Salamon Ferenc – bama.hu

Szigetváron olyan nemzeti emlékhely kialakítása történt meg, amely hirdeti, hogy 1566 szeptemberében itt, ezen a helyen estek el Zrínyi Miklós és mártírtársai – fogalmaz Salamon Ferenc szigetvári várkapitány. Őt kérdezte a Gondola.

– Várkapitány úr, a végváriság a magyar művelődés fényes értéke. Miért érezzük ezt nélkülözhetetlennek a XXI. században is?

– A nemzeti tudat formálódása, esetleges átalakulása egy jó dolog, ha az olyan megújulást hoz magával, amely a történelmi múltra épül. Én személy szerint úgy látom, hogy ebben a tekintetben bizony kisiklottunk. Egy több évtizedes folyamatról beszélek, amelynek lényege, hogy a szociális, társadalmi és technikai jellegű változásokra, behatásokra nem sikerült lényegi, hatékony válaszokat adni. Hőseink, akiket példaként állíthatnánk a fiatal nemzedékek elé, kikoptak a köztudatból. Ugyan hol van már Toldi Miklós, Kinizsi Pál, Zrínyi Miklós, és még sorolhatnám azoknak a neveit, akiken jómagam, és sok-sok generáció felnevelkedett, akikre büszkék voltunk, akik tartást adtak nekünk? Van helyette Marvel-univerzum, Trónok harca, meg Gyűrűk Ura, amelyeket természetesen nem szabad lebecsülni, de az nem jó, hogy ezek a „hősök” nem a régiek kiegészítéseként, hanem a régieket elfelejtő űrt betöltő újakként épültek be a fiatal nemzedékek tudatába.
Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy az oktatáson belül, az egyéb, úgynevezett szabadidős tevékenységeknél, egész egyszerűen letudják a dolgot azzal, hogy nehezen olvashatóak, értelmezhetőek a végvári időkben született művek, legyen szó akár Balassi Bálint műveiről, akár VII. Zrínyi Miklós eposzáról. És ez ha igaz is, márpedig igaz, nem lehet indok a „rendszeren kívül helyezésre”, mert nemcsak történelmi, de nyelvi gyökereinktől is egyre inkább elszakadunk íly módon. Igen, szakember és idő egyaránt szükséges ezeknek a műveknek az értelmezéséhez, de azzal, hogy ilyen indokokkal teljesen kikerüljenek először az oktatási, aztán a művelődéi köztudatból, nos ezzel nem tudok egyetérteni, és gondolom, ezzel tán nem is vagyok egyedül.
Mert ugyan hogy is lehetne elfogadni azt, hogy a Szigeti veszedelem kikerül a tananyagból, vagy hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem végzős hallgatóinak tanmenetében tudomásom szerint már nincs bent sem Zrínyiújvár, sem pedig a szigetvári vár meglátogatása?
A könyvek használata napjainkban csökkent, de jelentőségük változatlan. A gyakorlati tapasztalat mellett a tudás hordozói, gondolkodásra inspirálnak, éles ellentétben a látványos filmekkel, amelyek inkább csak megeszik a nézők agysejtjeit. A tudáshoz viszont érteni, értelmezni kell a szöveget, de hogyan is várhatnánk el a szöveg értését olyanoktól, akik még az olvasással is hadilábon állnak?
Persze azért vannak pozitívumok is. Két évvel ezelőtt a Nemzeti Örökség Intézete indította el az „emlékezetpedagógiai” programot, mely azóta is fontos része a Szigetvári Zrínyi Vár működésének. Roppantul egyszerű, és igen hatékony dologról van szó. Aki belép a várkapun, annak kifelé menet – szándékunk szerint – múltunkra, történelmünkre büszke emberként kell távoznia kortól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül.
Május 13-án, az Emlékhelyek Napján kerül átadásra a Nemzeti Kastély és Várprogram keretében megújított kazamatasor olyan turisztikai attrakcióval, amely éppen ezt a hiányosságot igyekszik pótolni, összekötő hidat alkot múlt és jelen hősei között, ez által téve érdekessé és közérthetővé a végvári időszak irodalmát.
A végvári korszak hírességei olyan értékekből mutatnak példát – hősiesség, hazaszeretet, hithűség és még sorolhatnánk -, melyek a magyarságtudat alapeszméi. Nem szabad ezeket az értékeket veszni hagyni.
Ugyanakkor nagyban javítana a helyzeten, ha – akik ezt határokon belül és túl komolyan gondoljuk és műveljük, - nem jelenkori végvárakként, hanem központilag koordinált, és támogatott rendszerben tudnánk végezni ezt a nehéz, de nemes feladatot.

