Toót-Holló Tamás – commons.wikimedia.org

Van egy új tudományos magyarázat arra az eddig még alaposan meg nem magyarázott jelenségre, hogy miért beszélünk mi, magyarok a tatárjárásról szólva „kutyafejű tatárokról". Toót-Holló Tamást, a Magyar Nemzet főszerkesztőjét kérdezte a Gondola.

– Főszerkesztő úr, az Aranyhajú Hármasok Produkció háttérkutatásai során milyen friss hipotézisek emelkedtek fényre? Ennek a vállalkozásnak a producereként számot adna erről?

– Igen, valóban adja magát egy új megközelítés ebben a témában, amely az Aranyhajú Hármasok Produkció honlapjának Tudástárában, a kopókölykök jelenlétének mélyebb értelmét taglaló alfejezetben látott nemrégiben napvilágot. Azért ott, mert az aranyhajú gyermekek kopókölykökre cserélésének magyar ősmítoszában rejtve rejtező motívumokat ez a művészeti vállalkozás a maga mítoszrekonstrukciós törekvéseivel most újult erővel tudja felszínre hozni. Az egyik hipotézis után jön a másik, aztán megint a másik – s így lehetett eljutni egy döbbenetesen újszerű, de közben magától értetődően logikus feltételezéshez is. Aminek az a különleges erénye, hogy egy, a magyar nyelvben rejtőző dilemmát magával a magyar nyelvvel tud megmagyarázni a szemantika érveinek felhasználásával.

– Miért? A tudomány eddig nem ezt a logikusnak tűnő metódust használta?

– Nem igazán. Ez a gondolatkísérlet így azért is érdekes, mert való igaz: a tudomány nagyon sok magyarázatot próbált már adni erre a kérdésre, de egyik sem bír átütő, s egyáltalán: kétségbe vonhatatlan meggyőző erővel. Barta Zsolt a Napútban megjelent kiváló tanulmánya alapos összefoglalást nyújt egyébként arról, hogy a tudósok milyen módon próbálták értelmezhetővé tenni ezeket a rettenetes és elrettentő kutyafejeket. Idézi Bartucz Lajos hipotézisét egyes mongol koponyák ijesztővé torzításáról, de ez – mint maga is megjegyzi – nem kielégítő magyarázat, tekintve, hogy régészeti leletek ezt nem támasztják alá. Aztán felhozza Beke Ödön és Gunda Béla elméleteit arról, amelyek szerint a kutyafej emlegetése a kutyára, mint totemállatra utalhatna, de itt is erős okunk lehet a kételyre, hiszen – amint azt Barta Zsolt is megjegyzi – egy kultikus tiszteletnek örvendő, s ilyenformán pozitív jelentést hordozó totemállat nehezen lenne összefüggésbe hozható egy markáns ellenségképpel, ami éppen természetéből adódóan mindig erősen negatív kontextusba kerül.

Lény a Nürnbergi Krónikából, 1493-ból – wikipedia

A tudósok szerint talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha megnézzük a környező és a kissé távolabb eső országok népeinek szóhagyományát. A kutyafejű ellenség mondaköre erősen él az észt, finn, litván, román, bolgár, horvát mitológiában, illetve szép számmal megtalálható az orosz bülinákban, népi énekekben is. De ez a példasorozat valójában nem magyarázat, csak lehetséges analógiák mintázata – és itt is kérdés, hogy miért kellene az 1241-ben Magyarországra rátörő tatár seregek harcosainak néven nevezésének okait keresve észt, finn, litván vagy bolgár szóhasználati szokásokkal foglalkoznunk.

Ennél már sokkal inkább helyénvaló az a felvetés, hogy Nyugat-Európában a keletről betörő lovas népeket illették ezzel a jelzővel – egyebek mellett a kalandozó magyarokat is. Ez is egy analógia, de legalább helyénvaló analógia – viszont észre kell vennünk, hogy magára a kutyafej jelentésére nézve így sem keletkezik semmilyen magyarázat. Annak az általános emlegetése pedig már csak félrevisz a jelenség értelmezésétől, hogy a délszlávok – vélhetően a görög mitológia hatására – ezeket a lovas nomád harcosokat gyakran nevezték egyszeműeknek (Kikilop).

