Tisztelt Ház! 1700 éve definiálta az egyház azt a hitvallást, ami nem kizárólag keresztény hitünk fundamentuma, hanem egész civilizációnké. Döntő fontosságú annak tudatosítása, hogy nyugati gondolkodásunk és egzisztenciális létformánk alapját jelentő személyfogalmunk ennek az egyetemes zsinatnak, illetve az ókeresztény Szentháromság-tani és krisztológiai vitáknak köszönhető – Barsi Balázs kifejezésével –, annak mintegy mellékterméke.

Nagy Konstantin császár 313-ban a milánói ediktummal a kereszténységet religio licitává, azaz szabadon gyakorolhatóvá tette. Így, amikor kitört az ariánus vita, az már a Birodalmat is érintő ügy volt. A császár a szembenálló feleket kompromisszumos forma elfogadására biztatta a Birodalom érdekében.

 

A Niceában összegyűlt püspökök a keresztényüldözés világából érkeztek, sokuk személyesen élte át Diocletianus és Maximianus császár üldözéseit. A megjelentek egy mártírhadseregre hasonlítottak, sokan megcsonkítva, megvakítva, a kínzások nyomait magukon viselve érkeztek a zsinatra. Azoknak, akik ennyit szenvedtek a hit megvallásáért, nem mondhatta meg a császár, hogy miképpen higgyenek Krisztusban. Ezért Konstantin szerepének túlhangsúlyozása téves történelmi szempontból.

 

A konstantini korban a teológiai viták a nyilvánosságot foglalkoztató ügyek voltak, így az ariánus vita következtében csaknem az egész keleti kereszténység két pártra szakadt. A dogmatikai viták miatt szükségessé vált egy olyan egységes hitvallási szöveg, amely – az apostoli igehirdetés megvallása és helyes értelmezése mellett – explicit módon tisztázni tudta a vitatott kérdéseket. Az egész keleti egyházat áthálózó ariánus szakadás arra az elhatározásra vezette Nagy Konstantint, hogy 325-ben Niceában egyetemes zsinatot hívjon össze.

 

A zsinatok soha nem akarták a Szentírás és a teljes hitletétemény minden szavának helyes értelmezését megszabni, hanem csak az éppen vitatott és nagy fontosságú témákban a tévtanitásokkal szemben állást foglalni.

 

Az egyház alig hagyta maga mögött a gnosztikus herezist, az arianizmus kihívásával kellett megküzdenie. Arius azt tanította, hogy a Fiú az Atya teremtménye, a Szentháromság pedig csak az emberi elgondolásban van. Arius, aki jelen volt a zsinaton, úgy nyilatkozott, hogy „theosznak mondják Krisztust, de nem az”, a Szentháromság pedig egymásnak alárendelt személyekből áll. És ebben áll Arius állításainak veszélye, aminek elfogadásával az igaz Isten mindig elérhetetlen lenne számunkra, az ember pedig megváltatlan lenne.

 

A zsinati atyák határozottan elutasították Arius nézeteit, tehát tudták, hogy miben nem hisznek, de azt sokkal nehezebb volt megfogalmazni, hogy miben hisznek, hogy miként isteni természetű Jézus Krisztus, azt, hogy miként lehet az Atyának és Fiúnak egymáshoz való kapcsolatát úgy kifejezni, hogy a monoteizmus sértetlen maradjon.

 

A tévtanítás cáfolatához nem volt elég a Szentírás szavaira támaszkodni, mert maga a bibliai nyelvezet által felvetett és meg nem válaszolt kérdések okozták a problémát. Mit jelent az „Isten Fia” kifejezés? Hogyan értelmezendő az „Egyszülött Isten”? Ezért a görög filozófia és a latin jog nyelvi készletéből kellett terminológiát kölcsönözni. Tovább nehezítette az egységes formula megtalálását, hogy eltérő volt a püspökök anyanyelve, ráadásul a használt szavak többjelentésűek voltak.

 

Hosszas keresés után találták meg a pontos formulát, ami kifejezi az egyház hitét, s ami vízválasztó az ortodoxok és az ariánusok között: a homoousziosz kifejezést, ami ugyan mint szó nem szerepel a Szentírásban, de – Szent Ágoston mondása szerint –lényegileg szentírási, ami Krisztus abszolút istenségét, az Atyával való teljes lényegi egységét hangsúlyozza, hiszen akkor tud minket megváltani és Istennel egyesíteni, ha ő egyszerre valóságos ember és valóságos Isten. A homoousziosszal a hitvallás a Fiúnak az Atyával való egylényegűségét vallotta meg, szemben az ariánus homoiousziosszal, ami pusztán hasonlóságot jelent. A különbség valójában nem egy „i” betű, hanem minden: a kereszténység döntő pontja és lényege.