár glóriásnak tűnő történést.” A szereplők közt felbukkannak a hódmezővásárhelyi Kalász utcai szülőháznak, a Sarolta, Rigó, Kígyó utcák közének, a Malom utcai kistérnek, a töltéskanyarnak egykori benépesítői, fiúk és lányok, akik mindannyian gazdagították, teljesebbé tették a költő életét.
Magáénak tudta nagybátyja, Moldvay Sándor örökségét, aki negyven évig tanyán tanított. A szellem megalkuvás nélküli szolgálatát képviselte, az időtálló értékekhez hű maradt. Példaképeitől tanulta: a nemzet dolgában alkudni nem szabad. (Utolsó levél Pákozdy Ferencnek Debrecenbe). Kodolányi, Németh László, Sinka István, Bálint Sándor, Szabó Pál, Várkonyi Nándor stb. világítják előtte az utat, s ő méltó utódként szólítja maga mellé, maga mögé mindazokat, akik a múlt kincseit a Jövő Házába szeretnék átmenteni.”

Gyöngyös -- Németh László-konferencia

1976 áprilisában Hódmezővásárhelyen nem engedélyezték, az író születésnapi jubileuma alkalmából tervezett, Németh László tudományos konferencia megtartását. Végül, a korábbi ígéretek ellenére, a hatvaniak is visszaléptek a rendezéstől. Ekkor a gyöngyösiek, dr. Fülöp Lajos, a Berze Nagy János Gimnázium igazgatója és barátai vállalták a kihívást: „szemben az árral” is megtartották a konferenciát. (Kiderült, hogy lehallgató poloska volt elhelyezve az igazgatói irodában, a névadó Berze Nagy János képén, a kenyeres kosárban, az ünnepi asztalon pedig Németh Lászlóné és Czine Mihály előtt.)

Aczél György, a kulturális élet akkori nagyhatalmú, korifeusa, fentről indította a szervezők elleni vizsgálatokat. De a helyi túlkapások miatt, a közbenjáró jeles írók kérésére, szintén ő állította le a számon kérő procedúrákat. (Moldvay mosolyogva mesélte: büntetésből őt, a megyei lap hatvani rezidensét, Egerbe akarták áthelyezni, hogy szem előtt legyen.) A Gyöngyösön szervezett első Németh László konferencia anyaga 1986-ban, az újraindított Délszigetben látott napvilágot.

Moldvay ifjúkori, szerkesztői elveit, célkitűzéseit őrizve vallotta a múzsák testvériségét. Célja mindvégig változatlan maradt: a szellemi értékek mentése, őrzése és tudatosítása, népszerűsítése, létrejöttük elősegítése. Az ország egyetlen valóban magánkiadású irodalmi és művészeti folyóirata a hagyomány folytonosságát képviselte.

A folyamatosan számozott, és újabb 32 számot megért almanach történetében kiemelkedik a Kassák-centenáriumi megemlékezés és Németh László fiatalkori drámájának, az András, a királynak a közlése is. Az utolsó, a 35. lapszám lényegében Moldvay Győző-emlékszám is. Szerkesztésében kivételes ügyszeretet munkált a szerkesztőtárs, Matiszlovicsné Horváth Éva és a kulturális élet jele, hatvani szervezői, Kocsis István könyvtárigazgató, Monori Zoltán, a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társaság) hatvani titkára részéről. Matiszlovicsné Horváth Éva az emlékszám összeállításakor a gépiratokon jelölt útmutatásokat követte. A rendelkezésre álló anyagot egészítette ki a Moldvay Győző halálakor publikált nekrológokkal, és néhány neki dedikált verssel.

Nemzetközi Tőkés László Mozgalom

Amikor a romániai változásokat kirobbantó Tőkés Lászlót a Ceaucescu-diktatúra száműzte Temesvárról, és Menyőben (Mineu), egy szilágysági kis zsákfaluban, házi őrizetben tartotta, amikor sorsának alakulása kiszámíthatatlan volt, Moldvay Győző elindította a Nemzetközi Tőkés László Mozgalmat...Tőkés László Moldvay Győző özvegyének, dr. Dékány Saroltának küldött részvétnyilvánító levelét fakszimile formában a Délszigetben közölték.
Tőkés László Moldvay Győzőnek a Jó Ügy melletti kiállását, erkölcsi bátorságát, „az elkötelezett emberekre jellemző szent buzgalmát” részvétnyilvánító levelében így értékelte: „Soha nem tudom Neki eléggé megköszönni azt az önzetlen ügyszeretet, mellyel temesvári, majd '89 utáni küzdelmeimet követte és támogatta, sőt – egészen rendhagyó módon – nemzetközi mozgalmat keresztelt el az én nevemről...”
Ez a Délsziget-lapszám az 1996 áprilisában rendezett hatvani Németh László-konferencia anyagát, a Hatvani Galéria történetét, és az 1996-os, XII. Magyar Tájak Tájfestészeti Biennálé nyertes pályaműveit is tartalmazza. A Délszigetet perdöntő mértékben a főszerkesztő áldozatkészsége és az olvasók baráti támogatása éltette. Moldvay Győzőnek az egyes számok költségeinek kifizetésekor gyakran a „családi kasszát kellett meglékelnie”.

