A mester – origo

A Ferencváros csütörtök este, magyar idő szerint 21 órakor Dublinban, az ír bajnok Shamrock Rovers ellen lép pályára. A Konferencia-liga selejtezőjének második fordulójában a Fradi egy edzőt, játékost és szurkolót is némileg megnyugtató 4-0-s győzelem után készül a visszavágóra. A mérkőzés előtti napon Máté Csabával, a csapatot a párharcra felkészítő edzővel beszélgettünk arról, hogy sikerült-e kilábalnia a csapatnak a BL-kiesés utáni vereséget követően a gödörből, mit tanult belgiumi légióskodása alatt játékosként, illetve itthon topedzők mellett dolgozva trénerként, és arról is, hogy milyen csapatot vett át Sztanyiszlav Csercseszovtól.

Lehet, hogy rögtön egy érzékeny kérdéssel nyitok, de sokakat érdekel, hogy miben maradtak Kubatov Gábor elnök úrral a kinevezésével kapcsolatban?

A klub elég egyértelműen közölte az álláspontját.

Nem az első eset, hogy megbízott edzőként irányítja a csapatot, azaz már van benne rutinja.

Eddig kétszer kellett beugranom. Először Ricardo Moniz távozása után két nappal egy újpesti kupameccsre, majd azon a hétvégén egy Vidi elleni idegenbeli meccsre, illetve Peter Stöger menesztése után egy Honvéd elleni hazai meccsre kellett beugranom. Ez a két alkalom volt az, amikor egy héten át én dolgoztam a csapattal, én állítottam össze a csapatot.

Meccselni már többször is kellett ilyen-olyan okokból kifolyólag, de az teljesen más, hiszen akkor a vezetőedző felkészíti a csapatot, megbeszéljük a taktikát, nekem csak magát a meccset kell megoldanom.

Kijelenthetjük, hogy ez most azért komolyabb feladatnak tűnik? Elvégre a tét is jóval nagyobb, az európai kupaszereplés életben tartása a feladat.

Ez pontosan így van, hiszen rögtön egy olyan európai kupameccsel kellett kezdeni, ahol azt volt a tét, ha nem sikerül a továbbjutás, akkor vége a nemzetközi szereplésnek, amihez azért a Fradinál senki sincs hozzászokva az elmúlt években.

Sem a vezetők, sem a játékosok, sem a szurkolók. Egy újabb kudarc, mindenkit nagyon érzékenyen érintett volna, finoman fogalmazva.

A múlt heti Shamrock elleni meccsnek, amiről most szó van, volt egy lelki aspektusa is, hiszen az a meccs, ha jól gondolom, arról is szólt, hogy csapatként újra egyenesbe jöjjön a társaság. Látni kell, hogy itt és most egy valami nincs: idő. Nagyon kevés idő állt a rendelkezésünkre, márpedig ahhoz, hogy egy folyamat beinduljon, mindig több időre van szükség. Közben pedig nyerni kell! Győzelmi kényszerben vagyunk, olyan meccseket játszunk, amelyeken nem szabad hibázni. Ha egy bajnoki nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, van belőle még harminc egynéhány, amin tudsz javítani.

A nemzetközi porondon erre jóval kevesebb, abban a fázisban, amiben most mi vagyunk, már nincs is lehetőség. A játékosok lelki világának is jót tett a győzelem, mert őket is óriási sokként érte a kiesés. Tettünk előre egy apró lépést, de korántsem oldottunk meg ezzel minden problémát.

Milyen csapatot vett át Sztanyiszlav Csercseszovtól?

Az a korrekt válaszom, hogy én is tagja voltam annak a stábnak, azaz az én felelősségem is megvan a történtekben. Szögezzük le, hogy egy olyan edzőről beszélünk, aki az elmúlt évek legnagyobb sikereit érte el a csapattal! Kétszeres bajnok, kupagyőztes, az európai porondon Európa-liga-csoportkört nyert az irányításával a csapat, bejutott a legjobb 16 közé. A Klaksvík elleni meccs végeredménye persze mindenkit sokkolt, ennek az „orvoslása" volt a legnagyobb feladat.

Amihez egy korábbi Fradi-játékos, Leandro de Almeida személyében kapott segítséget. Neki ugyanaz a feladata, mint önnek volt a korábbi edzők mellett?

Még annál is több! Szergejnél (Rebrov), de már Thomasnál (Doll) is minimum két pályaedző volt a stábban, míg Leo most egyedül van, így rá még több feladat hárul, nem is győzöm neki megköszönni ezt. Mondjuk, úgy láttam, hogy nem sokat hezitált, amikor felkértem. Persze ő már egy Fradi-legenda! Amikor az NB III-ban szereplő FTC II edzője lettem, akkor is első szóra mondott igent, ahogy az említett Honvéd elleni meccsre való beugrásra is. Hatalmas segítség, jól látja a meccsszituációkat, jó viszonyban van a játékosokkal és egy nagyon pozitív karakter, aki keményen is tudja fogni a gyeplőt.