– A Zrínyi család egy fontos Szent László-országgal – Lengyelország, Magyarország, Erdély, Horvátország – köt össze bennünket. Hogyan lehet a művelődési kapcsolatokat a bajnok uralkodó emlékére is alapozva még elevenebbé tenni?

– Egy kissé elgondolkodtam, hiszen az emberben ott van a tudat, hogy ez a kapcsolat létezik, élő, mert évszázadok óta részesei vagyunk ennek a különleges közösségnek, de tényleg…miért is?
Szent László lovagkirályunk, pogányok ostora, Szűz Mária választott vitézeként vált a nemzet hősévé. Lengyelország kötődése Szűz Máriához megkérdőjelezhetetlen, gondoljunk csak a czestochowai Fekete Madonnára. Az erdélyi templomok csodálatos szobrain és képein nyomon követhetjük a Szűzanya teljes életútját. Marija Bistrica Horvátországban ennek a kötődésének napjainkig kiemelkedő helyszíne… és máris eljutottunk a Zrínyiekhez. 1566-ban, a kirohanás során Zrínyi Miklós előtt vitték főkapitányi zászlóját, mely hivatalosan magyar és császári címerrel volt díszítve, de a népénekekben, sőt más leírásokban magyar címeres és Szűz Máriás díszítésű zászlót említenek. Az igazság annyi, hogy Szűz Mária tisztelete annyira beleívódott a köztudatba, hogy megkerülhetetlenné vált a mártíromság kiemeléséhez.
Ja és elfelejtettem Magyarországot, de csak annyit mondanék, hogy „Boldogasszony anyánk”.
Szigetváron az első Zrínyi megemlékezés során 1833 szeptemberében már gyászmisét mondtak a hősök tiszteletére. Ezt a nemes hagyomány élesztette újjá a Szigetvári Várbaráti Kör, amikor az emlékünnepségek keretében Segítő Szűz Mária kegytemplománál rendezett ünnepi misét több éven keresztül.
Nagyon sok történelmi érdekesség fonódik egymásba személyeken, történéseken keresztül a 16. században, igaz a későbbi évszázadokban is, de ez egy másik történet.
Summázva: a kereszténység az, ami évszázadok óta összeköti ezeket a nemzeteket, melyek az oszmán hódítás hatására egyre egységesebbé, összetartóbbá váltak.
Hagyományőrzőként előadásokat is szoktam tartani a vár vendégeinek, és bevezetőmben mindig elmondom, hogy senkinek egy pillanatnyi kétsége se legyen az felől, hogy Szulejmán, illetve az oszmán had megállt volna Sziget alatt. Mert igaz, hogy ez a harc a kor két legnagyobb formátumú hadvezérének összecsapása, a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom összecsapása IS volt, de elsősorban a kereszténység és az iszlám csapott itt össze, Zrínyi Miklós, és társainak mártíromsága volt az, amely összeroppantotta az egész keresztény Európát elfoglalni készülő erőt. Egyébként meggyőződésem, hogy ezt az eseményt sem történelmi, sem szakrális szempontból szintén nem kezeljük a helyén.
A válasz tehát adott: a kereszténység, mely ma is létező, igaz, hogy változó, reményeim szerint a kor kihívásaira korszerűen és hatékonyan válaszolni képes erő, amely a jövőben éppen úgy, mint a múltban, kultúrájával, történelmével, eszmeiségével képes népeket, nemzeteket egységbe formálni.

