Szabadságharc akkor és ma: 1848/49 és az orosz-ukrán háború tanulságai

Miről is szólt jogilag az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc? Egy felettébb rendezetlen helyzetről, amelyben bár a Magyar Királyság elvben külön entitás volt saját történelmi alkotmánnyal, rendi országgyűléssel (pozsonyi diéta), jogrenddel és vármegyerendszerrel, a gyakorlatban az ügyek nagy részét Bécsből intézték (finom áthallás a mai Brüsszellel). A gazdaság elmaradott agrár jellegű volt, ami elsősorban a Birodalom és a feudális nemesség érdekeit szolgálta. Nem véletlen, hogy a forradalom egyik első követelése a felelős magyar kormány kinevezése, a magyar ipar megteremtése (ennek előzménye a Védegylet) és a jobbágyság felszabadítása voltak. (Ezt a visszás helyzetet rendezte jogilag, kompromisszumos alapon az 1867-es kiegyezés).

 

Ukrajna a Majdan előtt de jure és de facto is független állam volt (ráadásul a szovjet területi átrendeződések egyik legnagyobb nyertese), ugyanakkor erős orosz befolyással különösen a gazdaságban és a Kelet-Ukrajnában amúgy is jelentős vagy többségben lévő etnikai orosz vagy orosz anyanyelvű (gyakran „szovjet identitású”) polgárain keresztül a politikai életre is. Ha megnézzük például a 2014-es ukrajnai országgyűlési választások szavazateloszlási térképét, világosan kirajzolódik ez a belső politikai törésvonal. A háború előtti Ukrajnát végső soron oligarchák irányították (ahogy anno a Magyar Királyságot a feudális főnemesek), akik hol Oroszországhoz, hol a Nyugathoz húztak, ahogy anyagi érdekeik megkívánták (1848-ban is volt egy többnyire lojalista-udvarhű fő- és egy inkább a forradalom oldalára álló köznemesség). Egyébiránt Zelenszkij színész-elnököt is egy ilyen oligarcha kör segítette hatalomra (a médiamogul Ihor Kolomojszkij vezetésével), ő azonban szépen kihasználta a háborút és az ezzel járó elnöki teljhatalmat arra, hogy kiépítse a saját érdekszféráját (egyik fő szövetségesét, az elnöki kabinetet irányító Andrij Jermakot nemrég buktatta le a amerikai hátterű korrupcióellenes ügynökség – ez lett a híres „aranybudi ügy”). 

A Majdant elsősorban a nyugat-ukrajnai nacionalista körök robbantották ki, akik ugyanakkor keményen elnyomták az ukrajnai nemzeti kisebbségeket: oroszokat, magyarokat, románokat, bolgárokat, stb. (A krími tatárok egy kicsit jobb helyzetben voltak, az ottani orosz többséget ellensúlyozandó). A magyar forradalmat is az akkori nacionalista körök robbantották ki (a 19. századi „nemzeti ébredés” jegyében), ugyanakkor az a társadalom szélesebb rétegeinek (jobbágyság) érdekeit is a zászlajára tűzte. A magyar forradalom soraiban is számos nemzet és nemzetiség fiai vettek részt (Lázár Vilmos és Kiss Ernő örmény, Leiningen-Westerburg Károly német, Poeltenberg Ernő osztrák, Damjanich János szerb, Knezich Károly horvát, Bem József lengyel, Guyon Richárd francia-angol származásúak) – ahogy az egyébként ma Ukrajnában is látható. A híres branyiszkói ütközetben (a „dicsőséges tavaszi hadjárat” nyitánya) a zseniális Guyon Richárd vezetésével kulcsszerepet játszott a friss szlovák zászlóalj, amelyet Erdősi Imre piarista szerzetes szlovákul lelkesített. Az udvar biztatására azonban a kisebbségek jelentős része a magyar forradalom és szabadságharc ellen fordult (Jelačić horvát bán seregétől a szabadságharc legnagyobb vérengzését elkövető román paraszti „felkelőkig” – ők mészárolták le horrorfilmbe illő módon például Madách Imre nővérét is a honvéd férjével együtt).

