Tarokk, ulti, politika

Százötven-kétszáz éve még az egész ország kártyázott. A magyar irodalom XIX. és XX. századi történetében mint az élet természetes velejárója bukkan fel úton-útfélen a kártya, és ezen belül is a tarokk. A híres kártyakészítő Piatnik Nándor mondása: „A tarokkjáték a legjobban a magyar ember természetére szabott játék”.

A II. világháború utáni Magyarország életében

a kártya – elsősorban a tarokk és a bridzs – a dölyfös úri osztály szimbóluma lett.

A játékot nyilvános helyeken, kávéházakban betiltották, aztán eltűntek a kávéházak is, a helyükbe lépő eszpresszókat pedig nem a kártyások számára tervezték.

De a kártyázó kedv megmaradt. Kora tavasztól késő őszig szenvedélyes ulti- és snapszercsaták színterévé váltak a parkok, a terek padjai, melyek persze a hazárdjátékoknak is otthont adtak,

folyt a huszonegy, a makaó és a kopka is.

Merthogy a játékszenvedély nem múlik, csak a játékok változnak.

A századelőn íróink, Bánffy, Krúdy, Móricz és mindenekelőtt Mikszáth hű képet festettek a kártyázó magyarokról. Igaz, az irodalom továbbra sem felejtette el a kártyát. Csurka István írásaiban előtérbe kerül a hazárdjáték, hatalmas pókercsatákat vív a reményvesztett értelmiség. Lezsák Sándor Macska-snapszerében a kádári idők börtönőre szólal meg.

Napjainkra a kártyaanekdoták is eltünedeznek, bár Jánoska Antal, a kiváló kártyatudós, rendületlen buzgalommal gyűjtögette azokat.

A Fészekben kártyázgató néhány művész javít valamit a statisztikán,

de az igazán jó történetek, úgy látszik, váratnak magukra. Mindenesetre álljon itt egy példa:

A fiatal, kezdő rendező Szendrő József direktorra várt. Az ultipartik folytak egymás után, és a rendezőnek nem sikerült szóba elegyedni Szendrővel. Végül megkérdezte: „Józsikám, nem tudnánk beszélni két osztás között?” „Az nem fog menni – jött a válasz –, hát akkor van a parti.”

Azért a rendszerváltozás hozott valami előrelépést. Újra vannak kávéházak, tarokk, bridzs, ulti egyesületek alakultak, megjelentek újra a hiánycikk számba menő szabálykönyvek, és ami a legfontosabb, a fiatalok körében is feléledt az érdeklődés e szép hagyomány iránt. Igaz,

a tarokk vezető helyét átvette az ulti.

Kevesebb lappal, más figurákkal, de a szisztéma hasonló. Nem gyűjtögető, hanem hívok–ütök játék, tehát huszáros ez is.A magyar nemzet elsősorban ultizik. a játékkedv a politikusok körében is. A kereszténydemokratáknál dívott a történelmi tarokk, az MDF és később a Fidesz soraiban inkább az ulti járta. Orbán Viktor miniszterelnöktől megtudtuk,

minden eddigi kormányában volt három ember, aki tudott ultizni.

És most menjünk egy kicsit vissza a történelemben Ferraris Artúr már-már legendás festményéhez. A képen Tisza Kálmán, Jókai Mór, Sváb Károly és Nedeczky István a partnerek, akiket értő kibicek vesznek körül. Ez a kép jelent meg1902 májusában, Tisza Kálmán halálakor a Vasárnapi Újságban, ami több oldalon keresztül méltatta az elhunyt miniszterelnököt. Tizenöt éven keresztül állt megszakítás nélkül a kormányok élén. Ezt a rekordot miniszterelnökeink sorában csak az utóbbi időben sikerült túllépni.  lám, milyen fontos szerepet töltött be a tarokk a közéletben. Nem mintha a nagypolitikai döntések a kártyaasztalnál dőltek volna el, mint ahogy szerették azt az ellenfelek állítani, de azért az a képviselő, aki nem volt otthonos a játékban, bizony igen furcsán érezhette magát a századforduló Magyarországán.

Mikszáth Az én kortársaimban húsz év politikai történetét foglalja össze a miniszterelnökök tarokkhoz való viszonyában.

„A miniszterelnökök rendszerint tarokkot játszanak.

Tarokkot játszott Tisza is, Szapáry is; Wekerle nem játszott tarokkot, de az igaz, hogy hamarabb bukott meg, mint kellett volna. Bánffy már megint tarokkot játszott, minélfogva éppen megfordítva, később.” Napjainkban, egy szép télvégi estén egy budai kisvendéglőben gyűltek össze az Ulti Digitális Polgári Kör tagjai, hogy megfogalmazzák felhívásukat és ultizással zárják a napot. Itt hangzott el Orbán Viktor kijelentése:

„Magyarországon olyan ember nem lehet miniszterelnök, aki nem tud ultizni”.

Bizony, a miniszterelnöknek a játékban nehéz dolga volt. A nagy kártyás Korda György és Nógrádi György voltak a partneri. Kifelé menet az érdeklődő újságíróknak csak annyit mondott: „Veszítettem, inkább nem mondok semmit”. Úgy 130 évvel korábban Jókai is hasonlóan távozott a klubból. Ha útközben elfogták is az ismerősök, nem gyötörték egyházpolitikai eszméikkel, hanem a legaktuálisabb kérdést intézték hozzá:

„Mennyit adtak?” „Megnyúztak” – felelte mélabúsan, s még egyszer megfenyegette öklével a partnereit.

– „Rablók!”

Korda György a játék közben kijelentette: „Az a politikus, aki nem tud kártyázni, mondjon le!” Az ultiról elnevezett digitális csoport tagjainak kiáltványában pedig többek között azt fogalmazták meg, hogy az ulti nem csupán a lapok csattanása az asztalon, hanem tradíció, gondolkodás, stratégia, társasági élmény. Az ultikör azért jött létre, hogy a kártyázás örömén túl

megőrizze a magyar kultúra egyik különleges szegletét, egy olyan közösséget, ahol számít a gondolkodás, a csapatmunka,

az egymásra figyelés. Továbbá javasolják, hogy az ulti legyen hungarikum. A budai kisvendéglőben az Ulti DPK megalakulását egy emléktábla is megörökítette, felsorolva az alapítók nevét és a határozatot. Aztán fordult egyet a világ, és a kisvendéglő faláról

az emléktábla eltűnt.

Mint annyi minden más.

 

Képek: archív

csz