A költő – helikon

A hálózat kiszűr /bizonyos dolgokat, kiszűr, / kirostál, kivág, cenzúráz;/ a nyers, a durva nem/ megy például, felveszem, / beszélünk, de eltűnik, visszajön / a hang, alagutakba futunk / be, jel nélküli, jelek / nélküli térbe – írja (Újracsatlakozás) című versében Fekete Vince erdélyi költő. Őt kérdezte a Gondola.

– Mester, Halálgyakorlatok című legfrissebb kötetében a bölcselet és a líra ötvöződik, miért segít ez nekünk éppen hogy nem elmúlni, hanem nagyon is túlélni?

– A vers, és azt gondolom, hogy minden jó irodalom, amiben magunkra ismerünk, önmagunkat véljük felfedezni a ráismerés által, valamiféle vigasztalást nyújt(hat) nekünk a létezésben. Ilyenformán pedig élni segít. Segít élni és túlélni. Mert ami élni segít, az túlélni is igen. A költő/író titokban talán abban reménykedik, hogy azok a téglák, kövek, épületdarabok, amelyeket az élete során lerakott, felemelt, megépített, hogy azok esetleg túlélhetik őt. De ezt senki sem tudhatja valójában. És ettől gyönyörű ez. Mert fogalmad sincs, meg nem jósolható, hogy hogyan is lesz majd. Hogy költő/író voltam-e, az akkor derül ki, mondogatta huncutkásan Kányádi Sándor is, aki egyébként nagy költő volt, amikor legalább ötvenszer lekaszálták a sírodról a füvet.

– „Kapuk nyílnak szemünk előtt, mögöttük pedig / az egykori életünk, de ezekhez nincsen már kulcs" – záródik le a múlt egy költeményében. Miért jó, ha nem tudunk visszatérni?

– Nem jó. De ugyanoda, ugyanúgy már soha nem tudunk visszatérni. Ugyanabba a folyóba ugye, ezt tudjuk. Mert az idő múlásával nem csak maga a helyszín változik, és nem csak kívül, de belül, bennünk is, hanem mi magunk is. Évek múlva már nem ugyanaz az ember megy vissza a csak nagyjából ugyanarra a helyre, helyszínre. Mert kiderül, hogy ami az emlékeiben élt, az valami teljesen más. Hirtelen a nagyon nagynak vélt gyermekkori hegyekről kiderül, hogy azok nem is voltak olyan nagyok. Az óriásokról, hogy azok nem is voltak éppen óriások. A változásban mi magunk is állandóan változunk. A múló idővel futunk szembe mindannyian. Hangozzék ez bármilyen furcsának, abszurdnak is. Ebből fogyunk ki, ahogy haladunk az életünkben valami felé, mondjuk előre. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy… Mit is? Akkor már semmit sem. Az aztán már egy teljesen más történet. És persze nélkülünk.

libri

– Mi lehet a hozama annak, ha a költészet (is), és nem csak a hamvazószerdai hamvazkodás segít szembesülni saját mulandóságunkkal?

– Beleképzelheted magadat valami olyasmibe, még jó idővel azelőtt, ami elkerülhetetlen. És amitől azért tart, fél a halandók legtöbbje. Én is. Magyarán: az egyszerit, ami előbb-utóbb bekövetkezik majd, kicsit megszelídítheted. Barátkozhatsz vele. Emberibbé teheted. Folyamattá szervezheted. Miközben végig tudod, hogy készen kell állnod rá szinte bármelyik pillanatban. És próbálod elhinni és elhitetni, hogy talán nem is annyira félelmetes. És közben elgondolkozhatunk persze, hogy vajon annyi lenne az időnk, úgy egyáltalán, amennyit teszünk, vagy élünk (mindig) két mozdulat között, az életünk annyi csupán, amennyit mozdulataink ideje összead? S közöttük ott terpeszkednek a tétlenség tátongó szakadékai? Vajon annyi-e a világ, amennyit kidarabol belőle – mondjuk – bent a szobában néhány bútor, künn a fák, a házak, füvek, a kövek – mindaz, ami megérinthető, ami látható? Mert ha csak annyi, akkor az igazán kevés lenne, amennyit életünk elfoglal, belőle kiszakít, amennyiben tanyát verhet háború, tűzvész, árvíz, földrengés, mindenféle katasztrófák, vagyis élet és halál – ami történhetik –, no meg a születés és a javak, javaink, mindaz, ami elérhető és elveszíthető, mert a mi életünk ezek között a Szküllák és Kharübdiszek között úgyszólván semmiség. Ha pedig több ennél, és gondolom, remélem, hogy az, akkor jöhet minden, születés, vész, emelkedés és bukás, minden, amit az ember megél, mert tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy minden elenyészik e Mindenség ölén. Vagyis a világ e megfoghatatlan tágassága mostoha, nem viseli gondomat, nem őriz meg, nem tesz semmit értem, hogy megtartson magának, odadob előbb az életnek – éppen a születésem pillanatában – és az hánytorgathat kénye-kedve szerint a maga rettenetes zátonyain. És legvégül odadob a halálnak.

Molnár Pál