Oscar-gála: tarolt Leonardo DiCaprio szélsőbalos agitprop agymenése
Szerző: Gondola
2026. március 17. 13:07
Paul Thomas Anderson filmje különös szájízt hagy maga után: nem biztos, hogy ilyen intim betekintést szeretnék nyerni a szélsőbal lelkivilágába – ahogy egyébként a szélsőjobbéba sem. Csak míg az előbbi Hollywoodban elfogadott, sőt népszerű, az utóbbiról szigorúan csak gúnyrajzot kaphatunk.
Az idei Oscar-gála legnagyobb nyertese kétségkívül az Egyik csata a másik után, mely hat díjat is hazavihetett, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó díjat. Érdekes, hogy a film a port.hu oldalon 256 visszajelzés alapján csak 6.5-ös értékelést kapott. A filmről korábban az MKDSZ honlapján is jelent meg egy kritika, mely szintén nem túl felemelő.
Paul Thomas Anderson filmje különös szájízt hagy maga után: nem biztos, hogy ilyen intim betekintést szeretnék nyerni a szélsőbal lelkivilágába – ahogy egyébként a szélsőjobbéba sem. Csak míg az előbbi Hollywoodban elfogadott, sőt népszerű, az utóbbiról szigorúan csak gúnyrajzot kaphatunk.
A legnagyobb amerikai sztárokkal (Leonardo DiCaprio, Benicio Del Toro, Sean Penn) készült film egy szélsőbaloldali terrorista csoport („Francia 75”) és szövetségeseik szemszögéből lett elbeszélve. Van itt kiöregedett, bohó ex-forradalmár robbantómester („egy kib**** háborús hős!”), afroamerikai bombázó (a szó mindkét értelmében), a mindig épp küszöbön álló forradalom eszméjének élő éber agitprop elvtárs, keleti harcművészetet oktató higgadt embercsempész és családapa, drogot termesztő és bevándorlókat bujtató apácák. Ami összeköti őket: a mai fő baloldali Eszme, a korlátlan bevándorlás minden eszközzel való támogatása.
Velük szemben egy elpusztíthatatlan Terminátorra emlékeztető, valójában a „fekete puncikért” (idézet a filmből) rajongó bevándorló-elhárító katonatiszt, illetve az őt (is) mozgató végtelenül önző, aljas és korlátolt szélsőjobboldali „háttérhatalom” áll, egy bizonyos „Karácsonyi kalandorok” társasága, ahol a vér tisztasága (sterilitás) és a hatalom minden áron való megtartása a legfelsőbb értékek.
Az amúgy bájosan csavaros és humoros film „eszmei váza” (már ez is a baloldali művészeti hagyományokra utal) tehát nagyjából olyan egyszerű, mint Orwell Állatfarmjának jelmondata: „négy láb jó, két láb rossz”. Aki a korlátlan, illegális bevándorlást támogatja, az elvtárs, hős, mártír lesz. Aki ezt akadályozza, az önző, aljas, fasiszta gazember. Míg a film intim módon és viszonylag árnyaltan mutatja be az előbbit (a „kamaszos” forradalmi erőszak bűvöletétől a „megesett” gyilkosságon és terhességen át egy higgadtabb, „megbölcsültebb” nosztalgikus érzületig), az utóbbi egy vázlatos gúnyrajz marad: a már-már mitikus, hidraszerű ellenségkép (de mondhatnánk akár hétfejű sárkányt is), az elpusztíthatatlan fasiszta-terminátor.
A két világ között szinte egyáltalán nincs átjárás, kivéve talán a már említett elhárítótiszt karakterét, aki egy romantikus kaland erejéig belekóstol ugyan az „igazi világba”, de utána annál görcsösebben és kérlelhetetlenebbül ragaszkodik a gonosz birodalmához, amely azonban így, „tisztátalanul” már nem fogadja be – bukása így végül inkább ironikus-groteszk, mint tragikus a néző szemében.
A fentiek miatt úgy éreztük, hogy bár a jól megcsinált és hangulatos film a közel háromórás játékidő alatt mindvégig leköti a figyelmet – adrenalin helyett inkább eszmét, morált és humorbombákat adagolva –, utólag mégis egy kissé fanyar szájízt hagy: ennyi lenne a világ, amennyi bevándorlót beletöltünk?
