A Benedek rendi atya.

Interneten jött a szomorú hír, elsőnek Gáspár atyától, majd győri barátaimtól, hogy tudjak arról, amit gyászjelentésükben Bárdos Pál Oresztész bencés atya elöljárói, rendtársai tettek közzé: „A Magyar Bencés Kongregáció prézes apátja és a győri Szent Mór Bencés Perjelség elöljárója a hozzátartozók nevében is fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva tudatja, hogy szeretett rendtársa, a kongregáció nesztora, Bárdos Pál Oresztész OSB életének 95., szerzetességének 74., áldozópapságának 70. évében, a betegek szentségével megerősítve, 2023. május 4-én hazatért mennyei Atyjához.”

A gyászhírt közlők joggal hivatkoztak arra: „Tudom, nagyon tisztelted és szeretted Oresztészt…” Való igaz: elsős gimnazista koromtól, 1960 szeptemberétől, látásból ismerhettem ezt a csendes, meghitt, fidelissimus bencés atyát, aki akkor főképpen a bencés templomban teljesített szolgálatot. Hála az Égnek, köszönet Jáki Teodóz atyának, akinek a jóvoltából közelebbről is megismerhettem a mindig derűs, még a feje tetején is mosolygó, imádságos lélekembert. Mindig nagy örömmel kerestem fel, és mindig a találkozás és beszélgetés örömével köszöntem el tőle.

Lélek szerint is összefüggenek a dolgok. Jáki Teodóz atya – Alfonz atya Égbe távozása, 1997. szeptember 19-éhez közelesen, Miskolcra utaztában, beköszönt hozzánk, Egerbe. Megtudtam: lelkiatyja volt Nádasi Alfonz Tanár Úr, aki engem diákkoromban tanítványának fogadott. Így történt, hogy családommal együtt a csángók bencés apostola minket is megajándékozott szeretetével, barátságával. Boldog, bencés diák csak négy éven át lehettem, de Teodóz jóvoltából 15 éves „továbbképzésben” részesülhettem. Gyakori kísérője, barangoló útitársa voltam missziós, apostoli útjain, számos kishazai, felvidéki, erdélyi, csángóföldi utazása során, sőt még egy svájci előadói körúton is.

Bárdos Pál Oresztész és édesapja, Bárdos Lajos curriculum vitaejéből néhány csokorba fogott adat: hosszú, gyerekáldásban, örömben, gondban bővelkedő életet élt feleségével, Waliczky Irénnel együtt. 1926-ban házasodtak össze, 11 gyermeküket neveltek fel. Felesége nemcsak a nyugodt családi hátteret biztosított munkájához, a nehéz, vészterhes időkben is mellette állt. „Felötlik bennem 1944 véres Karácsonya” – írja Gách Marianna: „Bárdosék Margit körúti lakásában a nyilas rendszer elől bujdosók leltek menedékre, és nemcsak a négy fal biztonságát kapták tőlük, hanem a nap és az éjszaka minden percében vigasztalást, bíztatást, reménykedést is. Ezen a Karácsonyon Bárdos Lajos, hogy elterelje a rémületet, a zongorához ült, és féktelen hangerővel jazz muzsikát játszott mindaddig, amíg a bombazápor le nem kergette az egész társaságot, (hamis papírostul!) az óvóhelyre.”

Oresztész atya Bárdos Pál néven, 1928. október 10-én, Budapesten született – Bárdos Lajos zeneszerző, karnagy, zenetudós és Waliczky Irén tizenegy gyermekes családjában. 1947. augusztus 6-án öltözött be Pannonhalmán, ahol 1949. május 26-án egyszerű, majd 1959. szeptember 25-én ünnepélyes fogadalmat tett. Pappá 1954. február 21-én szentelte Papp Kálmán megyéspüspök a győri szeminárium kápolnájában. 1954-től 1962-ig a győri bencés templom lelkésze és gondnoka volt…

Oresztész atya remek videóban vall életútjáról, gyerekkoráról, papi, bencés szerzetesi hivatásának születéséről. Az édesanyja, amikor Pál fia belépett a bencés rendbe, elárulta neki: születése előtt azért imádkozott, hogy gyermekét az Úr fogadja el, papi hivatással áldja meg. Akkor már tízen voltak testvérek. (Utána született még egy kishúga is.) Édesapja így köszönte meg ezt az égi kegyelmet: „Köszönöm, Uram, hogy elfogadtad a dézsmát.”