Barta Zsolt – nagyon helyesen – inkább a magyar nyelvet beszélők szempontjait figyelembe véve próbál magyarázatot találni, s ő ezen a nyomvonalon haladva egy nyelvakusztikai jelenségre utal, nevezetesen arra, hogy a mongol nyelv egyes esetekben apró vakkantásokra emlékeztető hangzása „avatatlan fül számára” szabályosan „kétségbeejtőnek hangzik, így a magánhangzók kiejtésével meglehetősen csínján bánó beszéd akár kutyaugatásnak is tűnhet, támadás és pánik esetén pedig mindez együtt azt sugallhatja, hogy egymással ugatva kommunikáló, tehát kutyafejű ellenség támadt az országra.”

Ezzel a magyarázattal viszont az a baj, hogy egy erős vizualitással rendelkező, módfelett szörnyülködő megállapítást, vagyis azt, hogy a tatároknak „kutyafejük” van, pusztán akusztikai okokra vezet vissza. Ha ugyanis csakis a hangzás lett volna a kiinduló alapja ennek a megjegyzésnek, akkor a magyar nyelv van annyira találékony, hogy az azt beszélő őseink például ugató kutyáknak, ugató tatároknak, vagy akár csahos tatár ebeknek mondták volna az ellenségeinket – iszonyatukat és ellenszenvüket egyszerre kifejezve.

Egy 1664-ből származó rajz egy állítólagos magyarországi tatár hadifogolyról – wikipedia

– Mi az a magyarázat tehát, ami viszont az aranyhajú gyermekeink ősmítoszát rekonstruálva születhetett meg?

– Az aranyhajú gyermekek kopókölykökre cserélésének mítoszát értelmezni próbálva alapvető fontosságú kérdés, hogy ezeket az ősi magyar naphéroszokat formázó ragyogó csöppségeket miért éppen kopókölykökre cserélték a varázsmesénk leginkább átok ülte pillanataiban a királyi udvar ármányosai.

Nos, a kopókölykök felbukkanása akkor értelmezhető csak helyesen, ha értelmezés közben hűek maradunk ahhoz a magyar észjáráshoz, amely szerint a kopóhit, az ebhit egyszerre legalább két jelentéstartományban is markáns értelemmel bíró kifejezés: egyfelől annyit tesz, hogy valaki nem keresztény, vagyis a saját hitünk, jelesül már a keresztény világ szabályai felől nézve pogánynak minősíthető, másfelől pedig annyit tesz, hogy valaki törvényen kívüli státuszt foglal el valamilyen – most már nem feltétlenül vallási – tekintetben. Ez utóbbi értelmezésre kiváló példa a vadházasságot leíró egyik magyar szófordulat, amely szerint a szertartás hiányában folytatott együttélés nem más, mint „ebhiten” élés.

Egy kutyafejű más extrém lények, köztük egy küklopsz között – wikipedia
 

Az ősmítoszunk üzenete alapján a darabban a kopóhit fogalma így akár mindkét irányból érvényes vádként is előadható: egyrészt az udvar ármányosai felől nézve a csillaghajú gyermekek egyfajta pogány kísértés hordozói, ezért cserélhetik ki őket – ezzel egy szimbolikus ítéletet is meghozva felettük – éppen kopókölykökre. Másrészt ugyanakkor a csillagvallási örökség őrzői, az Ősök táltoshitének őrei felől nézve pedig az udvar ármányosai és azok szolgái alkotnak egyfajta kopóhitű kórust – jeléül annak, hogy a közösség saját, már megszokott hitéhez képest a hozzá megérkező új, idegen hit néven nevezésekor is használhatóvá válik ez az analógia. Hiszen tudvalevően az Ősök csillagvallási örökségének elvesztése még annak ellenére is mérhetetlen fájdalommal járt a magyar nyelvet beszélő közösség egy jelentős része számára, hogy aztán a teljes magyar szellemi életet átjáró kereszténység megítélése hamar megváltozott, s kisvártatva a krisztusi szeretet helyes értelmezésének teljes fényében ragyogott fel a magyarság szemében a katolikus hit. Volt, lehetett azonban egy rövid idő, ami alatt éppenséggel a keresztény hit volt az, amely a magyar nyelv szemantikai szabályai szerint magához vonzhatta a „kopóhit” és a „kutyafej” teljes, nem kis mértékben dehonesztáló asszociációs bázisát. Lévén, hogy ez alatt a rövid idő alatt a táltoshithez képest éppen a kereszténység volt az, amelyre igaz volt szemantikailag, hogy nem táltoshitű vallás, vagyis az akkori őseink számára idegen spirituális erő, s ezenközben egyszersmind a nomád civilizáció törvényein kívüli erő is, hiszen nem a Turul-nemzetségből származó pusztai Ősök törvényei szerint való hit.

