Tisztelt Elnök Úr,
Tisztelt Ház!

Ötven évvel ezelőtt, 1974. március 13-án, emigrációba kényszerülve, New York-ban hunyt el a modern magyar kereszténydemokrácia legnagyobb személyisége, Barankovics István. Nem csupán illő, de kötelességünk is megemlékezni róla e falak között, ahol a keresztény magyar jövőért vívta heroikus küzdelmét. A katolikus egyház társadalmi tanításának fundamentumán álló hitvalló kereszténység, megkérdőjelezhetetlen nemzethűség és demokratikus elkötelezettség adta meg karakterét.

Barankovics István nyelvezetét, nemzet-felfogását Szabó Dezső ihlette és formálta, míg politikai gondolkodását az Anyaszentegyház szociális tanítása, illetve annak magyarországi hírnökei: Giesswein Sándor és Prohászka Ottokár. 1943-tól a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként a lapot a nemzetiszocialista ideológiával szembeni szellemi ellenállás egyik központjává tette. A nácizmussal szembeszállva a keresztény-politika természetéről a következőképp gondolkodott: „Határozottan elutasítjuk a nácizmussá fajult, túlértékelt faji gondolatot. (…) Magyarok maradván Európában, és európainak lenni itthon – ez a mi nacionalizmusunk credoja.” A háború után a faji szocializmust, az osztály szocializmus követte.

Mindazonáltal felcsillant a remény, és Barankovics lehetett volna a magyar Adenauer. Az 1947. augusztusi nemzetgyűlési választásokat Barankovics pártja megnyerte, de a kommunisták százezres nagyságú kékcédulás választási csalást követtek el. A kommunista diktatúra egyre fojtogatóbb szorítására válaszolva Barankovics a győri kiáltványban fogalmazza meg a kereszténydemokrata párt programját: „Programunk: a legbiztosabb és legszélesebb emberi jog. A legteljesebb szociális igazságosság és a legnagyobb szabadság, a természetfelettiség többletével. (…) A kereszténység nem mindenki számára kötelező hit ugyan, de mindenki számára erkölcsi és kulturális érték. (…) Nem csak hitrendszer, hanem egyben világnézet, azaz részleteiben kidolgozott kulturális szemlélet és társadalomtudomány is, amely gyakorlati útmutatást jelent a társadalmi és gazdasági élet számtalan területén. Igazságtalan volna tehát a politikai érvényesülés jogát éppen a keresztény világnézettől megtagadni.”

Barankovics parlamenti szereplésének, de talán közéleti pályafutásának is legmesteribb beszédét 1948. június 16-án, az egyházi iskolákat államosító törvényjavaslat ellen tartotta. Ebben kifejtette, hogy az egyház nem csupán liturgikus, hanem belső természete és lényege szerint kultúregyház is. A vallásszabadság joga tehát nem merül ki az istentiszteletek és szentmisék megtartásának jogában. A katolikus egyház sohasem adta hozzájárulását ahhoz, hogy mintegy internálják a templomokba és beszorítsák a sekrestyébe.

1948 végére a kereszténydemokrácia és a kereszténydemokrata politikusok puszta létezése is veszélybe került. Barankovics kitartott, ameddig kitarthatott. 1949 februárjában, a Mindszenty-per árnyékában azonban nyilvánvalóvá vált: nincs tovább. Rákosi Mátyás maga szólította fel pártjának feloszlatására, egyben annak kimondására, hogy a Demokrata Néppárt antidemokratikus és népellenes politikát folytatott. Barankovics ehhez nem asszisztált. Rákosi figyelmeztetésére, hogy: “Nincs tisztában a helyzetével!”, így válaszolt: „Tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de a becsületet választom.” És mielőtt elindult volna emigrációjába, ezt írja naplójába: “Emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerül.” Pártját – gondolva a jövőre – nem feloszlatta, hanem csak felfüggesztette annak működését. Egy szál aktatáskával ment a zöldhatáron át, a bizonytalanságba.

Negyvenkét éves volt. Életének hátralévő 26 évében az Egyesült Államokban, emigrációban folytatta a munkát. Nem az emigráció szervezését tekintette fő feladatának, hanem a szellemi iránymutatást: előadásokat tartott, tanulmányokat írt. Dacára Mindszenty József bíborossal való személyes ellentétének, Barankovics a hercegprímás jelentőségéről a következőképp nyilatkozott: „A fogoly és az azilumban élő Mindszenty bíboros az aktív egyházi ellenállás világszimbóluma.” 1974. március 13-án, 67 éves korában hunyt el. 2001 decemberében – hazahoztuk a New York-i szegénytemetőből, és immáron magyar földben a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben lelte meg végső nyughelyét, egykori frakciótársai körében. Adja Isten, hogy hűségesek maradjunk örökségéhez!