Gyerekkorában jól ismerte a Margit körúti ferenceseket, jezsuita atyákkal is kapcsolatban volt. Egy bencésekről szóló olvasmányélmény közepette kapta hivatását, amikor is arra gondolt: jó lenne a bencés lét- és életmódot választania. Nádasi Alfonz – Kodály Zoltán munkatársa és lelkiatyja – volt az első bencés, akivel Oresztész találkozott, amikor Margit körúti lakásán meglátogatta Bárdos Lajost.

Számos, mindig derűs, sőt lélekerősítően vidám emléket őrzök Oresztész atyáról. Olyanokat is, amelyeknek a hitelességét személyesen is megerősítette. Kicsi gyerekkorától nagyon szerette a számokat. Az egyik családi történet a tanári szakválasztására is rávilágít. Talán mindössze 4 éves lehetett, de már folyton a számokkal foglalkozott. Egyszer az édesanyja azt mondta Oresztész édesapjának: „Sétáljunk egyet! Szellőztessük ki ennek a gyereknek a fejéből ezt a sok számot, mert mindig ezekkel foglalkozik!” A sétájuk végén, lakóházukhoz visszaérve, megszólalt a kisfiú: „Jobb oldalról hatvanhárom fát kerültünk el.”

Felejthetetlen személyes élményből fakadó, lélekemelő emlékem. Dr. Lukácsi Zoltán Márk, a győri szeminárium akkori rektora, felkért egy Arany Jánosról szóló előadásra. Zuhogó nagy esőben érkeztem a győri Káptalan dombra. A rektor úr, látva ázott veréb-állapotomat, így sóhajtott: „Vajon ki fog ide eljönni, felkapaszkodni ebben az ítéletidőben?” Talán tíz perc telt el, amikor az egyik szemináriumi tanár ezzel a kérdéssel nyitott be rektori szobába, ahol várakoztunk: „Megtelt az előadóterem. Kinyithatjuk a kápolnát, mert még mindig jönnek…” A kápolna megtelt érdeklődőkkel. Amikor köszöntöttem a jelenlévőket, többen is lelkesen középre mutogattak… Végre észrevettem, hogy középtájon, szerényen meghúzódva ült Oresztész Atya! Jelenlétét a jó Isten mosolyának tekintettem. Előzetes volt a táborhegyi örömből: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” Felejthetetlen pillanat volt: egy kiperdülő könnycseppel megszentelt öröm. Lélekben felhangzott bennem a bencés himnusz Bárdos Lajos Békés Gellért textusára komponált csodálatos dallama: „Szent Benedekhez szálljon fel az ének…”

Az egyik villámlátogatásom alkalmával láttam – Oresztész atya akkor már túl volt a 90. életévén –, a folyosón egy diák várakozik. Megkérdeztem tőle: „Hozzád jött ez a diák?” – Azt válaszolta: „Igen”. Kíváncsian tovább kérdeztem: „Valamilyen versenyre készíted fel?” – Erre ezt a számomra igen tanulságos feleletet kaptam: „Szerencsére olyan is előfordul, de ezt most azért korrepetálom, hogy kettest kaphasson, hogy átmehessen.”