Ez egyszerűen tehát egy világos, mindvégig változatlan szabályok szerint lezajló nézőpontjáték, amelyben történelmi koronként a nézőpont ugyan megváltozhat, de a magyar nyelv mélyebb üzenete szerint az adott kifejezés jelentése valójában változatlan marad. Attól függően, hogy mikor mi számít éppen idegennek, illetve a saját törvényein kívülinek a nyelvet alkotó közösség tagjai számára.

– A „kutyafej” értelme tehát mindig ugyanaz? Csak éppen koronként mást jelentést vesz fel?

– Igen. Szó sincsen tehát szerintem arról, hogy a kutyafejet viselő ember bármikor is valami pozitív jelentéstartalommal bírt volna – s képzeletben holmi nemzetségőst, totemállatot idézett volna meg. Nem. Amikor a kutyafejű rémalakok történetét idézzük fel, akkor valójában a legősibb magyar horrormesék nyomában járunk. Arra tudunk rájönni, hogy mikor milyen borzalmakat véltek felismerni a régi magyarok a kutyafejek rejtette rémalakok testében és lelkében.
A táltoshit idejében persze még a csuhás térítők tűnhettek fel a kereszténységtől még meg nem érintett eleink szemében amolyan csahos ebeknek, kutyafejű kopókölyköket imádó, szörnyűséges szerzeteknek. Amint viszont ez az idegenkedés – egyrészt Szent István eltökéltségének és ellentmondást nem ismerő akaratának köszönhetően, másrészt a krisztusi szeretet jobban megismert szellemiségének hatására – alábbhagyott, a magyarságot szívvel-lélekkel átjárta, átformálta a keresztény hit.

Az 1397-es Kijevi Zsoltárból – wikipedia
 

Ez egy olyan, csodás fordulat, amely a nyelvrégészet – azon belül pedig megint csak a szemantika – eszköztárának segítségével már egy önmagán túlmutató üzenet kibontásához is eljuttathat minket: s ilyenformán az Árpád-kor magyar társadalmának pár emberöltő alatt lezajlott megtéréséről, keresztény tudatra ébredéséről is meggyőző erővel árulkodik.

Semmilyen krónika nem írhatná le ugyanis szebben a magyarok keresztény hitre térését, mint az a jelenség, amely a magyarokra rátörő mongol sereg láttán megalkotott szófordulat („kutyafejű tatárok”) mögött azonosítható. Ez a szófordulat ekkor ugyanis már nem más, mint a magyar nép kollektív tudattalanjából felbukkanó horrorisztikus őskép realizálása és aktualizálása.

Egy krónika, amelyet ráadásul már egy keresztény királyság udvarában vetnek papírra, óhatatlanul is elfogult lehet: egy ilyen, gyakorlatilag spontán, a nyelv használatán keresztül, áttételesen érzékelhető vallomás viszont minden mesterkéltségtől mentes. Mélyről, a magyar nép kollektív tudattalanjából feltörően őszinte.

A kereszténységhez megtérő magyarság tanúságtétele hát ez, amely arról árulkodik, hogy ez az időszak, a XIII. század közepe már a nyelvünkben tükröződő néplélek szerint is tisztán, a pogány kísértésektől mentesen keresztény időszak. Egy olyan szakasza a történelmünknek, amikor az őseink már lélekben is a Szent István által Szűz Máriának felajánlott ország hű alattvalói, akiknek a szemében most az „idegen hit” és a „törvényen kívül erő” attribútumait – vagyis a kutyafejeket – kizárólag a pusztai nomád népként ellenünk hadat viselő mongolok viselik és viselhetik.

