Constantinovits Milán azt írta a Mandinerben, hogy ha a kommunizmus hanyatlását mi indítottuk el, erkölcsi kötelességünk e nemes munkát befejezni. Fontos mondat, nagy feladat, de némi kiegészítést igényel. Nem kisebbítve a magyar érdemeket, azért meg kell emlékeznünk a lengyelekről (Poznan) és a berliniekről is. Nem különben a csehekről, akik 1968-ban folytatták a munkát.

De nem ezért szólok. Úgy tűnik, hogy a kommunizmus olyan, mint az anyag: nem vész el, csak átalakul. Ráadásul ez az átalakulás sokkal hamarabb elkezdődött, mint a Szovjetunió hanyatlása. Leninék ugyan látványosan kisajátították maguknak a kommunizmust, ami pedig nyugaton keletkezett. Hiszen Marx és Engels Brüsszelben fogalmazták a Kommunista kiáltványt, amit azután Londonból kezdett terjedni. A marxista tétel (jóslat) szerint a kapitalizmus a legfejlettebb országában megy át a kommunizmusba, a lenini valóság pedig épp ellenkezőleg, a legfejletlenebb kapitalista országban tudta először megszerezni az államhatalmat. Ám ettől a kommunizmus nem vonult ki nyugatról.

A hidegháborús szembenállás azt a benyomást keltette, hogy egyik oldalon van a szovjet típusú kommunizmus, a másik oldalon pedig a nyugati szabad világ. Ez a szabad világ azonban „fertőzött” volt.

Sokan látták a kapitalizmus visszásságait, amelyekkel szemben a kommunista eszmék kínáltak valamiféle kiutat.

Amikorra kiderült, hogy egy fecske nem csinál nyarat, azaz a várakozásokkal szemben 1917-et nem követte a világforradalom, a kommunizmussal szimpatizálók egyrészt szalonképessé tették a kommunizmust. Ebben segítette őket, hogy a Szovjetunió kulcsszerepet játszott Hitler legyőzésében. Másrészt Nyugaton nem voltak tájékozottak arról, hogy voltaképp mi zajlik Oroszországban. A sztálini tisztogatások és koncepciós perek idején az Egyesült Államok moszkvai nagykövete azt jelentette, hogy a perek teljesen az érvényes törvények szerint zajlanak és az elítéltek bűnössége nem kétséges. A sok millió éhhalállal járó, ukrajnai – népirtásnak tekinthető – éhínség idején a New York Times tudósítója Ukrajnát virágoskertként írta le. Cikkeiben rendre dicsérte Sztálin gazdaságpolitikáját.

Közben Antonio Gramsci rájött, hogy a kommunizmus ellenfeleinek kulturális hegemóniája van a nyugati világban, tehát meddő forradalmi hevület helyett ezt a hegemóniát kell megtörni. Vladimir Palko így foglalta össze Gramsci üzenetét: Felejtsék el, hogy valamiféle nyugat-európai vörös gárdák elfoglalják a „Téli palotákat” Nyugat-Európa országaiban. Ezt meg kell előznie a „Pozíció háborújának”. A forradalmároknak először be kell jutniuk azokba az intézményekbe, amelyek döntőek a kultúrában. A tömegek ugyanis a régi kultúra hatása alatt vannak, amelyet a kereszténység, főleg a katolikus egyház határoz meg.

A tömegeknek tehát ezernyi cikket kell elolvasniuk, amit a lapszerkesztőségekbe ültetett forradalmárok írnak. Forradalmi tollforgatók regényeit kell olvasniuk. A forradalom látnokai által készített filmeket nézni. Az egyetemeken a diákokat olyan professzoroknak kell vezetniük, akik a forradalom győzelmét kívánják. És a tömegeknek mindenütt más értékeket kell megismerniük, mint amilyeneket a régi kultúra közvetít. És hogy ez így történjen, a forradalmároknak be kell jutniuk a médiumokba, a filmbe, az irodalomba, az iskolába. Röviden, a forradalomnak legelőször „az intézményekben kell menetelnie.”

A terv sikerült. Azért sikerülhetett, mert egyrészt Gramsci pontosan kijelölte az utat, másrészt sikerült álcázni az akciót. Liberális báránybőrbe bújt a kommunista farkas.

Mi pedig, akik itt Közép-Európában átéltük a kommunista időket, későn ismertük fel, hogy a nyugati orientációval csöbörből vödörbe kerültünk.

Régen április 4-ét, hazánk úgynevezett felszabadulásának ünnepét csúfoltuk – zárt ajtók mögött – a csöbör és vödör ünnepének, most pedig talán május elsejét kellene, az Európai Unióba való belépésünk napját ennek tekinteni. Későn ugyan, de felismertük a liberálissá vedlett kommunizmust, s így némi előnyünk van nyugathoz képest. De azt is látni kell, hogy az ellenfél ma sokkal erősebb, mint a Szovjetunió volt. Nem először vállalkozunk lehetetlen feladatra. Mondjuk tehát Adyval: „Gyürkőzz János, rohanj János!”

Azon kár keseregnünk, hogy mennyivel másképp alakult volna a helyzet, ha Európa meghallja és megvalósítja XIII. Leó szociális enciklikájának tanítását.

De az Egyház azóta is mutatja a kiutat korunk bajaiból, de ez a Gramsci által megálmodott értelmiség oda sem figyel.

Egyszer volt kivétel: a második világháború utáni Németország. A német gazdasági csoda a Rerum novarum elvein alapult. Nem kellene-e visszatérni a valódi értékekhez?

Surján László