Tóth Erzsébet Balassi szablyájával a kardceremónián, Bálint napján - gondola

Tisztelt Barátaim, sokféle öröm jár át, amikor Önökkel együtt arra várok, hogy Tóth Erzsébet költő oldalára kerüljön a nagy magyar költőről és vitézről és botrányhősről elnevezett kard. Három jelzőt mondtam itt, és mindhárom illik a kitüntetettre, a mai nap ünnepeltjére. Édes Tóthtom, szólítanám meg, ha nem lenne ilyen jeles ez az alkalom, ugye tudod, mire gondolok!

Költő: Tóth Erzsébet kiváló vagy kimagasló költő, nemzedéke, az Arctalan Nemzedékként is aposztrofált generáció egyik legjobbja. Az Egy végtelen vers közepe című, életmű-nyitó kötetben már pontosan és józan rezignáltsággal megjelölte költői helyét a semmiben, avagy a mindenségben, az árvaságát és a mindenség birtoklását.

Eddigi költői munkálkodásában helyén tartotta magát.

Vitézség: erről is tanúbizonyságot tett, nem egyszer, de számtalanszor. Kezdte a nevezetes és emlékezetes szentendrei beszédével, ahol a fennálló rendszer legitimitását kérdőjelezte meg, és a pártvezér, Kádár szerepének a nyilvánosságra hozását követelte ötvenhat eltiprásában és a Nagy Imre-per vonatkozásában. Akkor, a legelsők egyikeként, egy nő vette a bátorságot ahhoz, hogy a szoft-, bár csöppet sem veszélytelen, ám annál aljasabb -diktatúrában hangot adjon sokak akaratának. Amikor a mára bátor férfiak még hallgattak, vagy csak metaforikusan dobálgattak a közös céltábla felé. Botrány: a költői létezés olykor korlátlan szabadsága és a civil kurázsi találkozása nyilván olyan habitust alakított ki költőnkben is, ami nem egyszer, inkább sokszor, megütközéssel, ellenkezéssel, megbotránkozással találkozott. A társadalmi közmegegyezés a legritkábban fogadható el a művész életében és munkálkodásában, hiszen a jobbító, kijózanításra irányuló törekvések a beállt hatalmi viszonyoknak, közszokásoknak és -beszédeknek nem is felelhetnek meg. De ez, természetesen, más paraméterekkel, fordítva is igaz! Ezért is kitaszított az igazi művész a kisebb-nagyobb profán emberi körökből, noha titkon, olykor nem is titkon, elismerik és megsüvegelik.

Nem gyönge kar fogja tehát emelni ezt a kardot, nem rezgő női lélek suhint vele az ellenségek felé a társak és barátok és emberi várak védelmében, nem túlélésre játszó szándék adja a hitelét a kardhordónak, és vice versa, a hordott kardnak, hanem az élet teljes megélésére bíztató vagy kötelező munkálkodás. Tóth Erzsébet gazdag és konzekvensen kialakított életműve, tiszta közéleti megnyilvánulásai, őszinte emberi felmagasodása és bukdácsolásai méltóvá teszik a viselésére.

Zalán Tibor olvassa a laudációt a kardceremónián - gondola

Annak idején alapítottunk egy virtuális közösséget, Csütörtök Esti Társaság néven a régi Hungária Kávéház márványai között. A Társaság léte mindig azzal az adott pillanattal kezdődött, amikor valaki felolvasta az újonnan elkészült művét. És abban a pillanatban szűnt meg, amint az utolsó szó elhangzott. A következő előadó is így teremtette és szűntetette meg mágikus társasági teret. Ez jut eszembe, édes Tóth költőm valahányszor, amikor a verseidet olvasom. Teremtesz és megszüntetsz. Teremtődünk és megszűnünk a világodban, a világoddal. A lélekben azonban tovább remegnek a mondataid. Most tehát hadd érezzem azt a büszkeséget a te érdemeid elismerése láttán, hogy a Balassi-kard a te oldaladon ifjúságunk, közös múltunk oldalára is kerül megkésve, de nem méltatlanul!

Zalán Tibor
Balassi-kardos költő