„A gyermekeket célző LMBTQ-propaganda, a nagyvárosokban zajló Pride-felvonulások mind-mind a politikai nyomásgyakorlás hadszinterévé váltak, ahol majd eldől, melyik nemzet tud ellenállni, és melyik lesz önmagát megsemmisító" - írja intelemként őszi kiadásában a délvidéki magyarság közéleti folyóirata, az Aracs.

A szabadkai lap, melynek főszerkesztője az Európa-érmes Bata János, kiemelten fontos fóruma a magyar szellemi életnek: olyan tartalmakat hoz felszínre, amelyek rendkívül lényegesek, ám belső-magyarországi lapfelületekre csak ritkán juthatnak el.

A Kárpát-medence népeinek jövője a XXI. században címmel írt tanulmányt Csámpai Ottó szociológus, író Nyitracsehiből. A szerző a visegrádi központú Szent György Lovagrend tagja, a felföldi Balassi-hagyomány éltetője évszázadokra visszatekintve állítja fénybe a magyarság európai jelentőségét: „...ez a két tűz között vergődő, veszélyesen huzatos helyen megtelepedett, nemzetté formálódott nép nemcsak hogy életben tartotta Európát, hanem értelmiségének színe-java lendítette föl Nyugat szellemi életét az atomkutatástól és holográfiától kezdve a filmművészetig, a festészetig."

Ugyanakkor a belső szellemi élet csökevényes lett: „Ha nemzetünk nem tud megszabadulni a nyugati kultúra béklyóitól, akkor továbbra is csak a gyarmat szerepét fogjuk betölteni az új Európában" - fogalmaz a felföldi szerző. Csámpai úgy látja: „A magyarság látens erői főleg sajátos kultúrájában, észjárásában rejlenek" - írja, nem megnevezve a magyar kivételesség eszméjét.

„A kereszténység Európa civilizációjának sok évszázados keretét adja. Általa jöhetett létre, alakulhatott és fejlődhetett az az államokból álló struktúra, amelyben az államok nem csak politikai, de axiológiai - értéktani - értelemben is alakították a kontinens térképét. Olyan közösség volt, amely évszázadokig létezett, teljesítve reális lehetőségei szerint az evangelizáció küldetését, és megmutatta az embereknek a végső célhoz, Isten királyságához vezető utat" - írja Wojciech Kaliszewski.  A lengyel professzor a varsói Irodalomkutató Intézet tudósa, és elemzésében az Európa-érmes Konrad Sutarski által szerkesztett könyvet, Az Úrangyalára harangoznak című, lengyel és magyar kortárs költők vallási témájú verseit bemutató antológiát taglalja.  

Ugyanerről a könyvről írja Dr. Veres András győri vármegyés püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, hogy egy erőszakos liberális ideológia „a keresztény értékek és hagyományok eltörlését tartja legfőbb céljának, miközben minden másnak helyet ad." Ennek következménye az is, hogy „Nyugat-Európában egyre több helyen elhallgatnak a harangok, ugyanakkor egyre több helyen szólal meg a müezzin hangja."

„A boldog békeidők utolsó hónapjait élték a gyerekek. Semmiről sem tudtak, játszottak, élvezték a gondtalanságot. Ebbe a paradicsomi idillbe robbant be a hír: a románok betörtek Erdélybe. A négyszázezer fős román katonaság elfoglalta Csík és Háromszék vármegyét" - idézi föl a félmúltat Barabás Katalin. A szegedi író, egészségfejlesztő A „nagy háború" egy kisfiú emlékeiben címmel alkotott esszét, s ebben azt is fénybe állítja: „1917-ben befejeződtek a harcok. Az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai kiűzték a románokat. Nagyszebent kemény ostrom után visszafoglalták. A román csapatokat a Vöröstoronyi-szorosban megsemmisítették."

Hogy unokáink is leborulhassanak hol „sírjaink domborulnak" címmel, Lerombolt emlékműveink nyomában alcímmel írt összegzést az Aracsban Stanyó Tóth Izabella. Az újvidéki újságíró rögzíti: „Szedlár Rudolfnak, a Bácsországban megjelent A szabadkai Erzsébet-szobrok nyomában című publikációjában minden fontosabb adatot megtalálunk. Majdnem mindent, mert a szobroknak se híre, se hamva. Eltűntek."

A történelmi Torontál vármegye csenei járásának nemzetiségi és felekezeti viszonyai címmel kerekített tanulmányt Gyémént Richárd paksi író, nyugalmazott könyvtáros. Mint tisztázza: a Magyar Királyság 63 vármegyéje közül a negyedik legnagyobbnak számító Torontál vármegye területe 9903 négyzetkilométer volt. Székhelye Nagybecskerek, s oda tartozott Nagykikinda „ugyancsak rendezett tanácsú" város is, Pancsova pedig törvényhatósági jogú város volt. A térség Csatád nevű városáról írja a szerző: „1951 és 1956 között 488 német lakost hurcoltak el a románok Baragan munkatáborába."

Az Aracs tényrögzítése rendkívül fontos ahhoz, hogy valóságos képünk legyen a történelmünkről és a jelenünkről. Ezeknek az ismereteknek a birtokában tudunk felelősségteljes döntéseket hozni családunk biztonságának megőrzéséhez.

M. P.

Kép: aracs.org.rs