Kép: Gondola

A címben megformált mondatot egy filmrendező bajtársam fogalmazta meg pár évvel ezelőtt. A demográfiai bajok egyik enyhítési lehetőségeként ugyanis azt a követelményt fogalmaztam meg neki, amely követelményt 1990 óta ismételgetek, elsősorban szóban, néha, amikor lehetőség nyílik rá: írásban.

Magyarországon a magyar kultúra legyen az első számú kultúra.

Ez a kitörési pont.

Ezt a kitörési pontot még nem ostromoltuk meg.

A filmrendezőnek nem kellett magyaráznom. Nem tettette magát értetlennek, azonnal tudta, miről van szó, és bólintás közben kimondta: „Ezt a harcot még nem vívtuk meg.”

Tudtommal nincs tudományosan bizonyítva, nem meggyőződésem tehát, ám erőteljes vélekedésem: minden kultúra gondoskodik önmaga fennmaradásáról, túléléséről, sőt valamelyest kiterjeszkedéséről.

Brutális, kíméletlen szellemi rombolás kell ahhoz, hogy egy kultúra ezt a képességét elveszítse s az adott népet, nemzetet elveszejtse.

Nálunk ez az elveszejtés 1900-ban kezdődött.

Akkor kezdett a születésszám csökkenni. Még jóval többen születtünk, mint amennyien meghaltunk, de a népszaporulat zsugorodott, s valamikor a hetvenes évek körül beállott a fordulat: már kevesebben születtünk, mint amennyien az örökkévalóságba távoztunk.

A brutális rombolást tehát 1900 előtt, a 19. század utolsó éveiben, esetleg évtizedeiben kell azonosítanunk. Akkor történt, zajlott le valami, ami kultúránkat lejtőre állította.

Noha már Vörösmarty vizionálta „a sírt, hol nemzet süllyed el”, Petőfi riadót fújt: „Meddig alszol még, hazám, / szántanak szomszédid, / s a magokéhoz oda / szántják földed szélit.”

Aggasztó jelek tehát már a század derekán fölsejlettek.

Ilyen jeleket természetesen Szent Istvántól Mátyás királyig minden évszázadban találhatunk, sőt sorjáznak ezek. A tatárjárás után kényszerült IV. Béla olyan döntésekre, amelyek előrevetítették a bajokat. Mohácsot nemzeti nagylétünk nagy temetőjének minősítette Kisfaludy Károly. Noha XI. Ince pápa csodálatos történelmi cselekedettel fölszabadította Magyarországot, a keleti megszállók után nyugati gyarmatosítók jöttek. Rákóczi birtokvesztése nem tett jót a magyar felvirágzásnak. A Széchenyi István erőltette ősiség-felszámolás átgondolatlanul történt, az 1990-es privatizációs tomboláshoz hasonló kárt okozott. A trianoni őrület már akkor történt, amikor a népfogyás nekilendült, az amputációkat túlélni óriási történelmi érdem. Akkor még a Szamuely-düh halálvonatos magyarirtása is tetézte a katasztrófát. A Rákosi-, majd a Kádár-rendszer tragikus intézkedései szinte fokozták a bajokat, igaz, a Ratkó-korszak nagy eredményeket jegyzett, s később az „OTP-gyerekek” is javítottak a demográfiai mutatókon: a fiatal családok a lakásvásárlás után a gyerekszámtól függően adósságelengedéshez juthattak – ez nagyon fontos volt.

Ők ezt kitörési pontnak sejtették.

Az is volt: kitörési pont.

Jó volt, ám kevésnek bizonyult.

Ám éppen az OTP-gyerekek példája mutatja: a politika „csak” gazdasági módszereken volt képes gondolkodni akkor is.

A kultúra elemi önvédelmének megszervezése meg sem fordult a hivatalosság fejében. Döbbenet: a diktatúra még a dalárdákat is betiltotta. Egy szélsőbaloldali figura állítólag még a szürke marhákat is kiirtotta volna, mert azok látványa a magyarokban feléleszti a nemzeti érzést. Egy neves öttusázó szerint a Népstadiont azért hagyták elromosodni, hogy ne tudja nyolcvanezer magyar együtt énekelni a Himnuszt. És még sok jele volt a tudatos, tervszerű kultúrarombolásnak.

Ugros eliminandos esse – az egykori Keleti Frank Királyság uralkodói rendelete ma is érvényben, sőt hatályban van. A glóbusz, sőt a kontinens több pontján vibrálnak agytrösztök, amelyek a 907-ben kiadott dekrétum végrehajtását forralják: a magyarok kiirtassanak.

A szellemi felforgatás folyamatban van, az ötödik hadoszlop mozgékonyabb, mint valaha. Pénzeli és tanácsokkal is ellátja az Atlantikum.

Ilyen össztűzben élre emelni a magyar kultúrát bonyodalmas. Amikor először, 1990-ben ezt szorgalmaztam, akkor még rendelkezésre állt a káderállomány. Mára ez a sereg megfogyatkozott. Akik villognak, megélhetési figurákként szerepelnek, majdhogynem celebként. Ez több a semminél, kérdés, hogy elegendő-e.

A magyarok által befizetett adókból a magyar kultúrát kellene támogatni.

A politika a lehetőségek művészete, kérdés, hogy ez a lehetőségek határán belül van-e.

Az biztos, hogy konfliktusok nélkül nem lehet a magyar kultúrát az első helyre emelni Magyarországon. Utoljára talán Vitéz János idejében volt ez elmondható.

Ám keresni kell a lehetőséget. És ahol mutatkozik, ott megragadni akkor is, ha konfliktus pattan ki. A megmaradásért mindig harcolni kell, most különösen.

Harcolni…

Megostromolni a kitörési pontot.

Ezt a harcot még nem vívtuk meg.

Molnár Pál