„Fohász a szigetért”

Testamentum érvényű életcélt tartalmaz, ars poetica érvényű vallomás:

„E földet érzem-tudom a festetlen arcú,
a tiszta tekintetű emberiség lehető házának.
Jertek hát: segítsetek az időfolyam sodrában
a Szigetet építeni, amely szívvel ennek szolgál,
ahová összehordhatjuk a szellem gyönyörű javait,
a már becsültet, de a veszni hagyottat is,
merthogy együttesük, meleg együvé tartozásuk
utódainknak szánt gazdag, tisztes vagyon,
a mi teljes orcánk, s a jelenvalóság jövendője.”
x
A Hatvani Galéria igazgatóját hódmezővásárhelyi festő- és művészbarátai mindvégig támogatták Galéria- és kiállítás-szervező munkájában: Kohán György, Szalay Ferenc, Csohány Kálmán, Fodor József, Németh József, Fejér Csaba, Erdős Péter és a Csikósok éppúgy, mint nagytehetségű unokatestvére: Kurucz D. István és sokan mások.

„Hatvanban és máshol is hetvenkedett...”

A költő, szerkesztő, galéria-igazgató Moldvay Győző 1995-ben, 70. születésnapját ünnepelte barátai körében. Festők, képzőművészek, írók, színészek fényes nevekkel büszkélkedő csapata ismerte el, becsülte meg, tartotta nagyra közhasznú kultúra-közvetítő, művelődésszervező, mecénás, újságíró, szerkesztő tevékenységét. A hatvani és hódmezővásárhelyi Moldvay-ünnepségek után, 1995. szeptember 21-én, Mezőkövesden, barátai, segítőtársai körében köszöntöttük a jubiláns költőt, szerkesztőt, galéria-igazgatót. Joggal hangsúlyoztuk: neki sikerült elérnie célkitűzését: „kötés és lármafa” tudott lenni „késő unokák táltos örömére”.

Tündér-élményből lett aranymorzsa-emléket őrzök a szentistváni ünnepségről. Az általános iskola tornatermében hosszú sorban álltak a Moldvay Győzőt ajándékokkal, virággal köszöntők. Arra kért, maradjak mellette, hogy a virágcsokrokat nekem átadhassa és két kézzel fogadhassa az egymást váltó köszöntőket. A sor végén Cseh Erzsébet tanárnő azonban egyenesen nekem adta át szép virágcsokrát. Ezt látva, Győző „Ejnye” megjegyzéssel reagált. De amint a kísérő szöveget meghallotta, „Szeretettel kedves feleségének, osztályfőnökömnek”, – így reflektált: „No, azér’ ám!”
Mezőkövesden, Moldvay Győző régi barátai, Kiss Gyula, Hegyi Imre, Pap János, Baranyi Dezső, Cseh Károly, Szabó Bogár Imre, Dudás Sándor körében a sok-sok köszöntést megköszönve, a sorsérzés mondatta vele: „Azt hiszem, többet már nem találkozunk ebben az életben.” A búcsúzó hangulatot erősítette a hallgatóságában az Úgy szeretni című verse is, amely végső fohászként hangzott el: „szeretnék úgy meghalni egyszer, / áttörve arany szerelemmel. / kit megpróbált a hűség gondja / úgy hullani majd el, legénymódra.”

Felesége, az orvos, dr. Dékány Sarolta jóvoltából, Eszter lánya születésének örömével megtalálta, a sors viharos szelében, az otthont, a menedéket: „Gyógyfüvem vagy s énekem / szőlővesszők mámora, / én meg leszek záporban / fázó tested sátora” (Ha felbuknék). Az életküzdelemben társra lelt, aki biztonságos szigetet épített körülötte. Ennek fénye ragyog számos Moldvay-versben: Aranybárány, Szegetlen cipó, A gyújtogató, Nem szerelmed féltem.

„visszajár fészekhagyó sasmadár...”

1996 áprilisában nem tudhattuk, hogy búcsú-konferenciára gyűltünk össze a Hatvani Galériában, amelyet Moldvay Győző szervezett a gyöngyösi Németh László-konferencia 20. évfordulóján. Hozzá illő volt ez a búcsúintő gesztus: társaságokon kívül, és felül is állva, élete végéig hű maradt Németh-örökségéhez. Életének legutolsó nagyszabású hatvani rendezvényét is a XX. század kivételes gondolkodó- és írógéniuszának szentelte. Németh László-i minőségeszmény szellemében osztotta meg élete „aszú-örömét”, végezte szerkesztőként, szellemi organizátorként az „álom- és tapasztalat-átadást”.

Moldvay Győző életében Heves megyei kitüntetést nem kapott. A halála után a megígért posztumusz Berzsenyi-díjból végül egy szimpla Népművelésért Díj lett. (A díj oklevelének fotóját a Délsziget utolsó, Moldvay emlékének szentelt száma közölte.) Moldvay Győző örökre visszatért szülővárosába, amelytől életre elegendő szellemi útravalót kapott. A hódmezővásárhelyi, örök peregrinus, költő és szellemi organizátor szavai beteljesedtek: „Negyven évem visszajár / fészekhagyó sasmadár, / s ragyog tollán szüntelen / gyémánt nehéz türelem.”

Cs. Varga István

Kép: bookline