 

Ha az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc – egyes nem éppen elfogulatlan történészek szerint – hibát követett el azzal, hogy a nemzeti kisebbségeket nem tudta eléggé integrálni (Kossuth híres „dunai konföderációs” terve egyrészt elkésett, másrészt az akkori geopolitikai viszonyok között valószínűleg kivitelezhetetlen is lett volna), akkor mit mondjuk a mai ukrán nacionalistákra, akik gyakorlatilag maguk ellen fordították a saját nemzeti kisebbségeik mellett a szomszéd országok jelentős részét is (Magyarországot és Szlovákiát mindenképp, de a lengyelekkel sem felhőtlen a viszony, főleg a volhíniai mészárlás el nem ismerése okán. (Az Ukrán Felkelő Hadsereg erői 1943-44 során 40-80 ezer lengyel és katolikus identitású polgárt mészároltak le bestiálisan; a belzseci vonat utasainak – köztük nők és gyerekek – lemészárlása és meggyalázása kísértetiesen emlékeztet a magyar forradalom „román népfelkelésének” eseményeire). Persze tudjuk, hogy a történelmet mindig a győztesek írják, és „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek”.

Minden forradalom és szabadságharc egy adott geopolitikai konstellációba illeszkedik. Ezt egyes kortárs vezetők jobban látják és felmérik, mások kevésbé. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc a – köztársasági és nacionalista eszmények jegyében fogant – „népek tavasza” felkeléssorozat leghosszabb, heroikus küzdelme volt. Visszatekintve elmondhatjuk, hogy a szabadságharcnak akkor nem volt reális esélye a napóleoni háborúk után létrejött Szent Szövetség dinasztikus kapcsolatrendszerével szemben, ennek „lebontását” végül az első világháború és – az ezzel szorosan összefüggő – bolsevik forradalmak „végezték el” milliók halála árán. Ezt egyébként élesebb eszű politikusaink (pl. Széchenyi István vagy Kemény Zsigmond) akkor is világosan látták, éppen ezért eleve kevésbé radikális megoldásokat és több kompromisszumot javasoltak (vö. a függetlenségi nyilatkozat körüli vitákkal).

 

A mai orosz-ukrán háború egy geopolitikai világrendszerváltás tágabb keretei közé illeszkedik, mondhatni annak nyitánya és egyik fontos fejezete. Ebben a háborúban nemzetiségi szempontok mellett kulcsszerepet játszanak a szövetségi rendszeresek (NATO versus Oroszország-Kína-Irán-Észak-Korea) és különösen az ún. melegtengeri kijárat (Krím, Ukrajna déli része), az ásványkincsek, ipari erőforrások feletti disponálás (főleg a Donyeck-medence, illetve a Zaporizzsjai atomerőmű). Az Északi-Áramlat gázvezeték felrobbantása (valószínűleg amerikai segédlettel) és a Barátság kőolajvezeték elzárása kimeríti az állami terrorizmus fogalmát, efféle szabotázsakciókra 1848/49 hősei aligha vetemedtek volna, még ha a technikai lehetőségük a kor viszonyai között esetleg meg is lett volna rá.

 

A Nyugat támogatásával Ukrajnának több esélye van a mára „felső-középhatalommá” vált Oroszországgal szemben (kivéve a rettegett atomarzenált, ami persze egy hagyományos háborún túl egyáltalán nem elhanyagolható szempont), nem hiába húzódik már ez a háború több mint négy éve. (Sokáig Ukrajna oldalán állt az utóbbi években forradalmian megváltozott haditechnológia is, amely a kifinomult műholdas megfigyelő-rendszerekkel és drónokkal erőteljesen a védők oldalára billentette a mérleget). Az ár azonban, amit ezért Ukrajnának fizetnie kell, brutális: lakossága közel 40 millióról 30 millió alá csökkent, százezrek estek el vagy rokkantak le egy életre, milliók traumatizálódtak, a gazdaság romokban, az államadósság törleszthetetlen, az ország a nyugati segélyektől függ – és ki tudja még, hol a vége. (Minden geopolitikai földrengés, most például az iráni háború átrendezi a sakktáblát). Utólag visszatekintve szinte biztos, hogy lesznek olyan történészek és politikusok, akik szerint például a második világháború utáni finn semlegességi modell (Urho Kekkonen vezetésével) bölcsebb út lett volna Ukrajna számára, mint a totális háború a Nyugat biztatására (Boris Johnson brit miniszterelnök az isztambuli tárgyalások alatt: „addig támogatjuk Ukrajnát, amíg szükséges” – valóban?).