Ha már edző-játékos viszony: asszisztensként eddig nyilván közvetlenebb viszonya volt a játékosokkal, most viszont muszáj egy kis távolságot tartani. Mennyire sikerül ezt megvalósítani?

Nem egyszerű dolog, az biztos, de nekem is és a játékosoknak is tudniuk kell kezelni, hogy most egy más szituáció van. Szerintem egyébként ezzel nincs és nem is lesz probléma. A játékosoknak is elemi érdekük, hogy visszaálljon a csapat arra az útra, amelyikről letért. Pontosan tudják, hogy behatárolt a karrierjük, van egy bizonyos idejük, ami alatt kiaknázhatják, ami bennük van. Ők is szeretnék jóvá tenni, ami történt. Mindannyiunk közös érdeke, a játékosoké és a klubé is, hogy sikeres legyen a következő időszak. Egymásért, a klubért és a szurkolókért is küzdenünk kell. Nyilván minden váltásnál vannak, akik úgy érzik, hogy jobb pozícióba kerülhetnek, míg mások úgy érzik, hogy nekik ez nem lesz jó. Erre mind oda kell figyelni, miközben dolgozni kell azon is, hogy kialakuljon egy jó csapatszellem, és együtt tudjunk sikeresek lenni.

Ahhoz képest, hogy már tizenöt éve a magyar fociban dolgozik, nagyon keveset tudni Máté Csabáról. Szekszárdról indulva játszott az NB I-ben, majd 24 évesen Belgiumba igazolt. Éles váltásnak tűnik.

A szekszárdi utánpótlásból lettem felnőtt játékos az NB II-ben, majd a Garami József irányította PMSC-hez kerültem. Aztán a katonaság alatt ismét Szekszárdon játszottam, onnan kerültem Tatabányára, Tornyi Barnabás csapatába, amit később Rákosi Gyuszi bácsi és Csapó Károly is irányított. Sajnos ez egy elég szomorú, anyagi gondokkal terhelt időszaka volt a tatabányai focinak. Visszakerültem Szekszárdra, majd egy éles váltással Belgiumba igazoltam, ahol végül nyolc évet töltöttem.

Ez egy hirtelen jött lehetőség volt?

Ez úgy kezdődött, hogy mi akkoriban (1993-ban) arról álmodoztunk, hogy mi lehetünk az első Tolna megyei csapat az NB I-ben. Tényleg összejött egy jó csapat, én viszont kaptam egy ajánlatot egy próbajátékra, és úgy éreztem, hogy nincs vesztenivalóm. Kimentem a másodosztályú Kortrijkhoz, megfeleltem a próbajátékon, és aláírtam. Nehéz döntés volt, mert egy kicsit piszkálta a hiúságomat, hogy mégiscsak tagja lehetnék egy csapatnak, amelyik történelmet írva a megyéből először jut fel az NB I-be, de aztán fél év múlva, amikor összedőlt a szekszárdi kártyavár, kiderült, jól döntöttem, hogy Kortrijkot választottam. Négy évet töltöttem ott, majd még négyet összesen a Roeselare és a Wevelgem csapatában, és nagyon sokat tanultam, fejlődtem Belgiumban. Közel áll hozzám az ottani mentalitás, szemléletmód, kultúra. Talán ezért is tudtam ilyen jól kijönni a külföldi edzőkkel, akikkel a mai napig jó viszonyt ápolok, talán többet is, mint puszta munkakapcsolatot.

Több nagy edző neve felmerült, a magyarok közül említette Garami Józsefet és Tornyi Barnabást, a külföldiek közül együtt dolgozott Erwin Koemannal, Monizzal, Doll-lal, Rebrovval, Csercseszovval. Mit tanult tőlük, mi az, amit be tudott építeni a saját edzői filozófiájába?

Az biztos, hogy rengeteget lehetett tanulni valamennyiüktől. A válogatott igazán különleges élmény volt, hiszen én a szekszárdi utánpótlásból kerültem oda, és ott valóban a legjobbakkal dolgozhattam együtt. Valamennyiüknek megvan a saját edzői karakterük, más-más a futballhoz való viszonyuk, ahogy közelítenek a játékhoz, a csapathoz, ahogy az edzéseket felépítik. A Fradinál is óriási változásoknak lehettem tanúja, ahogy fejlődött a klub, úgy fejlődött a csapat is. Javultak a lehetőségek, akár a népligeti edzőközpontra, akár az új stadionra gondolunk, de minden másban is látványos volt a fejlődés, és ennek a gyümölcse a csapat fejlődése is, aminek az elmúlt években tanúi lehettünk. Ezt végigkövetni is egy óriási, egyedülálló tapasztalat, amit Magyarországon máshol egész biztos nem tudtam volna megtapasztalni.