– A véletlen úgy hozta, hogy önnek nemcsak drámaíróként, irodalomtörténeti motívumok kutatójaként van dolga a mongol harci szellemmel, hanem részese egy éppen most készülő magyar-mongol művészeti projektnek is. Miért fontos nekünk ez az új, történelmi időket idéző magyar-mongol produkció, amelyhez Önnek elsősorban dalszövegíróként van köze? Ez megint csak a magyar és a mongol történelem kibeszéletlen traumáihoz vezet vissza?

– Szerintem pontosan azért fontos, amiről most is beszélgetünk. Hogy a történelem részben nem más, mint nézőpontok váltakozásának sorozata. Amiről a kérdés szól, az pedig a Magyar Rhapsody Projekt és a mongol Domog zenekar közös produkciója, a Keleten a Nap kel fel című, magyarul és mongolul közösen megszólaló dal. Ennek magyar szövegét valóban én írtam, s ezt a dalszöveget Obrusánszky Borbála történész, a mongol kultúra jeles ismerője fordítja majd mongol nyelvre. Ha a dal készen van, akkor egy nagyszabású, magyar-mongol koprodukcióban készülő videóklip forgatását tervezzük, amelyen a magyar és a mongol dalszövegek angol feliratozással is megjelennének. Hogy bárhol a világon példaértékűvé válhasson az, hogy két, valaha egymással véres küzdelmet folytató, egyformán harcos örökséget őrző nép hogyan tudja nem megtagadni, hanem meghaladni mindazt, ami őket annak idején egymással öldöklő küzdelembe kergette.

– Mi az a gondolat, ami ezt a megbékélést lehetővé teszi? Túl persze az idő múlásán, ami olyan sok sebet meg tud gyógyítani önerejénél fogva is?

– Ahogy erre választ adok, szinte csak annyi a dolgom, hogy prózába átfordítva a dal szövegének egyes részleteit visszhangozzam. Hogy mi teszi lehetővé a megbékélést? Az a tény, hogy van, ami összeköt minket. Ez a közös, nomád sors ősi öröksége. Miközben nem szabad letagadnunk azt sem, hogy van, ami elválaszt minket. Ez a kegyetlen vérengzés botor módon elvesztegetett vére. De a sztyeppe örök. A vér szavát értve ezt még mai is tudhatjuk. A sztyeppe nekünk pedig nemcsak a háború, hanem a béke emlékét is újra megtanítja.

– A Magyar Rhapsody Projekt korábban még instrumentális zenét játszott, de újabban sztárvendégként mindig maga mellett tudhatja Molnár Levente operaénekest is. Ebben a dalban is felcsendül az ő hangja?

– Hogyne: a dal zeneszerzői, Bársony Bálint és Elek Norbert – akik egyébként az Aranyhajú hármasok című folkopera alkotói is, tehát nagyon régi alkotótársaim is egyben – szerintem már nem is nagyon írnak mostanában úgy dalokat, hogy azokat ne Molnár Levente hangjának karakterére álmodnák meg. De ez a hangkarakter – jelzem – már nem csupán a világ egyik legszebb és leghíresebb baritonja csupán, hanem nyitott arra is, hogy bármikor átváltson a tuvai sámánok torokéneklésére. Akik voltak az utóbbi időben MRP-koncerten, azok pontosan tudják, hogy miről beszélek. Molnár Levente ma már nem csupán a legnagyobb operaszínpadokra képzelhető el, hanem lelki szemeink előtt valaha volt táltosaink révülését, torokéneklését magunk elé képzelve is bármikor magunk elé idézhetjük őt.

– Mikor válik a közönség számára is elérhetővé az MRP és a Domog közös dala?

– A dal demováltozata már készen van, már csak a finomhangolások váratnak magukra. A Keleten a Nap kel fel hamarosan megjelenik az összes nagy zenei megosztófelület kínálatában. A videóklip magyar és mongol helyszíneken zajló forgatására is nagyban készülünk már.

Molnár Pál