A Győri Szent Mór Perjelség és a Czuczor Gergely Bencés Gimnázium elöljárói, tanárai értékes, információban gazdag, emberfelmutató szemléletű életrajzot adtak közre. Fontos tényeket tudhatunk meg Bárdos Pál Oresztészről. Az ELTE Természettudományi Karán, 1966. február 12-én matematika–ábrázoló geometria szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1962-től 2014-ig a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban tanított, három osztálynak volt osztályfőnöke. 1973 és 1977 között a gimnázium irodavezetői feladatait is ellátta. Nemzedékeket készített fel magas szinten az egyetemi tanulmányokra. Különös érzéke volt ahhoz, hogy a tehetséges, a matematikát szerető diákokat ösztönözze, de legendásan nagy türelemmel foglalkozott a matematikát kevésbé értőkkel is. A modern eszközök iránti érdeklődését bizonyítja, hogy a számítógépek megjelenésekor felügyelete és irányítása alatt működött a győri Bencés Gimnázium első informatika szakköre és készültek az első számítógépes programok.

Tanári és pedagógusi munkája például szolgált minden kollégájának; emberi jósága, szerzetesi és tanári hivatása minta és megerősítés volt valamennyi diákja számára. Fegyelmezett életvitel, jó humor, megértő emberség jellemezte. Imádságos szerzetesi egyszerűségben élt, sokak megértő gyóntatója, lelkiatyja (pater spiritualis) volt. Lelkiismeretesen készült a prédikációira, diákoknak szóló beszédeire. Idősebb testvérként, szeniorként élt a közösségben, jóságos figyelemmel a fiatalok irányában, sugárzott belőle a bencés béke. A közösségi alkalmakról sosem hiányzott, példaértékűen élte az „Ora et labora” – „Imádkozzál és dolgozzál” parancsát. Emberi, tanári, szakmai nyitottságát, érdeklődését élete végéig megőrizte.

Isten- és emberszeretet sugárzott egyéniségéből. Örömmel gondolok arra, hogy gyémántmiséjére és az utána tartott agapéra is meghívott. Tudom, sokakért, értem és értünk is – imádkozott. Rendszerint, Sík Sándor lelki gyermekének, Radnóti Miklósnak a példáját követve, áldáskéréssel köszöntem el tőle. Búcsúzásom végén rendre elhangzott: „Oremus pro invicem” – „Imádkozzunk egymásért!”

Bárdos Pál Oresztész atya minden jó szót, elismerést, kitűntetést szerzetesi szerénységgel, szívből jövő alázattal fogadott. Vere dignum et justum est – valóban méltó és igazságos, hogy 1996. szeptember 1-jén Pannonhalmán, az országos tanévnyitó ünnepségen, a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben részesült. 2014. február 21-én, pappá szentelésének 60. évfordulóján, sok évtizedes pedagógiai munkájáért megkapta a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Paedagogia Christiana díját. Győr városa is méltán ismerte el munkásságát: 2016-ban Győr Oktatásügyéért díjat kapott. 2018-ban, 90. születésnapja alkalmából Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminisztertől a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át.

Oresztész atya megkapta a hitbéli, szerzetesi hűség, végső állhatatosság és a felkészült halál kegyelmét. Emlékét kegyelettel megőrizzük. Az Égben erre bizonyára ráfelel a Dantét szerető és alaposan ismerő Teodóz atya: „A questa tanto picciola vigilia de’ nostri sensi ch’ de riminante” – ’Érzékeink csekélyke virrasztásáig, amely még hátra van.’

Hiszem, hogy Oresztész Atya temetésén a győri Bencés templom lélekharangja a gyászban is életgyőzelmet hirdetett. A katolikus gyászszertartás szavaival búcsúzom: „Requiem aeternam dona tibi Domine! Et lux perpetua luceat tibi!” Arany János szavaival hittel, reménnyel hiszem és vallom: „szent vigaszunk: A LÉLEK ÉL: találkozunk!”

Bárdos Pál Oresztész az alábbi videóban életútjáról 92 esztendős korában ő maga mesélt:

Forrás és fotó: Szent Mór Bencés Perjelség. Magyar Kurír.

Cs. Varga István