A visszatekintés után kicsit előre pillantva: mennyi van még a Ferencvárosban, milyen magasságokba juthat el a csapat, a klub?

Itt nagyon fontos az, hogy a sikereket a helyén kezeljük. Néha ugyanis az volt az érzésem, hogy bizonyos dolgok, főleg a sikerek kezdenek természetessé válni. Miközben, ha szétnézünk, azt látjuk, hogy csak itt a szűkebb régióban is óriási a konkurencia, amivel meg kell küzdenie a Fradinak. A BL-csoportkörbe a selejtezőkből mindössze négy csapat jut be, de az Európa-liga csoportköre is elképesztően erős. Ha ott bármilyen sikert el tudunk érni, azt nem szabad természetesnek venni, az igenis bravúr. Meglátásom szerint, ha a Fradi versenyben tud lenni a régiós konkurenciával, vagy éppen a skandináv csapatokkal a csoportkörért vívott harcban, az egy komoly szint, komoly dolog a magyar labdarúgásban. A szintlépésben nem meglepő módon a legfontosabb szerepet a pénz játssza, látjuk hétről hétre, hogy milyen pénzek mozdulnak meg a nemzetközi fociban. De éppen két hete tanultuk meg keservesen a saját kárunkon, hogy pénz korántsem minden... Alázat, szorgalom és tisztesség nélkül nincs siker.

A nemzetközi kupákra visszatérve, bizonyára ön is tapasztalja, hogy sokan hajlamosak lenézni a Konferencia-ligát.

Éppen erről beszéltem, hogy ne essünk át a ló túloldalára. A Konferencia-liga csoportokban, de különösen a végjátékában már nagyon komoly csapatok meccselnek egymással, és tétje is van a végső sikernek, hiszen a győztes a következő idényben az Európa-liga csoportkörében szerepelhet. Ha nem a BL-playoffból kerül valaki az Európa-liga főtáblájára, akkor az anyagi különbség sem számottevő, ugyanúgy lehet koefficiens pontokat gyűjteni, azaz egyáltalán nem lebecsülendő sorozat a Konferencia-liga, nem olyan szint, amit bármelyik magyar csapatnak ne lenne érdemes komolyan venni.

A Fradira remélhetőleg idén is hármas terhelés vár. Bírni fogja a csapat?

Az egész klub úgy épül fel, hogy elbírjuk a sorozatterhelést. Erre van kialakítva és felkészítve a keret, erre van beállva a stábtól kezdve az infrastruktúrán át minden és mindenki. És az a tapasztalat, hogy mindig akkor szerepeltünk jól a magyar bajnokságban is, amikor kettős vagy hármas terhelés volt. Ez a játékosok számára is jó motiváció, még, ha nagyon fárasztó is. Nézzük meg, hogy a tavalyi idényben, amikor a téli foci-vb miatt különösen sűrű volt a naptár, egy-egy válogatott focista, mondjuk, Dibusz Dénes mennyi pihenőhöz jutott. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ilyen terhelés mellett ilyen teljesítményt tudjanak nyújtani. Látjuk, hogy a világsztárok még pihennek, amikor mi már régen tétmeccset játszunk. Csak egy példa: mi tavaly 16 meccset játszottunk a nemzetközi kupában, mielőtt kiestünk a 16 között. A Manchester City ennél kevesebbet, 13-at meccselve lett BL-győztes. Ez csak egy viszonyítási alap, nekünk mennyire meg kell küzdenünk egy EL-nyolcaddöntőért.

Mennyire van rálátása az utánpótlásra? Lesz-e, lesznek-e új Lisztes Krisztiánok?

Annyira van rálátásom, hogy a fiam az U16-os csapat edzője. Illetve, amikor Szergej (Rebrov) idején az NB III-as csapatot vittem, akkor is foglalkoztam a fiatalokkal, és egyébként is érdekel az utánpótlás kérdése. Sok játékost ismerek, akik a felnőtt csapat közelében vannak, azokat nyilván még jobban. Természetesen az a cél, hogy legyen minél több Lisztes Krisztián. De látni kell, hogy nem egyszerű a Fradiba bekerülni. Itt bajnoki címért harcolunk, nemzetközi kupában játszunk, az öltözőben pedig válogatott játékosok ülnek. Azért ez nem egyszerű dolog. Persze mindeközben ne felejtsük el, hogy az elmúlt időben közel száz olyan labdarúgó fordult meg, vagy szerepel most is az első és a második osztályban, akik a Fradi utánpótlásában töltöttek el hosszabb, rövidebb időt. Vagy hadd említsem meg a kis Fradit, a Soroksárt, ahol szintén sok fiatalunk mutatta meg már magát. De ettől még az FTC-ben pályára lépni irtózatosan nehéz feladat. De pont az ilyen kihívások azok, amik egy sportembert motiválnak. Lehet, hogy nem sikerül megugrani ezt a lécet, de érdemes harcolni, küzdeni érte.