Kövesdi Károly – ma7

„Röfög csámcsog az ideológia a polkorrekt karámban / Sok kicsi Néró hadonász kéjesen uralkodna már ma / Ki tegnap senki volt ma császárnak véli magát trónust farag / Országok nemzetek fölött ring s elővillan sok pőre valag” – írta Történelemóra európaiaknak – Hommage á Villon című versében Kövesdi Károly. A költemény a Visszakapott szavak című, a Vámbéry Polgári Társulás által a közelmúltban kiadott könyvben szerepel. A költőnek tett föl kérdéseket a Gondola.

– Mester, „Az utat bitók övezik szellemi guillotinok minden kanyarban / Látod herceg a vén Európa hogy süllyed nyakig a szarba” – rajzolt szóképet kontinensünk állapotáról. Miért tudjuk, hogy ez a rombolás Európán kívülről jön?

– Nem nehéz kitalálni, hiszen világosan látni lehet az összefüggéseket. Ha megfigyeljük, milyen kaliberű emberek vezetik (bár helyesebb a megvezetik kifejezés) ma Európát, feltehetjük a kérdést: ennyire gyávák, döntésképtelenek, buták? Vagy ilyen magas színvonalon művelik a gazdasági mellett a politikai korrupciót? S mivel az európai népek, nemzetek érdekei, felhatalmazása, megkérdezése nélkül, azok békéje, jóléte, élhető jövője ellen hoznak eszement döntéseket, csak az játszódhat le a színfalak mögött, hogy kiszolgálnak valakit, valakiket, akik nem az Ural és a Portugál-választóhegység közötti területen élnek. Nagyon elvetemültnek kell lennie annak a vezetőnek, aki kiszolgáltatja az európai népeket a migránsáradatnak, leépíti a kontinens gazdaságát, jövőkép nélküli toporgásra, tűrésre biztat félmilliárdnyi embert. A szellemi guillotint pedig azoknak szánják ezek a törpe-Napóleonok és törpe-Vilmosok, akik „kidalolnak” a sakálvokálból. Sajnos, Európa népei nem okultak a véres huszadik század tanulságaiból, nem ismerik fel a totális szabadáré köpönyegébe bújt, lopakodó diktatúrát. Pontosabban nem vették a fáradságot, hogy tanulmányozzák, hová vezet a „tájidegen” életmodellek ránk erőltetése. Mivel napjaink hírzuhatagában minden hír egy napig érdekes, rég elfelejtettük, hogyan hallgatták le a tengeren túlról Merkel kancellárt a „baráti szövetségesek”. Az Európai Bizottság mostani vezetője szintén német. Olyan nehéz meglátni a párhuzamot e tény és például az Északi Áramlat felrobbantása körüli csend között? Európa hallgat, miközben támadás alatt áll. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Kárpát-medence lesz a kontinens legbékésebb szigete.

– A fősodor avagy a túlélés – azok a csodás hetvenes-nyolcvanas évek című versében írja: „a fősodor majd elsodor / és kupán vág a bérdorong / fiók mélyébe rejt és ottfelejt / a tetűrágó betűrágó ideológia / tollanként fosztogatja szárnyad”. A most ránk ömlő ideológia miért mérgezőbb, mint az, amely a hetvenes-nyolcvanas években a Kremlből patakzott?

– Napjaink ideológiája látszólag nehezebben megfogalmazható, mint a múlt század „kísértete” volt, ami négy évtizeden keresztül nyomorította a lelkünket. A kommunizmus ideológiája egysíkú volt, a proletariátus uralma (népuralom) nevű hazugság roppant egyszerűen borult a mindennapjainkra, az emberi irigység elnyűhetetlen tulajdonságát használva fel (egyenlőnek születünk, egyenlők vagyunk). A mostanit sok-sok madzagból fonták fojtogató kötéllé (woke-ideológia, cancel culture, LMBTQ-őrület, Black Lives Matter stb.). Ugyanakkor tudjuk, hogy a Kreml székhelyű kommunista társadalomkísérlet (ahogy József Attila éles elmével figyelmeztetett már 1936-ban: „fasiszta kommunizmus”) sem Moszkvában született, csak létrehozói ott költötték ki a kígyótojást, felismerve, hogy a cári Oroszország kiváló terepe lesz a világuralom kiinduló pontjának, s onnan terjedhet tovább a világban (…és nemzetközivé lesz holnapra a világ!). Mert a cél mindig ugyanaz.