– Jó leginyök vitézök végházakban,/ Vannak gyakran terekkel bajvívásban, / Az körösztyén hitért gyakor harcokban, / És jó hirért, névért sok országokban – írta Tinódi Sebestyén. Ön több mint négy évtizede tagja a Tinódi Vegyeskarnak. Hogyan erősítenek minket a veretes verssorok?

– Pontosan 44 évet énekeltem a Tinódi Vegyeskarban, lehet mondani, gimnazista koromtól életem egyik meghatározó része volt. Olyan kiváló emberekkel dolgozhattam együtt mint néhai Hergenrőder József karnagy, és a kórus mostani vezetője, Vucskics Anett, néhány alkalommal dolgozhattam együtt Kertész Attilával, Liszt-díjas karnaggyal is. Az énekléssel együtt járt a tudás, aki veszi magának a fáradtságot, hihetetlen mennyi mindent tanulhat. Nem véletlenül használom a múlt időt, hiszen tavaly, a keszthelyi Helikonon elért sikeres minősítés után befejeztem az éneklést. Pontosabban a kóruséneklést, hiszen Rosner Zsolt plébános úr mellett vesperás, passió éneklés, miséken való „besegítés” továbbra is megmaradt. De a várkapitányság, és talán kissé a kor is, gátat szab a teljesítőképességnek. Ráadásul van számomra még egy nagyon fontos dolog, a regényírás. Úgy érzem, most ennek van elsőbbsége az életemben. Eddig négy könyvem jelent meg a Várbaráti Kör gondozásában, és annyi ötletem van, hogy valahol meg kellett húzni a határt, mert az idő véges, ha nem tudjuk beosztani, az a minőség rovására megy, elkezd az ember kapkodni, pontatlanná válik. Amennyire lehet, ezt szeretném elkerülni, ennek azonban sajnos ára van. Persze a regénynek is van többféle formája, számomra fontos a hiteles környezet megteremtése, ez pedig időigényes feladat, az anyaggyűjtés, előkészítés néha tovább tart, mint a már fejben kidolgozott majdnem kész regény papírra vetése. Én még hiszem a könyv, a leírt szó erejét, ahogy tették azt a nagy elődök, minden korban, minden időben, ahogy tette azt Tinódi, majd néhány évtizeddel később Balassi.
De térjünk vissza Tinódihoz, aki, sajnálatos módon éppen annak az évnek januárjában halt meg, amikor Szigetben, az év közepén igen jelentős esemény történt, hiszen Gradeczi Stancsics Horváth Márk várkapitány vezetésével visszaverték Hadim Ali budai pasa ostromló seregét. Belegondolni is rossz, mi történik akkor, ha tíz évvel korábban kerül az erődítés török kézbe. De nem így történt, ezért ünnepeljük meg minden évben a szigeti győzedelmet, melyről Tőke Ferenc alsólendvai prédikátor szerzett históriás éneket. Befejezésül tőle idéznék néhány elgondolkodtató strófát:

„Megforgatta Isten mi szerencsénket,
Megmutatta hozzánk kegyelmességét,
Ő ellene pogány erőtlenségét,
Szégyenéti hívei ellenségét.

Mert a pogány nem magátul hatalmas,
Mi tettük azt, hogy eddig diadalmas,
Mert nem hisszük, hogy Isten hatalmas,
És hogy az ő híveihez irgalmas.”

szigetvar.hu

– Köszönöm a napokban Magyar Örökség Díjban részesült Szigetvári Várbaráti Kör alelnökének a beszélgetést!

Molnár Pál