Események a Sándor-palotában
A miniszterelnök tegnap tárgyalt a frakcióvezetőkkel a kialakult energia- és vízkrízisről. Nyilatkozatában bírálta az előző kormányt, mert az nem épített több ezer megawatt (MW) teljesítményű tárolót, és nem épített ki megfelelő szélerőmű kapacitást, mert akkor az atomerő leállása nem okozhatna problémát.
Van azonban ebben az állításban egy kis csúsztatás.
A tároló több ezer MW teljesítménye ugyanis azt jelenti, hogy maximálisan ekkora teljesítményt lehet a tárolóból kivenni.
A tároló kapacitást azonban nem megawattban mérik, hanem megawatt-órában (MWh).
Egy 1000 MW teljesítményű tároló kapacitása általában 500 MWh körül szokott lenni, ami azt jelenti, hogy a maximális teljesítményt a tárolóból nagyjából 30 percig lehet kivenni, és akkor az akkutelep lemerül, és lehet újra feltölteni.
Az ilyen tároló csak rövid idejű hálózati teljesítmény ingadozás kiegyenlítésére alkalmas.
Az sem felel meg a valóságnak, hogy ha elég sok szélkerekünk lenne, a probléma megoldható lenne. Szélturbinákkal atomerőművet kiváltani nem lehet.
Az atomerőmű folyamatosan termeli az áramot, a szélturbina pedig csak akkor, ha megfelelően fúj szél.
Nem csak akkor áll le a Szélturbina, ha nem fúj a szél, hanem akkor is le kell állítani, ha nagyon fúj, nehogy tönkremenjen.
Hasonló a probléma a napelemes áramtermeléssel. Magyarország napelemes áramtermelő kapacitása meghaladja a 8000 megawattot, amihez hozzájön legalább 300 megawatt szélerőmű kapacitás, ez összesen a paksi atomerőmű teljesítményének több mint négyszerese.
És mire mentünk ezzel? Semmire, ahogyan tapasztalhattuk.
Nagy mennyiségű villamosenergia tárolása műszakilag megoldhatatlan. Ha összehordanánk a világ összes akkumulátorát, ezekben csak annyi áramot lehetne tárolni, amennyit az EU országokban kb. 400 perc alatt fogyasztunk el.
Az igazi probléma a Duna alacsony vízállása, aminek egyik oka az, hogy csökken a folyó vízhozama, a másik ok pedig az, hogy a folyómeder folyamatosan mélyül.
A medermélyülést maga a folyó okozza azzal, hogy egyre több hordalékot sodor magával, amihez nem kap felülről utánpótlást, mert azt a Duna felső szakaszán működő több tucat vízlépcső visszatartja.
Fontos hangsúlyozni, hogy a vízlépcsők csak a hordalékot tartják vissza, a vizet nem. Amennyi víz egy vízlépcsőbe felülről belép, ugyanennyi alulról ki is lép, ezért
a vízlépcsők a folyó bruttó vízhozamát nem befolyásolják.
Voltaképpen az történik, hogy a Duna folyamatosan mélyíti a medrét, magával sodorja a meder anyagát, miközben felülről nem kap utánpótlást, és ezzel lassan felfalja önmagát.
Az eredmény nem csak az, hogy leáll az atomerőmű. A még nagyobb baj az, hogy az egyre alacsonyabb víz szint miatt a Homokhátság talajvize lassan a Dunába szivárog,
tavak száradnak ki, eltűnik a víz a kutakból, és a milliós lakosságú Duna-Tisza-köz ivóvíz ellátása kerül veszélybe.
A probléma pedig úgy oldható meg, ha Paks alatt építünk egy duzzasztóművet, ahogyan azt már évtizedekkel ezelőtt tervezték, amellyel a folyó vízszintjét 8-10 méterrel magasabbra emeljük.
Ennek legnagyobb akadálya azonban az, hogy
a rendszerváltás óta a legmagasabb politikai szinten folyamatosan zajlik a vízlépcső ellenes hisztériakeltés
és agymosás, azt állítva, hogy a vízlépcső károsítja a természetet, és környezeti károkat okoz.
Csak remélni lehet, hogy a mostani katasztrófa helyzet lassan észhez térítheti a politikusainkat, és akkor igaza lesz Ady Endrének: „Nekünk Mohács kell …”
A megoldás nem új, évezredek óta ismerik és alkalmazzák.
A legrégebbi vízlépcsőket a sumérok építették Mezopotámiában kb. 6 ezer évvel ezelőtt,
akik megtanulták a vizek szabályozását, öntöző csatornák, hidak, gátak, duzzasztóművek, és víztároló medencék épültek, megalkották a gémeskúthoz hasonló elven működő, vízenergiával mozgatott víz átemelő szerkezeteket, és a két nagy folyó közötti félsivatagos területen dúsan termő gabonaföldeket, datolyapálma ligeteket, legelőket, és zöldséges kerteket varázsoltak.
Jó lenne ha a hazai vízgazdálkodás is egyszer elérhetné az egykori sumérok műszaki színvonalát.ű
Címkép: Héjjas István - Gondola