– Harminc év múlva című alkotásában fogalmazza meg: „egy dohos tyúkszaros tetves / kalitkából vágyakoztunk kifelé / remélve majd lepattognak a pántok / s most itt állunk a kopár égbolt alatt / hiába bámulunk csak pöffeszkedő / szobrokat tapintunk”. Bátorság, ész, szerencse, vagy más, és micsoda kell a pöffeszkedő szobrok ledöntéséhez?

– A harminc évvel ezelőtti naívságunk, balgaságunk és tapasztalatlanságunk (ami nem feltétlenül elmarasztaló, hiszen egy elnyomó eszme világában nevelődtünk) után kaptuk „ajándékba” jelen állapotainkat. El sem tudom képzelni, mennyire megdöbbentő lenne a mai fiataloknak például Csurka István jóslataival szembesülni, már ha vennék a fáradságot, hogy elolvassák. Nyilván mindhárom – ahogy szerkesztő úr fogalmaz: bátorság, ész, szerencse – kell ahhoz, hogy ledőljenek a szobrok. Bár a szobordöntögetés talán nem a legmegfelelőbb, inkább a szoborpark (nem véletlenül készült ilyen az egykori birodalom utódállamai közül éppen Budapesten) lenne helyénvaló. Még inkább a szobrok leleplezése, lemeztelenítése, hogy felnyíljon a „szociálisan érzékeny”, valójában érzéketlen, a jólétbe belebutult tömegek szeme, mekkora átverésnek az elszenvedői. A mai európai vezetők (tisztelet a kivételnek) buták, önteltek és gátlástalanok. Ennyi jó tulajdonságból egy is elég lenne, így együtt ez halálos járvány. Küzdeni ellene csak bátran lehet. Példaértékű Orbán Viktor magyar miniszterelnök kiállása, aki nem kertel, hanem bátran kimondja, amit gondol. Nyugaton pedig nem értik, néznek rá, mint borjú az új kapura, keresik a mögöttes szándékot, ami nincs. Számukra ez felfoghatatlan és veszélyes. Ami biztató lehet: a mainstream-sajtó terrorával nem lehet a végtelenségig manipulálni a tömegeket. Érdekes felmérési adat, hogy például Orbán Viktor kedveltsége a szlovák társadalomban eléri a 80 (nyolcvan!) százalékot.

De mivel versek kapcsán kérdez szerkesztő úr, hadd mondjam el, hogy a könyv megjelenésével szinte egy időben megjelent az első könyvismertető is (Előretolt Helyőrség, novemberi szám), amelyben a recenzens éppen azt a közéletiséget veti a szememre, ami a kötet magját alkotja. A mai modern, „progresszív” irodalomban eszerint csak a köldöknézegetés jelent értéket, aki nem ezt műveli, az pária. Nem tudom, mit kezdene a mai „fősodor”, a mostani irodalmi pápaság egy Ady Endrével, Balassi Bálinttal, Zrínyi Miklóssal. Nyilván azt tennék, amit például Nagy Lászlóval: megpróbálnák kicsavarni kezéből az ostort. Vagy általános érvényre próbálnák emelni azt a botrányt, amit az egyik antológiaszerkesztő elkövetett, aki azért mellőzte Tompa Mihályt, mert „unalmas”. A recept végtelenül egyszerű: bátorság, hűség és műveltség „nem középiskolás fokon”. Mindig ez volt a megtartó erő. A politika nem önmagától teremtődik, egy-egy nemzet kulturális szintje veti a felszínre. Így születhetnek olyan politikusok, mint például a jelenlegi magyar miniszterelnök. A magyar tudás, műveltség nem csupán kuriózum, hanem a százszor eltaposott, mégis mindig szívósan kihajtó kultúránk virágzása.

Molnár Pál