„Ismeri a Szondi-féle sorsanalízist?” – tette fel nekem a kérdést egyik első találkozásunkkor, a 2010-es évek elején Kásler Miklós, miközben cigarettára gyújtott az Onkológiai Intézet főigazgatói irodája mögötti „kezelőben”. Miután némileg szégyenkezve nemmel válaszoltam, Professzor Úr röviden – ami az ő esetében fél órát jelentett – elmondta, hogy az eljárást a magyar származású Szondi Lipót orvos-pszichiáter dolgozta ki, és a lényege, hogy mindenkinek van egy úgynevezett kényszersorsa, amelyet „megörökölt” a családjától, attól a közegtől, amelybe születik és szocializálódik, és alapvetően ez befolyásolja döntéseit. De emellett mindenkinek lehet választott sorsa is, amely a saját, önálló döntéseiből áll össze és eltér az örökölt sémáktól.

A kérdés mögött egyben ott rejlett a mindenre és mindenkire kíváncsi tudós, aki többek között szeretné megismerni a történelmi események mögött meghúzódó, a döntéseket meghozó személyek valós motivációit, gondolatait, mozgatórugóit. A rákövetkező években volt szerencsém hosszas beszélgetéseket folytatni Kásler Miklóssal Széchenyi István, Deák Ferenc, Tisza István vagy éppen Teleki Pál örökölt és választott sorsáról. Mígnem másfél évtizeddel később – egészen pontosan 2025. június 30-án – én tettem fel a kérdést: „Professzor Úrnak mi az örökölt és mi a választott sorsa?”

A választ – amelyet egy hosszú, de sajnos befejezetlenül maradt beszélgetés-sorozat ad meg – e helyen nem lehet megírni. De ezekben a szomorú órákban, amikor Kásler Miklós haláláról egyre több írás jelenik meg, bemutatva életének fontos epizódjait, mérföldköveit – orvosi pályáját; az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójaként vagy az emberi erőforrások minisztereként folytatott tevékenységét; nemzetközileg is elismert kutatási eredményeit; hazai és nemzetközi elismeréseit a Humboldt-ösztöndíjtól a Széchenyi-díjig –, talán mégis Szondi módszere az, amely segít abban, hogy kicsit jobban látható legyen a mindezek mögött meghúzódó ember.

Kásler Miklósnak minden bizonnyal öröklött sorsa volt, hogy mindig nemzetben gondolkodott, végletekig szerette hazáját, és minden erejével igyekezett a magyar honfitársait segíteni orvosként, tudósként, közéleti ügyekben megnyilvánuló értelmiségiként és miniszterként egyaránt. Édesapja egy 12 gyermekes családból származott, aki egyrészt megélte azt, hogy milyen, amikor egy báró felismerve tehetségét felkarolja és fizeti a tanulmányait, másrészt pedig azt is, hogy milyen kihívásokkal jár magyarnak lenni Trianon után Erdélyben, majd hogyan kell 1944-ben végleg elhagynia szülőföldjét, hogy végül a szovjet hadifogság és számos megpróbáltatás után viszonylagos békére leljen a vidéki bírói pályán. A hazaszeretetet, a szolgálatkészséget és a tudásszomjat édesapjától örökölte Kásler Miklós, ahogy a türelmet és bizonyos értelemben a csendben maradást is. A kommunista diktatúra évtizedeiben édesapjának el kellett tűrnie az őt ért támadásokat, és Kásler Miklós is sokszor szó nélkül tűrte, amikor sok esetben alaptalanul személyében támadták. Magam sem tudom, hogy ez utóbbit vajon minden esetben jól tette-e.

Ugyanakkor legalább ennyire meghatározó volt Kásler Miklós életében választott sorsa is.

Talán a legfontosabb személyes döntése az orvosi pálya volt. A tehetséges, országos versenyeket megnyerő fiatal sárvári diák választhatta volna apját követve a jogi pályát, mehetett volna történelem szakra, mégis a Szegedi Egyetem orvosi karát választotta, mivel nem tudott segíteni hőn szeretett nagymamáján, aki rákban hunyt el. Szintén saját választása volt kialakított tudósi alkata. Minden érdekelte, vallotta, hogy bármi, amit vizsgálunk – legyen az egy betegség, az emberi test vagy egy történelmi probléma – túl összetett ahhoz, hogy csak egy nézőpontból szemléljük. Példaként gyakran említette a daganatos betegségek kezelését, amelyek esetében a siker eléréséhez az orvostudomány minden ágának hozzá kell tennie saját tudását. Emiatt érdekelte annyira a történelmi személyek sorsanalízise is, és épp emiatt volt mindig nyitott a párbeszédre. Mindenki véleményét meghallgatta és sokakkal megvitatta saját nézeteit, miközben tanított, de nem oktatott ki. Az egyetemet épphogy csak befejezett frissdiplomásként sokáig nem is fogtam fel, milyen ritka érték volt az, hogy hosszú órákig beszélgethettem vele történelemről, irodalomról, filozófiáról vagy akár politikáról.

Személyiségének két fontos elemét említeném, amelyeket talán ugyanúgy meghatározott örökölt és választott sorsa. Az egyik hite, amelynek alapjait családjától kapta, akiket az ’50-es években sem lehetett eltántorítani attól, hogy elmenjenek a templomba. De a tudós volt az, aki a gyermekkori megszokásnak valódi mélységet adott

És mindenben megtalálta Isten jelenlétét.

A másik ilyen személyiségjegy pedig zárkózottsága. Furcsa ezt leírni egy olyan emberről, aki életének nagy részét a nyilvánosság előtt töltötte, számtalan interjút adott és több mint hétszáz publikációja jelent meg. De egészen más ismerni valakit, mint ismerni azt, amit egy tudományos vagy közéleti kérdésről elmond. Így sokan tudhatták azt, hogy mi Kásler Miklós véleménye a magyar irodalom oktatásáról vagy az archaeogenetikai eredményekről, miközben kevesen ismerték ritkán megvillanó, de zseniális humorát, ahogy kevesen tudták, hogy fest vagy rajong az általa legmélyebbnek tartott klasszikus orosz írók regényeiért. Ezekről – sajnos – ritkán beszélt, és inkább csak elejtett megjegyzésekből lehetett mindezekre következtetni. Talán annyira kíváncsi volt mindenre és mindenki másra, hogy nem maradt ideje saját magára.

A világ szegényebb lett egy olyan tudóssal, aki maga választotta meg sorsát, amelyet orvosként, főigazgatóként, miniszterként, a nemzet szolgálatába állított. Isten Önnel, Professzor Úr!

Nyári Gábor

Kép: retörki