Harrach Péter: Keresztény hit és keresztény kultúra

A KDNP országgyűlési képviselője, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) elnöke egy gondolatilag tartalmas adventi írással jelentkezett, amelyben keresztény hit és kultúra viszonyáról elmélkedik. Ez annál is aktuálisabb, mert a keresztény hitet és kultúrát ma is folyamatosan támadják, belülről és kívülről egyaránt. 

Érdemes tisztázni a hit és kultúra jelentését és viszonyát – ezzel a felütéssel kezdi elmélkedését a kereszténydemokrata politikus. Azért is, mert a keresztény kultúra helyes értelmezésével szemben két irányból érkezik kritika. Egyrészt a jámbor keresztények részéről, másrészt a baloldali ideológusoktól. Az előbbiek szerint a keresztény jelző kizárólagosan a hívő emberre és a közösségre alkalmazható. Utóbbiak viszolyognak magától a keresztény szótól, álljon az a hit vagy a kultúra előtt – teszi hozzá Harrach Péter.

 

Mit jelent tehát a keresztény hit? – teszi fel a kérdést az MKDSZ elnöke.

 

A kérdést a KDNP-s politikus így válaszolja meg: a kereszténység kinyilatkoztatott vallás. Isten meghívja az embert a vele való életközösségre. Ha ezt az ajándékot az ember elfogadja az egyúttal döntés egy életforma és közösség mellett. Elfogadja az első számú törvényt, az isten- és emberszeretet törvényét. Bizalommal van a Gondviselés iránt, és igyekszik megvalósítani az egyetemes emberszeretetet.

 

Az írás másik fontos kérdése: Mit nevezünk hagyományos európai keresztény kultúrának?

 

Harrach Péter szerint ennek létrejötte akkor kezdődött, amikor a római birodalom rendje és erkölcsi normái fellazultak, a keresztény egyház megerősödött, szerzetesi közösségeiben intenzív szellemi és lelki élet indult. Ők mentették át a görög és római kultúra értékeit, miközben megélték az evangélium szellemiségét. Ez nem maradt meg a közösségen belül, kisugárzott az egész társadalomra. A kialakuló kultúra nem csak a tudomány, irodalom, művészet világát járta át, hanem új értékrendet, erkölcsiséget, életformát, társadalmi normákat, új ünnepeket és szokásokat hozott, egyszóval mindazt, ami az egyén és közösség élettét meghatározza.

 

A szerző hangsúlyozza:

 

 

Példaként említi, hogy a kereszténység emberképe egyensúlyt mutat a szabadság és felelősség között, vallja minden ember azonos méltóságát, de elismeri egyediségéből adódó különbözőségét, ez így van a férfi és nő esetében is, hangsúlyozza a családi közösség és gyermekvállalás fontosságát, képviseli az ember közösségi lény mivoltát, és nem feledkezik meg transzcendensre nyitottságáról sem.

 

– szögezi le.

 

Harrach Péter idézi a korábbi politikustárs, Antall József híres mondatát:

 

Ez persze nem jelenti azt, hogy képviselőinek ne lennének ellenségei, brutális támadást élt meg a francia forradalom idején, különösen a jakobinusok részéről. Nekik méltó utódaik a kommunisták, valamint a mai torz ideológiák és deviáns jelenségekben bővelkedő mozgalmak képviselői. A kereszténység és az általa kialakított kultúra ellenfelei első sorban a természetes közösségeket támadják: a családot, egyházat és nemzetet, mert tudják, hogy ezek táplálják azt az identitást, amit eltüntetni szeretnének – állapítja meg.

 

Adva van tehát egy kultúra, amelyik létrehozójától, a keresztény hittől függetlenül is létezik, és tömegek érzik magukénak. Ennek egy oka van, hogy megfelel az emberi természetnek, ezért nyugodtan nevezhetjük a normalitás kultúrájának, különösen azért, mert támadói abnormális világot képviselnek – fonja tovább érvelését a szerző.

 

A kereszténydemokrata politikus több olyan területet is említ, ahol lényegesen különbözik a hagyományos és a feltörekvő kultúra. A normalitás kultúrájának fontos a család, szemben az egynemű kapcsolatok kultuszával, fontos a biológiai nem adottsága, szemben a nemátalakító műtétekkel, fontos a nemzeti szuverenitás, szemben a birodalmi alárendeltséggel, fontos a magyar társadalom, szemben a kevert társadalommal, fontos a béke, szemben a háború támogatásával, fontos a nemzeti egység a határon túliakkal is, szemben ennek tagadásával – részletezi.

 

Végül azt is megjegyzi, hogy a normalitás kultúrájának függetlensége nem jelent eltávolodást létrehozójától, sőt hosszú távon ennek a kultúrának támaszkodnia kell a keresztény közösségekre. Mint írja:

 

 

Ezzel kapcsolatban Leó pápa libanoni beszédének egy gondolatát is felidézi, amikor az egyházfő elismeréssel szólt azokról a világiakról, akik „a társadalom evangélium szerinti átalakításán fáradoznak”.